Nem, nem kell „blikkfangos cím”, mint a múlt héten Greenaway esetében. Greenaway egyszemélyes hatalomként uralkodik, s mellette még létezik „általában” az angol filmművészet. Elég különös dolog egyébként, hogy végképp feltámadt, mert angol feltámadásnak utoljára a dühös fiatalok idején lehettünk tanúi, egy pillanattal még a Truffaut-ék francia újhulláma előtt: a „free cinema”, no igen, Tony Richardson és… ki még? lassan filmtörténész lesz csak, aki idebiflázza, pedig szép és igaz filmek tucatjai születtek harmincegynéhány éve Angliában, Mark Lester még cannes-i nagydíjas is lett, ő volt a „free cinema” első sikergyárosa.
Na de ki emlékszik már Tony Richardson meg Lindsay Anderson mellett még egyetlenegy akkori ifjú tehetségre? John Schlesinger a Hazudós Billy után nemsokára Amerikába vitorlázott, a „csehes hangulatú” Hajnali négykor rendezője eltűnt, a Striptease bár a Sohóban (eredeti, szebb címén Sammy Lee kis világa) is feledésbe merült. Az angol újhullámnak talán az If cannes-i nagydíjával lett vége. Lindsay Anderson ma dühös öregember, dörzsölt professzionista, akinek rosszul áll a dühösség is meg a profiság is.
Tavaly késő ősszel, tél elején Párizsban két angol filmet ünnepelt a kritika és a művészmozik válogatott közönsége. Most, néhány hónap, hét múltán itthon ellenőrizhetem akkori benyomásaimat. A Kőzáport őszintébb, igazabb filmnek, a Mezítelenül viszont hatásosabb, bravúrosabb, kicsit hamiskodó, de érdekesebb mozinak láttam. Mintha el sem telt volna a pár hét, mintha még mindig Párizsban állnék ázottarcúan a mozi után az utcasarkon, ugyanúgy látom (tán ezentúl ellenőriznem sem kell önmagam).
A két film többféle módon is egymás párdarabja. Kiegészítik, ellenpontozzák, sőt tagadják is egymást. Mindkettőnek manchesteriek a hősei, akik kevesebbek és többek is, mint az angolok. A Kőzáporban rideg szülővárosuk utcáin és kocsmáiban maradtak, a Mezítelenül kockáin már Londonban találjuk őket; itt kissé rosszabbul érzik magukat, mint otthon (ahol már istenigazából rosszul érezték magukat). Ráadásul egy gazdag negyedben, gazdag barátok kölcsönlakásában vagyunk (London-értőktől megkérdenénk, talán Chelsea-ben?)
Mike Leigh, a Mezítelenül rendezője tehetséges és ügyes filmcsináló: fél szemmel a közönségre kacsintott, fél szemmel a kritikusokra. A mozipénztár törvényeiről is van fogalma. A Naked (hogy ismertté vált eredeti címén nevezzük) tele van jól kiszámított hatáselemekkel: lepusztult csavargó hőse elegáns városnegyedekben bolyong, csak a film végén téved valami gyanús sikátorba, itt félholtra verik. Csavargó, de nem akármilyen. Külleme különc királyfit formáz, mintha nem Manchesterből menekülne, hanem a dán királyi udvarból. Iszákja könyvvel van teli. Két nő közötti röpke szabadidejében kényszeres szófolyammal filozofál, és betegre olvassa magát. Mivel a vetítés két órája alatt számos nője akad, sokat és bosszantóan filozofál. Minden nő, akivel összeakad, még szerencsétlenebb, mint ő. Kábítószeresek, vagy anélkül is félbolondok. Egy elárusítólány viszonylag normálisnak látszik, hősünket ez az egy dobja ki éjjel, mint a kutyát. Régi manchesteri szerelme viszont (akinél menedéket lel) – tán mert elfelejtették aberráltnak és különösnek festeni – a leghitelesebb figura lett ebben a tehetséges, de öntetszelgő filmben.
Mike Leigh gondosan fiatalnak és dühöngőnek mímeli munkáját. Mintha ő lenne saját csavargó vándorfilozófusa, aki keményen állja meg helyét gyors sliccgombolásban és üresen túlbeszélt világmagyarázatban. A rendező tehetséggel, de kevéssé rokonszenves agyalmányokkal mímeli, erőlteti a „húszévességet”.
A másik manchesteri történet, a Kőzápor rendezője, Ken Loach szintén elmúlt ötven, és már a hatvanas évek vége felé ismert alkotó volt (egy ugrással csak az emlegetett „free cinema-nemzedék” nyomában). Akkor Kés című filmjét egy sólyom és egy (skót vagy angol) kisfiú barátságáról nagyon szerettem, Családi élet című lélektani neorealizmusát egy szülei miatt öngyilkos lányról kevésbé. Most aztán újra felfedezhetjük, mint az újszülöttek: magam vagy húsz évig a nevét is alig hallottam Ken Loachnak, nemrég meg sajnálkozó és fanyalgó kritikákat olvashattam utóbbi opuszairól.
Új filmjének munkanélküli családapa a hőse. Ráadásul katolikus, ami Angliában különcségnek számít (mint a szintén katolikus Hitchcock mondja önéletrajzában). A motívum azért fontos, mert a munkanélküli első áldozó kislányának akar szép ruhát vásárolni. Nem kötelező ugyan újat venni, meg kölcsönzőből is kivehetné, de megmakacsolja magát: ha belepusztul is, a kislánynak jár az ünnepi ruha.
A főhős, de az egész film hangulata a világ másik pontján készült kínai Kju Dzsű történetére emlékeztet: annak makacs egyszerűségű falusi hőse sem tud beletörődni, hogy megalázzák. Manchesteri emberünknek ellopják munkaeszközét, a lerobbant autóját. Eldugult szennycsatornákat tisztít. Ha kell, őt is megverik. A kicsit a Biciklitolvajok neorealizmusát is felidéző szép és valószerű történetbe azért belekeveredik egy zsaroló uzsorakamatos, meg valószínűtlen fordulattal egy majdnem gyilkosság, egy véletlen halál meg a melós lelkiismeret-furdalása, hogy miatta halt meg a gazdag üzér. Ez inkább egy nemrégi londoni opusz, Stephen Frears Az én szép kis mosodámjának bizarrabb, kimódolt-ravasz realizmusába illene bele. Ken Loach józanabb, egyszerűbb, őszintébb, és kevés eszközzel, eszköztelenebbül élő rendező, mint a Hollywoodot is megszédítő tehetséges Frears.
Ha egy filmnek és a rendezőjének végtelen tisztességét és őszinte becsületét emlegetjük, az paradox módon arra szokott utalni, hogy a dicsért film szerényen mérsékelt képességű dolgozat. Ken Loach alkotására ez nem áll: jelentős film, csendes szerénysége és látszólagos formanyelvi eszköztelensége ellenére (vagy épp ennek révén). Kemény, mint a záporozó kövek. Igazi visszatérés. Mintha például a svájci Tanner (ki maga is a „free cinema” neveltje volt) legutóbbi produkcióinak hamissága után visszatérne eredeti és igaz látásához.
E két angol filmet egymás után tanácsos megnézni. Úgy jobban elválik tehetség és hamisság. El ne felejtsem: a Mezítelenül filozófus csavargóját nálunk Waszlavik Gazember László játszhatná. A sok jó színész között persze ő az „abszolút nyerő figura”, hogy kicsit cinikusan mondjuk: a film hőse valódi érzéseit cinizmussal leplező melegszívű sorsüldözött. Tehetséges rendezője viszont, aki Cannes-ban nyert vele, valódi cinizmusát leplezi mindenféle ügyes és sikerült, olykor bravúros filmes fogással. Mivel angolokról van szó, persze senkit ne lepjen meg, ha a színészek mindkét filmben feltűnően jók, a Naked esetében meg még ennél is jobbak. Iskolában kellene tanítani a játékukat.
Ha jól emlékszem, minden idők legszebb angol filmje, az Egy csepp méz Liverpool szegénynegyedében játszódott. A Kőzápor Manchesterben, és a Mezítelenül hősei is folyton vissza vágynak oda.
Szeretnék már magyar „manchesteri” vagy „liverpooli” hősökkel találkozni a mozivásznon.
- Kultúra [6]