Egy Simonffy Andrásról írott régebbi kritikámban feltettem a kérdést: vajon mi maradt meg olvasnivalóul a 60–70-es évek magyar prózájából? A kérdés csak részben volt szónoki, hisz sem akkor, sem most nem tudom rá a választ. Hová tűntek az akkoriban oly nagy visszhangot kiváltott és lényegileg minden más helyett is álló regények? (Helyett, hisz szamizdat próza nem létezett hazánkban, és hiányzott a nyugati bestseller is.) Hol a Hideg napok, a Próféta voltál szívem, a Makra? Biztos, hogy ez minden tekintetben értéktelen és mára olvashatatlanná vált, legfeljebb dokumentumként funkcionáló művészet? Sánta Ferenc valóban érdektelen író? A létezett szocializmusban keletkezett epika, mely a közönség és az állam támogatását egyként élvezte, valóban semmi más, mint ennek a szocializmusnak, vagyis egy nagyszabású hazugságrendszernek a kiszolgálója, fenntartója, udvaronca? Akkor hát ez a próza, művekre és alkotókra való tekintet nélkül, egy tömbként elvetendő? Akkor hát ez a tradíció nem tradíció, a közönség elfelejtette, az irodalom tökéletesen ignorálta – nincs hagyomány, mert nincs mit folytatni, még tagadni is érdektelen? Úgy tűnik, a Nádas és Esterházy nevével fémjelezhető nagy szemléletváltás minden ilyen kérdésre igenlő választ adott. És ez így is volt jól. Egy radikális művészetakarás mindig tiszta lappal kíván indulni, leghatározottabban az őt közvetlenül megelőző vagy vele még együtt létező és elavultnak ítélt művészet tekintetében. Egy ilyen jellegű asztallesöprés a politikával oly súlyosan átitatott magyar irodalomban még radikálisabb, még határozottabb volt, mint lett volna egy szélcsendesebb, politikamentesebb nyugat-európai szemléletváltásnál. A pluralizmus, a „virágozzék minden virág” elve nálunk sohasem érvényesülhetett – most egyszerre az „új próza” lett a „fővonal”, hogy mind a közönség, mind a kritika neki nyújtsa az éppen esedékes pálmát. Az új epika természetesen nem pusztán politikai allúziói miatt nyerte el a legszélesebb olvasóközönség kegyét. (Bár hogy ennek hatalmas szerepe volt, azt jól mutatja 1989 utáni hirtelen sikertelensége, bizonyos fokú légüres térbe kerülése.) A szemléletváltás mindenekelőtt művészi volt: új szótár íródott. A „szocialista realista” epika, mely – sokszor a lehető legtisztességesebb indítékokkal – azt tűzte ki feladatául, hogy saját korszakát hazugságok nélkül, becsületesen, feltáró jelleggel a XIX. századi realizmus eszköztárával ábrázolja, elavulttá lett, a semmibe tűnt. Filozófiai kalauzként most Hermann Brochot hívom segítőül: a „kis”, vagyis az elavult művészet, „tehát az, amelyik nem ragadja meg, és egyáltalán nem is kívánja megragadni a korszak totalitását, hanem beéri azzal, hogy kiszolgálja szükségleteit, azaz, hogy a korszakstruktúra és stílusának része legyen, rendszerint elenyészik a korszakhatáron”. Nehéz lenne jobb (és politikamentesebb) magyarázatot adni arra, hogy miért foszlott szét nyomtalanul az egykor oly sikeres „szocialista realizmus”. A korszakhatár itt nyilvánvalóan nem történelmi, de az új szemlélet fellépésének időpontja. Elmondhatjuk tehát, hogy a 60–70-es évek reprezentatív epikája megérdemelten tűnt el en bloc a süllyesztőben. Ám néhány szerző, néhány műalkotás bizonyosan megmaradt. Hogy melyek? – éppen ez a nehéz kérdés.
Galgóczi Erzsébet novellisztikája mintha a fennmaradók közé tartozna. (És talán – nagyon feltételesen mondom – még folytatása is van – Tar Sándor művészetében.) De az alapvető konfliktussal persze neki is szembe kellett néznie. Hínár című novellájának főhőse (némiképp az írónő alteregója) ezt így fogalmazza meg: „Nálunk mindent csak félig szabad megírni. Úgy értem, csak a felét szabad megírni az igazságnak. Nem szabad a mélyére, a végére járni semminek. Márpedig a tisztázatlan dolgok mérgeznek.” Gondolom, az „igazság” itt a kulcsszó, Galgóczi egész életművének vezérlő csillaga. Ezt emelte ki Nádas Péter is az írónő temetésén elmondott nekrológjában: „Minden írott szava közül tán a törvény, az ítélet és az igazság volt a legfőbb önmentő és bennünket menekítő szava. Nincsen meg egymás nélkül e három szó, ez volt az erkölcsi tudása… Így áll írói testamentumában. Ezzel ellenkezőket: önkényest, törvénytelent, igaztalan ítéletet pedig nem szabad, tilos. Ne hazudj, ez áll irodalmi testamentumának legfőbb törvényeként, s azok ítéleteként, akik mégis ezt teszik.” Nyilvánvaló, hogy ebben az értékelésben a morális mozzanatokra kerül a fő hangsúly. E tekintetben Galgóczi Erzsébet pályája bizonyosan példamutató volt. Nem lehet vitás, hogy szinte megszállottja volt az igazság keresésének és kimondásának. Ám ugyanakkor pontosan tudta, hogy a létezett szocializmusban az igazság csak félig mondható ki. Hogyan lehet itt kigázolás? És melyek e konfliktus művészi konzekvenciái? Galgóczi Erzsébet, a morális lény bizonyosan megmenekült. De az író vajon eljutott-e a kegyelemig?
Galgóczi Erzsébet művészetét mind ez idáig alig vizsgálták. Ha végiglapozzuk az 1993-ban kiadott Emlékkönyvet – innen származott a Nádas-idézet is –, a műveiről közölt bőséges kritikai válogatás csak megerősíti ezt a vélekedést. Ezért kivételes súlyú Könczöl Csaba itt újraközölt 1989-es bírálata, aki szinte egyedüliként tesz kísérletet, hogy az író Galgócziról is mondjon valami érdemlegeset. Mindenekelőtt befogadói látleletet ad: Galgóczit az irodalmárok vagy nem olvassák, vagy ha mégis, nem mint szépirodalmat, de mint non-fiction, riportot, szociográfiát. Így nem csoda, hogy elmarad művészetének művészetként való értékelése. Könczöl ezután vázlatos javaslatot tesz e novellisztika esztétikai befogadására: Galgóczi hősei „hamis tudattal élnek, bezárva annak falai közé, és ez képtelenné teszi őket arra, hogy értelmesen tudatosítsák külső-belső gyökérvesztettségüket, sehol-létüket, sehová-nem-tartozásukat: mind anélkül vannak valahol, hogy ahol vannak, oda tartoznának is”. Könczöl úgy véli, hogy az író tragédiáját is ezen át lehet leginkább megközelíteni, novellái „formailag” azt sugallják, hogy ő maga is „hamis tudattal” élt, ennek nyelvét használta, ezen át értelmezte világát, ám tapasztalataiból sejtette, idegeivel érzékelte, hogy ezen törvényeken belül, ezeknek rácsai mögött élve kérdéseire nem található értelmes és feloldozó válasz, „a tragikus végkifejletek ezért redukálódnak nála újra meg újra katarzis nélküli elbukások fojtogató abszurdjaivá”.
Komor világ kétségtelenül. A gyilkosság, öngyilkosság itt egészen mindennapos dolog. Nyers és reszelős minden, sivár és fullasztó. „Szűk a világ, nyomott és alacsony, mint a bűnöző homloka.” A Szépség más vidékeken kóborló vágyalak. De nem hiszem, hogy a szereplők „hamis tudattal” élnének, éppen hogy pontosan érzékelik életük sprőd poklát. Az ember ilyenkor bicskát, fejszét ragad, hogy környezete vagy maga ellen fordítsa. Igen, itt mindig „közel a kés”. Az ember sorsa a létező szocializmusban. Ám ezek az életképek ritkán válnak valódi sorsélménnyé. Nádas Péter törvényről beszél, de ez itt inkább paragrafushalmaz, mint a létezés törvénye. Galgóczi epikájának meglepően alacsony az intellektuális szintje, pontosabban többnyire a belső intellektualitás hiányzik, amely mélyebben megalapozná a szöveget, és hozzásegítené, hogy puszta riportból, nyers zsánerképből valódi egzisztenciális döntések hordozójává legyen. A legjava elbeszélésekben mindig ott rejlik ez az igény, de többnyire csak követelmény, esetleg vágy marad. A József Attila-i imperatívusszal szólva: itt minden valódi, de csak nagy ritkán igaz. Vagy filozofikusabban megfogalmazva, ezúttal Walter Benjamin kategóriáival élve: a novellákban megjelenített dologi tartalmak a legtöbbször elfedik, beborítják az igazságtartalmat, a műben ábrázolt reáliák az igazságtartalom helyébe lépnek, megfojtják annak életét. És minél jobban eltávolodunk az Időben, annál pőrébben tárul fel a nyers dologi tartalom, hogy végül alig maradjon más: az elbeszélés ekkor már csupán dokumentumként fogadható be. A művészi kudarchoz erősen hozzájárul még a nyelvi megformáltság meglehetős igénytelensége: a Galgóczi-féle nyelvjáték szürke, örömtelen, nem teremtő jellegű, inkább elfogadó, beletörődő, legrosszabb pillanataiban suta, lompos, csikorgó. Csak nagy ritkán villan meg egy-egy szíven ütő hasonlat, sokat sejtető, zsigerekig ható jelző.
Van azonban néhány novella, mindenekelőtt az egyes szám első személyben szólók között, melyek világosan feltárják, hova juthatott volna Galgóczi, ha nem áll egyszerre „törvényen kívül és belül”, hogy egy nagyon sokat eláruló könyvcímét idézzem. Ilyenkor kiderül, hogy ez az objektív hangú, tárgyilagos krónikásként számon tartott epikus milyen vallomástévő alkat volt igazából. Se szeri, se száma a nyilvánvaló önéletrajzi ihletésű szövegeknek. A főalak kétségtelenül Galgóczi alteregója: sehova nem tartozik, paraszt az értelmiségiek, intellektuel a parasztok között; csalódott, reményvesztett, vergődő; a férfiaktól többnyire undorodik, kapcsolatai torzak, gyűlölettel átitatottak, jövőtlenek; leszbikus alapérzülete több mint valószínű. A végletes és végzetesnek átélt otthontalanság, a törvényes törvényenkívüliség – ez lenne hát Galgóczi tragédiája, melyről Könczöl Csaba is beszélt. A mintegy álarcban, harmadik személyben, tehát távolságot tartva fogalmazott novellákban (Kőnél keményebb; Mínusz; Kettős ünnep) erősen, de némileg egyenetlenül, sokszor illusztratíven szólal meg a panasz hangja. Ám az Én-monológokban már vadul és csillapíthatatlanul csap fel a fájdalom, az elveszettség szólama: Cogito; Fogódzó nélkül. Itt már az öngyilkosság sem megnyugtató perspektíva, netán végső menedék, nem, élni kell tovább üszkös szívvel, szemben a Semmivel: „Idővel azt is megtanultam: ahhoz, hogy éljünk, nem is szükséges a remény. De addig még sokáig kellett szenvednem.” Ezekben az írásokban Galgóczinak sikerült áttörnie az Igazságig, ledobva magáról a fikció, a „regényesség” álruháját, elérte, hogy sorsszerűvé, törvényerejűvé változtassa a saját életét. Úgy érzem, a memoár lett volna igazi műfaja. Ha megéri, és belefog, valószínűleg egy jelentős önéletírással lennénk most gazdagabbak. 1989 után tabuk nélkül, az öncenzúrától is megszabadulva dolgozhatott volna. Ám mindez csak feltételezés. De bizonyosan jelképes érvényű, hogy halálának éve a szocializmus bukásának pillanata egyben.
- Kultúra [6]