Exportálható-e a jószomszédság?
Európai Stabilitási Egyezmény elnevezéssel rendezték meg Párizsban május 26–27-én azt a konferenciát, amelyet az Edouard Balladur francia miniszterelnök nevével fémjelzett közép-európai megbékítési stratégia első hivatalos állomásának szántak. Az eszmecsere szponzora az Európai Unió volt, elnöke pedig a közösség soros elnöki feladatait ellátó Görögország képviselője. A meghívottak listáján kilenc olyan közép-európai ország szerepeli, amely az unió tagságára pályázik; a tárgyalófelek azt a célt tűzték maguk elé, hogy a kontinens keleti felét terhelő határ- és etnikai konfliktusokat kiiktatják a stabilitást veszélyeztető források sorából.
Az ehhez vezető utat a rendezvény házigazdái a jószomszédi kapcsolatok megszilárdításában látják, tehát a stabilitási konferenciát csupán nyitánynak tekintik. A résztvevők most elvi nyilatkozatot írtak alá a konfliktusok tárgyalásos rendezéséről, hogy később „kerekasztal-megbeszéléseken” tisztázzák nézeteltéréseiket.
A konferencia összehívásának kiötlői a preventív diplomácia hívei. Az Európai Unió az etnikai feszültségeket még azt megelőzően szeretné lecsillapítani, mielőtt a közösségbe igyekvők elnyerik a teljes jogú tagságot. A megelőző lépések megtételéhez a Boszniában állandósult tragédia adta az ihletet – ám a volt Jugoszlávia köztársaságai közül csupán Szlovéniát invitálták Párizsba, mondván: Szerbiával, Boszniával megfelelőképpen „foglalkoznak” más nemzetközi szervezetek és fórumok.
A nemes szándékok épp ezen a ponton fordultak kissé fonákjukra, hiszen az európai diplomáciát komoly mulasztások terhelik a volt Jugoszláviában dúló konfliktus elmérgesedéséért. A párizsi rendezvény meghívottjai, egymás reménybeli jó szomszédai nem is nagyon értették, mi végre gyűltek össze. A lengyel külügyminiszter leszögezte, hogy hazája valamennyi szomszédjával aláírta a kétoldalú alapszerződéseket, ezért nem lenne méltányos, ha magatartását a kisebbségi jogok érvényesítése szerint bírálná el az Európai Unió – Andrzej Olechowski ehelyett a „páneurópai mérce” szerinti mérlegeléseket vár.
A leköszönő magyar külügyminiszter azzal a javaslattal lepte meg partnereit, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon a nemzeti kisebbségek kapjanak önálló részvételi jogot. Az elképzelést leszavazták: úgy látszik, Európában szokatlannak tűnik, hogy nemzeti hovatartozás mentén alakult „pártok” önálló politikai tényezőkké lépjenek elő.
A három balti köztársaság gondja az orosz kisebbség helyzetének rendezése, valamint – Lettországban és Észtországban – az orosz katonai jelenlét. Biztos, hogy egyik kérdést sem Párizsban fogják rendezni. Erről a rendezvény nyitónapján felszólaló Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter biztosította a résztvevőket. Üdvözölte persze „az agresszív nacionalizmus, az idegengyűlölet, a nemzetiségi és vallási türelmetlenség leküzdésére hivatott újabb kísérleti fórumot”, de azonnal tudatta, hogy az orosz részvétellel kialakítandó új Európa megteremtésében az 52 tagállamot tömörítő Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezletnek kell játszania a „döntő szerepet”. Az Európai Stabilitási Egyezmény pedig szavai szerint semmiféle pótlólagos kötelezettséget nem ró azokra az államokra, amelyeket nem vontak be tevékenységébe (értsd: Oroszországra). Ennek megfelelően az orosz külügyminiszter homályban hagyta, részt vesz-e Moszkva egyáltalán a baltiakkal rendezendő „kerekasztal-megbeszéléseken”.
A Balladur által javasolt megelőző diplomáciai tevékenység tehát részben megkésett, részben hiányos, összességében elégtelennek tűnik ahhoz, hogy megszilárdítsa a jószomszédi kapcsolatokat az Elbától keletre. Minden jel arra utal, hogy a nacionalizmus mételyét a szomszédok egymásrautaltságának felismerését kifejező, a párizsi monstre rendezvénynél kevésbé látványos – ámde rendszeres – kétoldalú kapcsolattartás révén lehet majd kiirtani.
H. L.
Gracsov Nyugaton – Szolzsenyicin otthon
Soha ilyen remekül nem sikerült még Oroszországnak kibékíteni a nyugatos és szlavofil eszméket, mint ez év májusának utolsó hetében: miközben Gracsov generális Brüsszelben a Nyugat felé kis szellőző-ablakot nyitó beszédét tartotta, amoda, Vlagyivosztokban épp partra szállt a vermonti magányából Oroszországba hazatérő nagy szlavofil, Szolzsenyicin.
Lássuk be, semmi véletlen nincs ebben az egybeesésben: Oroszország legalább annyi ideje gyötrődik, kilépjen-e Nyugatra (s mit kezdjen a NATO-val, most újabban, a békepartnerség programjával), mint amióta Alekszandr Iszajevics fontolgatja, hazatérjen-e Oroszországba. Oroszországnak is, Alekszandr Iszajevicsnek is voltak feltételei: „olyan együttműködést kell kialakítani a NATO és az orosz katonai vezetés között – így Andrej Kozirjev külügyminiszter –, amely figyelembe veszi Oroszország méreteit, katonai potenciálját.” Állítólag Szolzsenyicin fő feltétele is a méret volt: akkora házat építsenek neki, hogy beférjen a tíz íróasztal, amin dolgozni szokott. Ezek egyikén írta a Hogyan rendezzük be Oroszországot? című művét, ami soha ilyen aktuális nem volt, mint most.
Sokan szemére vetik Szolzsenyicinnek: túl későn tért haza, akkor kellett volna jönnie, amikor még nem dőlt el az Oroszország vagy Nyugat kérdése. Gracsovnak meg azért tesznek a „hátországban” szemrehányást: túl korán ment Nyugatra, túl korán nyugtatta meg a NATO-hatalmakat, hogy Oroszország feltétel nélkül elfogadja az általuk diktált együttműködési feltételeket. Egy igazi, „hivatásszerű” nyugatos, a moszkvai Amerika- és Kanada-kutató Intézet igazgatóhelyettese nem kevesebbet állít, minthogy ha a Nyugat „alacsonyabb rendű partnerként”, alárendeltként kíván kapcsolatot tartani akár gazdasági, akár katonai téren, s mint egy „hanyag iskolásgyereknek, végig kell hallgatni a Nyugat kioktatásait”, akkor az egész „nyugati orientáció megvalósítását a távoli jövőbe kell halasztani. Most belemenni – a nemzet szabad jövőjének kockáztatásával jár” – olvasható a nyugati nyitásként emlegetett Gracsov-beszéd elhangzásának napján megjelent cikkben. A nyugati diktátum példáit bőséggel és sértetten sorolva a szakértő szerző hozzáteszi, hogy „egyenrangú félként Oroszország kizárólag csak a fegyverzet ellenőrzésben és a nemzetközi válságszituációk rendezésében vehet részt. Abban, ahonnan ez idáig előszeretettel kihagyták.”
Ennek az „egyenrangú, kibővített katonai együttműködésnek” az elveit tartalmazza az a dokumentumcsomag, amelyet Gracsov orosz védelmi miniszter Brüsszelben minisztertársai asztalára tett. S bár néhány nappal korábban Oroszország még „különleges státusra” tartott volna igényt a békepartnerség programján belül, a tanácskozás végére már beérte azzal, hogy megígérjék neki: a benyújtott dokumentumban foglaltak alapján fontolóra veszik a keretszerződést kiegészítő jegyzőkönyv elkészítését. E hét elejére még tovább olvadtak a békepartnerség orosz aláírásának feltételei: Gracsov hétfői nyilatkozata szerint már csupán az aláírás időpontja függ attól, mikor válaszol a NATO a Moszkva által benyújtott programra. (A jelenleg „olvasás alatt” lévő csomagban az orosz fél többek közt felajánlja a békepartneri program többi aláírójának, hogy „pénzügyi, logisztikai és operatív” részt vállalhat azokban az akciókban, amikor az orosz csapatok békefenntartó feladatokat látnak el valamelyik volt szovjet tagállamban. Ehhez képest igazán szerény óhajnak tűnik az, hogy a zökkenőmentes együttműködés érdekében az orosz fél szeretne állandó képviseletet létesíteni mind a NATO brüsszeli főhadiszállásán, mind pedig az 1991-ben az egykori varsói tagállamok „gyűjtőmedencéjeként” létrehozott Észak-atlanti Együttműködési Tanács monsi központjában.)
A NATO létjogosultságát többé-kevésbé nyíltan megkérdőjelező brüsszeli Gracsov-beszéd arra utal, hogy Oroszország legszívesebben csak a saját képére formált katonai szövetségbe lépne be, a koncepció, illetve saját óhajtott státusának menet közben történt változásai pedig arra engednek következtetni, hogy a brüsszeli út során igyekeztek kipuhatolni: meddig mehet el az orosz fél saját elképzelései érvényesítésében, mennyi külön engedményt csikarhat ki – akár az ugyancsak békepartner jelölt kelet-európaiak rovására is. Egy elemző szerint Gracsovék a NATO helyén egy kis Oroszországot szeretnének teremteni a Nyugat közepén. Ahogy Szolzsenyicin is egy kis Nyugatot építtetett magának Oroszország közepén. Moszkvai barátunk, aki látta, azt mondja: szögesdróttal van körülvéve, jó magasan.
K. I.
Szexuális mókuskerék
Miként az várható volt, a lengyel szejmben ismét napirendre került az abortuszkérdés. A képviselők péntek óta arról vitatkoznak, hogy az új törvény (pontosabban a tavaly elfogadott módosított változata) szociális helyzetre való tekintettel engedélyezze-e a terhesség-megszakítást. Míg a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), a Munka Unió (UP) és a Lengyel Szocialista Párt (PPS) a törvény azonnali módosítását követeli, a Lengyel Néppárt (PSL), a Független Lengyelország Konföderáció (KPN), valamint a Reformokat Támogató Pártonkívüliek Blokkja (BBWR) – ilyen vagy olyan indokokra hivatkozva – alapvetően a módosítás ellen foglalt állást. A kérdésben erősen megosztott Szabadság Unió (a Demokratikus Unió és a Liberális-Demokrata Kongresszus egyesüléséből áprilisban létrejött új formáció) leginkább elodázni kívánja a döntést, s a kérdést a szejm egy különbizottságához akarja utalni. Bár a vita még lapzártánk idején is folyik, annyi már bizonyos: bármi legyen is az eredménye, nem oldja meg a kérdést.
Mert hát aligha kétséges, hogy a parlament egy vagy két héten belül elfogadja a módosítást, s valószínűleg a szenátus is rábólint. De ugyanilyen valószínű, hogy Walesa elnök megvétózza a parlament döntését, s az is, hogy a szejmben a módosítás hívei nem szerzik meg a vétó vétójához szükséges kétharmados többséget.
És hogy mi lesz akkor?
A legvalószínűbb, hogy az SLD és az UP referendumot kezdeményez a kérdés kapcsán, s aligha kérdéses, hogy a népszavazás kiírását keresztülveri a szejmen. A közvélemény-kutatási eredmények alapján az sem kérdéses, hogy a népszavazást a törvény enyhítésének hívei nyerik meg. A módosítást tehát elfogadja majd a szejm. Azonban még a népszavazás sem kötelezi az elnököt arra, hogy elfogadja a parlament döntését, ha az morális és vallásos nézeteivel ellenkezik.
Szinte biztos tehát, hogy az abortusz kérdése – mint már nemegyszer – ismét a választás, ezúttal az elnökválasztás egyik kulcskérdése lesz. Nem lehetetlen, hogy olyan elnök kerül a Rzeczpospolita elnöki székébe, aki az abortusztörvény módosításának a híve, s aláírja a törvényt. Ha azonban a következő parlamenti választások nyomán a szejmben ismét az abortuszfeltételek szigorításának hívei kerülnek többségbe, aligha kérdéses, hogy visszaállítani igyekeznek majd a jelenlegi állapotot. Az általuk szorgalmazott módosítást viszont az új köztársasági elnök vétózza majd meg…
T. P.
- Extra Hungariam [8]