Az egykori Szinyei Merse Pál Társaság alapítólevele (1920) lényegében csak Szinyei szellemének követéséről és a tehetségek pártolásáról tesz említést, tehát tisztán művészi célkitűzésekről. Mégis jogosnak látszik a föltevés, hogy a társaságalapítás igényét nemcsak a tisztelt mester akkoriban bekövetkezett halála hívta elő. Valószínű, hogy a korábbi kávéházi művésztársaság főként a közeli múltban bekövetkezett gyökeres gazdasági és politikai fordulat hatására érezhette úgy, hogy a letűnt korszak szolid polgári értékei s talán még a tulajdon egzisztenciája is bizonyos védelemre szorul; az összefogás szakmai és szociális támaszt nyújthat az előre nem látható bizonytalan jövőben. Kérdés, ki mennyire ismerhette fel, hogy az első világháborúval voltaképpen „a hosszú XIX. század” ért véget, ahogy ma látjuk, s hogy korszakváltásról legalább annyira indokolt beszélni, mint „rendszerváltásról”. Mindenesetre az a viszonylagos modernség, amit a húszas évek elején a társaság legmodernebbje, Vaszary képviselt, jelezte, hogy a társaság szemében Szinyeitől és Nagybányától meddig terjed az óvandó, preferált értékek köre. Ezt akár politikai jelzésnek is vehette a kultuszkormányzat, különös tekintettel a forradalmakkal összefonódott avantgárdra. Egy szó mint száz: a Szinyei Merse Pál Társaság keletkezésekor a tisztes konzervativizmus művészcsoportosulása volt, szemben a Műcsarnok dohos ódonságával és az emigrációba szorult izmusokkal. (A hazai nem avantgárd modernek később a KUT-ban csoportosultak.) A társaság sohasem játszotta a hivatalos művészet szerepét, sőt, a harmincas–negyvenes években a rendszer kurzusművészetének kifejezetten liberális polgári ellensúlya volt. A társaság szakmai tekintélyét és befolyását erősen növelte folyóirata, a Magyar Művészet, amely elutasítván a római iskola kizárólagosságára törekvését s a német befolyást, kihívta a szélsőjobboldali körök támadását. Szívós és sikeres támadását: a Magyar Művészettől megvonták 1939-ben a lapengedélyt.
A társaság szabadelvűsége művészeti tekintetben az ábrázoló festészet Czóbel művészetével jellemezhető határáig terjedt, de a két háború között ez nem jelentett diszkriminációt, hiszen a nonfiguratív művészet képviselői úgyszólván kívül rekedtek a polgári társadalmon s az általa elismert művészet keretein. A második világháború után, új generációk színre léptével merült fel a „tradicionális festészet” és az absztrakt, illetőleg a „kevert stílusú” művészet közti ellentét.
A társaság teoretikusaként fellépő Bernáth Aurél, az újraindult Magyar Művészet felelős szerkesztője kiutasította a nem ábrázoló művészeket a csoportosulásból A Szinyei Társaság és művészetünk útja című írásában (1947). Bernáth tagadta, hogy ezáltal megszűnt volna a társaság stíluspluralizmusa, mondván: itt már nem egyszerűen új stílusról, hanem a több ezer éves tradíció, „a fejlődés” megtöréséről van szó. Ezzel Bernáth szakított a társaság hagyományos nyugati orientációjával, s de facto előkészítője lett a szélsőjobboldali nézetekkel egyenértékű ókonzervatív zsdanovizmusnak a magyar művészeti életben. 1949 után a sztálinizmus viszonyai közt elhalt a társaság, s divatjamúlt, elöregedett szellemiségű szerveződés emlékét hagyta maga után. Egyes tagjai, szimpatizánsai ugyanakkor elfordultak a polgári tradícióktól, s a „szociális realizmus” mibenlétét kezdték fürkészni.
1992-ben, amikor egy művészcsoport a Szinyei Merse Pál Társaság nevet ölti fel, éppen ellenkező értelmű fordulat zajlott le a magyar politikában, mint 1920 előtt. Akkor a fontolva haladó konzervatív értékek védelme, a mérsékelten újító fiatalok melletti kiállás is bátor tett volt, most a politikai szerepét vesztett művészet valamennyi irányzata önazonossági és gazdasági gondokkal küzd. Az absztrakt és a természetelvű művészet között nincs többé álellentét; megvalósult a teljes stíluspluralizmus.
Az összecsengések, a párhuzamok hiánya miatt tehát némileg zavarba ejtő a mai Szinyei Társaság névválasztása, hacsak nem pusztán a patinás műtörténeti név, a magyar művészeti tradícióban minden irányzat számára elfogadható és tisztelhető előd neve játszott benne szerepet. Az egykori Szinyei Társaság liberális volt a kifejezésmódok terén, de csak az ábrázoló művészet terrénumán belül. Korlátja volt ez a csoportosulásnak, ám az arcélét is megrajzolta. Az utódtársaság saját bevallása szerint elődjének változatos történetéből a tolerancia liberális polgári hagyományát óhajtja megörökölni és továbbvinni, egyúttal azonban minden stílusárnyalatra kiterjeszteni is. Bemutatkozó kiállításán a társaság nem csupán szép beszédekben és a Muzsikás együttes magyar zsidó népzenéjével tett hitet a sokféleség mellett, de elsősorban a művekkel. Szabó Ákos naturalizmusától Almásy Aladár szürrealizmusáig, Berki Viola mesélő piktúrájától Kokas Ignác absztrakciójáig, vagy Szalatnyay József posztimpresszionizmusától Halmy Miklós szimbolizmusáig valóban széles a skála. Csakhogy így elmosódik az arcél. Nem tudódik ki, mi is igazán és miért éppen Szinyei Merse Pál a társaság.
De ha választani kell: mégis inkább az elmosódó arcél, mint a hatóságilag foganatosított állami ízlésterror.
Vigadó Galéria – nyitva május 1-jéig (Bp. V., Vigadó tér 2.)
- Rábeszélő [6]