Jancsó Miklós elvégezte feladatát: személyes érdeklődésének, ízlésének, elfogultságának megfelelően kiválasztott az idei évadból tizenhét előadást. Válogatása vitathatatlan (kinek jutna eszébe az ízlésről vitatkozni), legfeljebb az vált ki ellenérzéseket, hogy ezt a hangsúlyozottan szubjektív listát nem egy szakmai lap felmérésére adott válaszként olvassuk, hanem a XIII. Országos Színházi Találkozó programjaként.
Nem az egyszemélyi válogatással van baj. A szubjektivitás amúgy is kiiktathatatlan a művészetek megítéléséből, a többtagú előzsűriben egyébként is olyan kompromisszumkényszerek alakulnának ki, melyeknek épp a legmarkánsabb előadások esnének áldozatul. A problémát az okozza, hogy az évadvégi, reprezentatív fesztivál szervezői immár harmadik éve olyan embereket kérnek fel a válogatásra, akik csak érintőleges kapcsolatban állnak a magyar színházzal. Egy festőművész és egy zeneszerző után idén egy filmrendező válogatott. Holott eredetileg arról volt szó, hogy minden évben más-más színházrendező, színész, drámaíró, dramaturg, szcenikus – ne adj’ Isten – kritikus fogja összeállítani a programot.
Kettős következménye van ennek: egyrészt felmenti a „zsürort” az alól a kötelesség alól, hogy szubjektív nézőpontján túli szempontokat is figyelembe vegyen; hogy színházi folyamatokban gondolkodjon, felismerni, regisztrálni igyekezzen kibontakozó, megerősödő tendenciákat. Holott mindez nagyon is kívánatos lenne. A színházcsinálókat pedig épp az alól mentesíti, hogy munkájuk megítéléseként, előadásaik értékmérőjeként tekintsék, szerepelnek-e az országos színházi találkozón, bekerültek-e a válogatásba vagy sem.
Mintha a honi színjátszásnak az lenne az érdeke, hogy ne kapjunk reális képet róla. Mintha a magyar színház azt szeretné, hogy ne ítéltessen meg: hol is tart, merrefelé mozdul, mennyit is ér valójában a teljesítménye. Hogy ne essen szó róla: miféle törekvéseket, milyen színvonalat képviselnek az egyes társulatok? Hogy ne kérdezzen senki rá: igazolják-e az együttesek, alkotók hírnevüket újabb produkcióikkal? Hogy ne legyen vita témája: feltűntek-e újabb tehetségek, munkába kezdtek-e újabb, érdemleges színházi ambíciókkal rendelkező műhelyek? Holott mindez kiderülhetne az egyszemélyi válogatásból is. Sőt a válogató személyes elfogultsága éppenhogy súlyt adhatna az általa felismert tendenciáknak, egyéni szempontrendszere reflektorfénybe állíthatna figyelmet érdemlő alkotókat, együtteseket. Úgy tűnik azonban, hogy nincsenek a magyar színházi életben mindenki által elfogadható hiteles személyiségek, akiknek egyéni ízlést tükröző véleménye a szakmai önvizsgálat kényszerét jelenthetné. A honi színjátszás – úgy tetszik – nem akarja újabb feszültségekkel terhelni belső megosztottságát. Jöjjenek hát a kívülállók – a nem vitaképes válogatások! A mérlegkészítésre alkalmatlan színházi fesztiválokat gyorsan törli az emlékezet. Évadok, előadások jönnek és mennek – mintha mi sem történt volna. És valóban, nincs is évek óta tényleges visszhangja az országos színházi találkozóknak, mint ahogy újabban évadértékelések sem jelennek meg. Ellenpéldaként az igencsak ingadozó színvonalú filmszemlék említhetők, melyek mindig számvetésre késztetik a szakmát.
A színházi fesztivál idei programja sem alkalmas arra, hogy – mint pillanatban az idő végtelenjére – a magyar színház jelenére ismerjünk benne. Esetlegesnek és következetlennek tűnik az összeállítás. Fájdalmasan hiányoznak belőle fontos előadások, jelentős alkotók, figyelmet érdemlő műhelyek. Komolytalannak tűnik az országos találkozó a Katona (és főleg a Kamra) valamelyik előadása nélkül – még ha érezhetően fordulóponthoz is érkezett az együttes, átalakulóban van a társulat. A Danton halálának épp ezért lenne vitathatatlan helye a fesztiválon, mert átalakulás közben mutatja a megfiatalodó együttest, érzékeltetve a Katona megújulásának egyik lehetséges irányát is. Ugyanakkor rendkívül erőteljesen jelzi egy nemzedéki színház lehetőségét is Hargitai Iván rendezése: végre ismét vannak fiatal, friss szemléletű rendezők. Erről az örvendetes tényről nem lenne szabad elfeledkeznie a válogatónak.
Meglehetősen furcsa az is, hogy a kaposvári színházat éppen idei legrosszabb előadásával, a Koldusoperával hívták meg a találkozóra. Különösen azért érthetetlen ez, mert Kaposvárott láttuk az évad talán legjobb produkcióját is, az Ascher Tamás rendezte Jelenetek egy kivégzésbőlt. Ascher távolléte csak azért nem különösebben feltűnő, mert más fontos rendezők sem kerültek be – hasonlóképp jelentékeny munkákkal – a válogatásba. Hiányolom a találkozó programjából a szolnoki, a veszprémi és a debreceni színház előadásait. Veszprémben mutatták be az évad egyik legigényesebb komédiáját. Lendvai Zoltán Dandin György-rendezése árnyalt jellemrajzzal, aprólékosan kidolgozott, sokértelmű helyzetekkel lepte meg nézőit, s mindezenközben a Molière-darab egyéni ízű, személyes érdekű értelmezését is adta. Az évad végére széteső, épp gyökeres átalakulás előtt álló szolnoki társulat is produkált idén néhány figyelmet érdemlő bemutatót. Itt láttuk például az idei legjobb gyerekelőadást: Szilágyi Andor Leander és Lensziromja Fodor Tamás rendezésében talán még felnőtt-színházi mércével is jelentős bemutatónak tekinthető. Személyes kedvencem a szolnoki szobaszínházi Clavigo, amelynek rendezője, Bagossy László szintén az új nemzedékhez tartozik. A debreceni előadások közül figyelmet érdemel Árkosi Árpád friss szemléletű, részletgazdag, egységes stílusú Hazatérése. Nem túlzás azt állítani, hogy az idei évad egyik nagy meglepetése volt ez a bemutató. Csak, ahogy ez már lenni szokott, a szakmából szinte senki nem látta.
Kitapinthatók ugyan az idei szemle műsorválogatásának szempontjai, csak épp nem ingerelnek vitára, mert nem valóságos színházi tendenciákat írnak le. Mintha Jancsó a hagyományos, drámaközpontú színjátszás válságát kívánná érzékeltetni, ezért nagyvonalúan eltekint az „interpretációs színház” magas színvonalú, jelentős előadásaitól. Listáján furcsán keverednek a valóságos, a vitatható és a kétséges színházi értékek.
Ami vitathatatlan: jogosan került be a válogatásba a Ruszt József rendezte II. Edward, hisz az évad egyik legszínvonalasabb, legsikeresebb bemutatója volt. Szerencsésen ötvöződik a produkcióban az intimitásában is erőteljes színészi játék és a metaforikus jelzésekkel élő rendezői vízió. Érdemes kiemelni a Budapesti Kamaraszínház Asbóth utcai stúdiójának határozott irányultságú repertoárját: mindegyik idei bemutatójuk arról beszél, hogy egy kaotikus világban minden szenvedély végzetes: egy újabb káosz és gyötrelem forrása. Az én szubjektív listámon mindenképpen szerepelne ebből a programból a Forgách András rendezte Bosszú is.
Vitathatatlan az is, hogy Eszenyi Enikő Heilbronni Katicájának helye van a fesztiválon, bár korántsem olyan egységes produkció ez, mint a színésznő előző két rendezése. Néhol zavaróan keverednek benne a különféle stíluselemek, eltérő színházi effektusok. De az is igaz, hogy másfelől sikeresen próbálkozik a teatralitás elemibb, közvetlenebb hatáseszközeivel. A Vígszínház idei programjából nekem sokkal jobban tetszett az Ács János rendezte Oidipus. Megejtő, megrázó élmény volt ez a keserű számvetés az emberi sors determináltságáról. Játékmódjában szerencsésen ötvözte a produkció a profi színház és az alternatív színjátszás tradícióit, és ugyanakkor sajátos, mai élményeinkkel hitelesített interpretációját adta Szophoklész művének.
Nem indokolatlan, ha a nyíregyházi színház Mohácsi János Milton-variációjával, az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult című előadással vesz részt a fesztiválon. Érdekes rendezés, jól érvényesül az ironikus szemlélet, a groteszk színházi nyelv, és pontosan tükrözi napjaink értékválságát. Egyetértek a Művész Színház meghívásával. Szerintem is nagyobb a társulatot övező ellenérzés a kelleténél. Az viszont túlzás, hogy mindjárt két produkciójuk is bekerült. Taub János Koldusoperájában túl sok a megoldatlan részlet. Darvas Iván Godot-jának nagy értéke Garas és Darvas kettőse, a finoman stilizált, gyengéd bohócjáték. Egy másik előadásból érkezik azonban Bubik István Pozzója. A ripacskodó hangütés szétzilálja az előadást. Az is zavaró, hogy a Godot-ra várva ebben az előadásban csak alkalom a színjátékra, a darab – különösen annak filozófiája – valójában elsikkad.
Vitathatatlan, hogy a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza érdekes kísérletek színtere volt ebben az évadban. (Nagy kár, hogy a pécsi direktor egy év után felszámolta ezt a műhelyt.) Ám kérdéses, valóban A szív bűnei (Kamondi Zoltán rendezése) reprezentálja-e legjobban a műhely eredményeit. Ebben az előadásban jóval nagyobb a távolság – mondhatjuk úgy is: az ellentmondás – a rendezői megközelítés és az alapanyag között, mint akár a Húsdarabban (rendezte Xantus János) vagy Szikora János A tüzes angyalában.
Sajátos színt képviselnek a magyar színházi életben Zsótér Sándor vitára ingerlő előadásai. Jancsóval ellentétben én a rendező idei munkáiból nem a Radnótiban bemutatott Görögöt választottam volna ki (minden tekintetben nagyon egyenetlen), hanem a miskolci Paravánokat, ami egy kitörési lehetőség az önismétlésekből.
Vitathatatlan érdeme Jancsó válogatásának, hogy az alternatív színjátszásra is figyelemmel volt. De miért épp az Utolsó Vonal képviseli ezt a színházi vonulatot, és épp egy olyan előadással, az Ysa pos és hamu cíművel, mely sajátosan bizarr szemléletmódjukat sem jellemzi igazán? Tény, hogy a Merlin Színészképző Műhely egyre nagyobb figyelmet érdemlő bemutatókkal jelentkezik, de nem tudom, hogy a Szeretni kell egyáltalán előadásnak tekinthető-e. Én inkább jókedvű játékként, afféle stílusgyakorlatként, rendkívül igényes alkalmi műsorként figyeltem a kádári konszolidáció atmoszféráját felidéző produkciót, aminek azonban néhány pillanata – például Lázár Kati zárómonológja – valódi, megrázó színházzá emelkedik.
Nem is kérdés, hogy valamely határon túli társulatnak is bemutatkozási lehetőséget kell biztosítani a fesztiválon. De minden évben rendkívül esetleges ennek a kiválasztása. Idén a marosvásárhelyiek Júlia kisasszonya került a programba. Talán szerencsésebb lenne, ha az országos színházi találkozót egy héttel megelőző kisvárdai kisebbségi fesztivál díjnyertes produkciója automatikusan bekerülne a fesztivál műsorába. Például a tavalyi győztes, a szatmárnémeti Csirkefej bármely magyarországi előadásnak méltó vetélytársa lehetett volna.
Igencsak kétséges, hogy érdemes-e három Koldusopera előadást meghívni a fesztiválra. Jancsónak az előadásokat látva felül kellett volna vizsgálnia prekoncepcióját. Mint ahogy ezt a hírek szerint Verebes István, a nyíregyházi direktor meg is tette, mondván, nem tartja olyan jónak az előadást, hogy színházát a fesztiválon ez a bemutató képviselje. Az is kétséges, hogy érdemes-e meghívni a találkozóra egy olyan előadást, amelynek csak utolsó tíz perce figyelemre méltó. Az Arany János Színház két egyfelvonásosa közül a Komédiásdi, annak is csak zárlata érdekes. Márta István rendezőként ekkor igazi színházi őrületet, vészjóslóan fenyegető káoszt varázsolt a színpadra. S vajon miért kellett beválogatni a visszafordíthatatlanul kommercializálódó Madách Színház üres látványosságát, Kerényi Imre Amadeusát? Értetlenül nézem a címlistán a miskolci Hamletet is (Nagy Viktor rendezését), melyben a magára hagyott színészszínház és a koncepciótlan rendezői színház mutat egymásra tehetetlenül széttárt karral.
A kérdés továbbra is az, hogy miféle mérleg vonható a magyar színház jelenéről Jancsó Miklós válogatása alapján.
- Rábeszélő [6]