Bevallom, nehezen leküzdhető unalommal rágtam át magam Henry Miller görögországi útinaplóján.
Mondhatnám, hogy a könyvön az üresfejű, sznob amerikai édelgése és rajongása uralkodik el, de nem egészen lenne igaz, mert Miller azért sokat tud a görög kultúráról, nem is rajong mindig (csak túl gyakran), és kifejezetten őszinte.
Ez fontos, hiszen útinaplót, útleírást számos okkal és szándékkal olvashatunk, de mindig sok minden derül ki belőle az író, elbeszélő személyéről (vagy legalább arról a személyről, akit beleírt a szövegbe). Milyen utazó Miller? Javára szól, hogy nem a turisztikai látványosságok vonzzák, s ha mégis odakeveredik (ez elkerülhetetlen), akkor igyekszik valami mást meglátni. Szenvedélyesen érdeklik viszont az emberek – pontosabban a görögök érdeklik, legtöbbjükben valami istenit, ősit, esszenciálisan emberit lát; a nem görögöket s különösen az amerikai vagy elamerikaisodott görögöket, nem szívleli, s ezt minduntalan tudtunkra is adja. Útja során kétféle emberrel találkozik: az eszményivel és a tökfilkóval. Az előbbit nem szűnik ajnározni, az utóbbit szapulni. Az embernek kedve támad visszaszólni: kedves Henry Miller, az nagyon jó és egészséges, ha az ember nem tekinti magát tökfilkónak, holott valamennyien lehetünk (vagy vagyunk) tökfilkók. De azért nem kellene folyamatosan majd’ mindenkit, aki nem mi vagyunk, lemarházni, mert az nem szép.
Millert tehát megigézi az epidauroszi béke, himnuszt zeng az emberi testvériségről és toleranciáról, néhány oldallal odébb viszont nem átallja ócsárolni, aki csak az útjába kerül, vagy éppen imádattal a magasba emelni azt a Göröghont, amihez képest minden csak szeméttelepre való. Van ebben a nagyjából kétpólusú értékrendben valami romantikus; sőt, ez a jellemzés túl kevés is. Inkább azt mondhatnám, hogy egy amerikai populista beszél itt. Bálványozza a nagy dumájú, evős-ivós bohémet és a görög nép egyszerű gyermekeit; máskor meg a régi dicsőségről, napjaink romlottságáról beszél, a népi görög, aki előtt az imént még leborult, most már romlásnak indult, hajdan erős nemzet sarja, aki állati sorban tengődik. A görög nyelv természetesen romlatlanabb és gazdagabb, mint az angol. Egy helyen Miller a görög fásítási programot nevezi meg, mint ami visszahozza majd az igazi, régi szép Görögországot, ahol ismét minden megtörténhet. Másutt meg így ír: „…dalra fakadtam, dicsérve Istent, hogy a nagy néger fajta, amely egyedüli biztosítéka Amerika fennmaradásának, sose ismerte a gazdálkodás bűnét.” Jaj, jaj, micsoda tökfilkó.
Amerika, Amerika… milyen megbocsáthatatlan hanyagsággal használtam az előbbiekben ezt a szót. Mert az a regény, amely Miller naplójának tőszomszédságában jelent meg, Vargas Llosa Beszélője, ugyancsak amerikai, csak épp a nagy dél-amerikai spanyol elbeszélő irodalom újabb teljesítménye.
És micsoda látásmódbeli, technikai és nem utolsósorban színvonalbeli különbség! Nem mondanám, hogy Vargas Llosa legjobb munkái közé tartozik, de kifejezetten jó és izgalmas könyv, amely mélyen gondolja át azokat a problémákat, amelyeket Miller még tisztességesen meg sem próbál fogalmazni.
A könyvkiadás furcsa véletlene ez, de semmi esetre sem a recenzens olcsó fogása. Vargas Llosa főszereplője, a Maskara csúfnevű zsidó származású perui egyetemista, hevesen érdeklődik egy aprócska, törmelékekben élő perui népcsoport iránt, majd eltűnik; mint kiderül, csatlakozott a törzshöz, sőt annak hírvivője-történetmondója, eleven emlékezete és enciklopédiája – beszélője lett. A történet elbeszélője néprajzosokkal-nyelvészekkel barangol az őserdőben, így szerez tudomást barátja sorsáról. A regény másik szála a beszélő monológja, végtelen és szeszélyes beszéd, vegyít apró történeteket és kozmogóniát, természetrajzot és a törzs történetének eseményeit, saját utazásainak részleteit és étkezési útmutatót.
Az, hogy a mű szövege két, egymást szabályosan váltogató szálból bomlik ki (az elbeszélő emlékezése és a Beszélő monológja) más Vargas Llosa-regényekből is ismerős (gondoljunk csak a Júlia nénire vagy a Szeretem a mostohámat című könyvre); itt ellenpontozza és kiegészíti egymást a kétféle monológ. Az egyik, az elbeszélőé, az ellenőrizhetőségig önéletrajzi, Mario Vargas Llosáé; talán csak látszólag az, talán valóban hiteles, ez eldönthetetlen, és nem is érdemes eldönteni. A másik egy elképzelt, szélsőségesen fiktív beszédözön – de fiktivitása nemcsak abból fakad, hogy minden bizonnyal csak (a regénybeli és a valóságos) Vargas Llosa fantáziájának terméke, hanem abból is, hogy aki mondja, a legfantasztikusabb, legelképzelhetetlenebb helyzetből beszél: azonosult egy kultúrával, amelybe nem született bele, választott magának egy nyelvet, egy életformát, egy közösséget, egy szokásrendszert, és megszabadult mindattól, ami eddigi életéhez kötötte.
Ez a könyv egyik valódi kérdése: hogy lehetséges-e ez. Sokan viselik szívükön más, eltűnőben lévő vagy csak háttérbe szorított, asszimilálódó vagy elnyomorított népcsoportok és kultúrák sorsát. Mit tehetnek? Azt, amit a nyelvésznek álcázott hittérítők a regényben? Az elbeszélő több-kevesebb egyértelműséggel az ilyen „akulturáló”, voltaképpen beolvasztó magatartás ellen foglal állást. Akkor hagyjuk ezeket a kultúrákat magukra? Semmiféle közeledés – emberi, tudományos, gazdasági – nem volna lehetséges, mert ez csak a rombolás kezdete volna? A regény ezt is tagadja. Olyan –megvalósíthatatlannak tetsző – egyedi megoldást beszél el, ami a tökéletes azonosulást jelenti, és ami korábbi önmagunk teljes feladásával jár. A Maskara nem, ahogyan eltűnésekor elterjeszti magáról, Izraelbe alijázik (vándorol ki); ott is át kellene vennie, magáévá tennie egy új kultúrát, s meg kellene szabadulnia a korábbitól, de ez sokkal könnyebb, sokak által ismert, bejárt út. A nehezebbet, az elképzelhetetlent választja, tökéletesen levetkőzi az európai egyistenhitet, természetismeretet, logikát és történelemszemléletet. (Beszédében fel-felbukkannak törmelékei, de csak mint régi életének eltávolított, szánalmas vagy mulatságos roncsai.) Szomorú tanulság: egy út volna, de az lehetetlen. (S ezek után kétségessé tehető az is, hogy valóban vannak-e egyszerűbb utak, lehetséges-e egyáltalán kitörnünk saját kultúránkból, és elsajátítanunk egy másikat.)
Vargas Llosa annyi mindent kimond a regényben, hogy szinte zavarba hozza olvasóját: ha már tudjuk, éspedig az elbeszélő szájából, hogy miről is szól a mű, akkor mitől lenne ez szépirodalom? Nem inkább esszé, fiktív-illusztratív betéttel? Csakhogy vigyázat, ravasz a szerző. Reméli, hogy éppen ez fogja érdekelni olvasóját, a ki nem mondott, eldugdosott kérdések birodalma. Számít rá, hogy tovább kérdezünk, hogy tisztázni akarjuk majd, mi közünk mindehhez. Tudja, hogy a fikció és az esszé közötti finom egyensúlyozásból pontosan az irodalom egy érdekes fajtáját tudja kikeverni, olvasója segedelmével.
Méltánytalanul kevés hely maradt a legolvasmányosabb, legkellemesebb könyvre: Evelyn Waugh kalandos, szellemes, szikrázó humorú regényére. Mintha Heltait, Rejtőt, Vaszaryt és Szerb Antalt gyúrták volna össze, s azért szólhat így, mert Gergely Ágnes színes, fergeteges, lenyűgöző fordításában vehetjük kézbe. Az 1938-as mű, mellékesen, akár a kelet-európai államcsínyek és helyi konfliktusok szerkezetének görbe tükre lehetne, a Gorbacsov elleni puccstól a romániai forradalomig és a délszláv válságig – holott több mint ötven éve és a képzeletbeli kelet-afrikai Ismaéliában játszódnak az események. (A „nyugodt erő” – így! – szószólója a könyvben egy nemzetközi szédelgő, s beszédéből csakhamar kiderül, hogy ezen a kíméletlen erőszak értendő.) Az olvasó kétségbeesve kérdezheti: hát mindig ez volt? Hát mindig ez lesz?
Waugh regénye egyébként távolról sem tesz eleget a „politikai korrektség” követelményeinek: a feketék, bizony, korruptak és tolvajok, jó, ha nem épp emberevők. Mindezt azonban annyi humorral és a brit nagyság iránti öniróniával tálalja az elbeszélő, hogy aligha jut eszünkbe méltatlankodni. Végtére is a brit birodalom regénybeli képviselői is mind szerencsétlen hülyék vagy veszedelmes szélhámosok.
- Kultúra [6]