Homályos Tony, a reménysugár
„John Major olyan régóta nem tett semmi okosat, hogy legtöbbünk megesküdne rá: soha nem tett semmi okosat” – kezdi a miniszterelnököt történetesen valamiért dicsérő cikkét Germaine Greer a hétfői Guardianban. E prológus jól jellemzi a sajtónak Majorról és kormányáról alkotott véleményét. A brit konzervatívok a közvéleménykutatási adatokban sem lelhetnek vigaszra: június elején a Munkáspárt a szavazatok 54 százalékára számíthatott volna, a liberális demokraták 21,5 százalékra, a konzervatívok pedig csak 21 százalékra. Ráadásul a brit választópolgárok az urnáknál is – a helyhatósági, az időközi, legutóbb pedig az Európa parlamenti választásokon – szorgosan verik az „utolsó” szögeket Major politikai koporsójába. Szinte az a látszat, hogy nem is az 1997-es parlamenti választásokon fog eldőlni, ki lesz Nagy-Britannia következő miniszterelnöke, hanem már ezen a nyáron, abban az előreláthatólag július végéig lezáruló folyamatban, amelyben a Munkáspárt választja ki új vezérét, az elhunyt John Smith utódját.
Ha a Munkáspártnak ezt a siralmas teljesítményt nyújtó konzervatív kormányt sem sikerül legyőznie, akkor kérdéses, hogy valaha is képes lesz kormányra kerülni. De azért a látszat csalhat. A közvélemény-kutatásokat – a választásokkal ellentétben – a Munkáspárt 1992-ben is fölényesen nyerte. Érdemes arra is gondolni, hogy 1997-ben az 1992-es szavazatainál öt százalékkal többre lenne szüksége az abszolút többséghez, márpedig ennyivel szavazatainak számát a Munkáspárt egyik választástól a másik választásig a második világháború óta nem növelte meg. Arról nem is beszélve, hogy a konzervatívok – ha másért nem, a Munkáspárt iránti rosszindulatból – le is cserélhetik a csetlő-botló Majort.
Ez a mérkőzés tehát még nem dőlt el, az utódlási küzdelem a Munkáspárton belül azonban, úgy tűnik, igen. Noha a párton belüli verseny hivatalosan csak június 10-én kezdődött meg, szinte biztosra vehető, hogy Őfelsége lojális ellenzékének vezérét Tony Blairnek fogják hívni. A párt „modernizáló” szárnyához – magyarán jobboldalához – tartozó negyvenegy éves árnyék-belügyminiszter komoly riválisa egyébként Gordon Brown árnyék-pénzügyminiszter volt, személyes barátja és modernizáló elvbarátja, de ő, közös követőik megosztását elkerülendő, pár napja visszalépett a versengéstől. Blairnek persze lesz riválisa a párt baloldaláról, de bárki is lesz az, az Economist szerint előre látható, hogy még könnyebben fogja legyőzni, mint Neil Kinnock Tony Bennt 1983-ban, vagy John Smith Bryan Gouldot egy évtizeddel később. Lapzártakor John Prescott, az árnyék-munkaügyi miniszter látszik a legesélyesebb baloldali jelöltnek, de ő bevallottan pusztán Blair helyettese szeretne lenni. Prescott szerénysége érthető: Blair már maga mögött tudhatja a Parliamentary Labour Party (a Parlamenti Munkáspárt, vagyis a frakció) tagjainak több mint felét, 134 képviselőt, míg sem Prescott, sem Margaret Beckett – Smith halála óta a munkáspárti ellenzék ügyvezető vezére és a másik lehetséges baloldali jelölt – nem tudta ez idáig megszerezni a jelöléshez szükséges 34-34 képviselő támogatását.
Blair könnyű győzelmét nyilván nemcsak kiemelkedő képességeinek köszönheti majd, bár a „briliáns” szinte eposzi jelzőjévé vált a kommentárokban. De Blair megkoronázása elsősorban a „modernizálók” diadala lesz, akiknek sikerült meggyőzniük a párt nagy részét, hogy ha a javíthatatlan társadalom nem akar megváltozni – négy egymás után elveszített választás ezt sugallta –, akkor a pártnak kell megváltoznia. És szerepet fog játszani győzelmében fontolva, de engesztelhetetlenül modernizáló elődjének, John Smithnek szervezeti reformja is. Most a parlamenti frakció, a párt tagsága és a szakszervezetek tagdíjfizető tagsága egyforma arányban fogja meghatározni a párt vezetőjét, míg korábban a szakszervezeteknek ötvenszázalékos befolyásuk volt, mégpedig úgy, hogy a szakszervezeti tagság nevében a szakszervezeti főnökök adtak le milliós blokkszavazatokat. Végül pedig Blair hálával tartozik a mérvadó közvéleménynek, amely nemcsak Majort, hanem a tizenötödik éve tartó konzervatív uralmat is unja, és szeretne esélyes vezetőt látni a Munkáspárt élén. (Panaszkodik is emiatt eleget a Munkáspárt baloldala. „A média John Smith idő előtti halála után hetvenkét órán belül elhatározta, hogy Blairnek kell lenni a Munkáspárt új vezetőjének, és módszeresen lejáratott minden más lehetséges jelöltet. Lehetetlenné vált komolyan vitatkozni a párt jövőjéről” – írta a múlt héten a Guardiannak egy olvasó.)
Természetesen nagyon jól jött a Munkáspártnak, hogy olyan vezetőt talált, akinek a párton belül senki sem tud ellenállni. Ha nincs igazi rivalizálás, semmi sem tereli el a figyelmet a konzervatívok belső problémáiról. Blairnek is kényelmes, hogy egyelőre nem kell túl sokat elárulnia arról, hogy pontosan milyen munkáspárti politikát képzel el. De ez vissza is üthet: ugyanis legkésőbb a parlamenti választásokon erről mégiscsak nyilatkoznia kell. Blair egy konzervatív témával, a bűnözés és a bűnözés okai elleni küzdelem hangsúlyozásával szerzett nevet magának. De azt nemigen lehet tudni, hogy miként kívánja jól hangzó politikai filozófiai kijelentéseit a programok nyelvére lefordítani. (Pártbeli ellenfelei ezért is hívják Tony Blur-nek, Homályos Tonynak.) Igaz, azt sem lehet megjósolni, hogy nem válik-e a morgás morajjá a párt baloldalán, ha az új vezér elkezd konkrétumokról beszélni. Az Economist azt a jóindulatú tanácsot adta neki, hogy „lopakodva haladjon, ha el akarja kerülni a pártszakadást”.
Nyerhet egy párt önmaga ellen választásokat? A brit kommentátorok mintha azt hinnék: Tony Blair vezetésével talán.
Az ENSZ „viráglelkű pacifistái”
Az emberiség egybillió dollárral 1987-ben állította fel a hadikiadások rekordját. Azóta a fegyverekre fordított összegek egyre szerényebbek, összességükben mégis riasztóak. Az Egyesült Nemzetek Szervezete június első hetében tette közzé az emberiség idei fejlődéséről szóló jelentését, s ebből a független tudósok által készített dolgozatból derül ki, hogy a világ államai 1992-ben fegyverekre és hadseregeik fenntartására összesen 815 milliárd dollárt költöttek (a felfoghatatlan summa nagyságrendjének érzékeltetésére a szerzők rámutatnak, hogy a világnépesség 49 százalékának ekkora az összjövedelme).
Az iparilag fejlett államok már megengedhetik maguknak, tehát 1987 és 1991 között 15 százalékkal csökkentették ilyen jellegű kiadásaikat, méghozzá 850-ről 725 milliárd dollárra. A fejlődő országok elmaradtak mögöttük: mindössze 10 százalékkal költöttek kevesebbet fegyverekre – igaz, ez azt jelenti, hogy 145 milliárdról 130 milliárd dollárra mérsékelték hadiadakozásaikat.
Az arányokat tekintve tehát folytatódik az évtizedes gyakorlat, vagyis a legszegényebbek költik erőforrásaikhoz mérten a legtöbb pénzt fegyverekre. A független tudósok sietnek rámutatni: az évente ágyúkra elherdált összeg 12 százaléka elegendő lenne például ahhoz, hogy ne haljon meg kétmillió gyermek fertőző betegségekben, hogy ne szenvedjen 192 millió gyermek alultápláltságtól, hogy egymilliárd embertársunk rendszeres orvosi ellátáshoz jusson.
Az elfogulatlan szakértők vitába szállnak számos fejlődő állam vezetésének azzal az állításával, hogy a külső intervenció veszélye indokolja magas honvédelmi kiadásaikat. Az országcsoporthoz tartozók ugyanis elenyésző mennyiségű nemzetközi konfliktusban vesznek részt – annál többször vetik be hadseregeiket a belviszályok végső érveként, saját lakosságuk elnyomására.
Sajátosan hangzik a jelentés fegyverkereskedelemmel foglalkozó fejezetének következtetése. Kiderül belőle, hogy a „szegényekre és gazdagokra” hasadt világban ördögi kör keletkezett. A fejlődő országok legfőbb fegyverszállítói éppen azok az államok, amelyek a legnagyobb felelősséget viselik a világ békéjéért és fejlődéséért, nevezetesen: az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai. A legnagyobb fegyverexportáló természetesen az USA: 1988 és 1992 között 55 milliárd dollár értékben dobott piacra hagyományos fegyvereket. Második helyen az egykori Szovjetunió szerepel 45,2 milliárd dolláros értékesítéssel, a harmadikon Franciaország 9,3 milliárd dollárra rúgó szállításaival; Kína 7,7 Nagy-Britannia pedig 7,6 milliárd dollárral szerepel a listán.
A legnagyobb vásárló ugyanebben az időszakban India volt (12 milliárd dollár), alig maradt el mögötte Szaúd-Arábia (8,7 milliárd dollár). Harmadik helyen áll 7,5 milliárd dolláros beszerzésével az az Afganisztán, amely a születéskor várható élettartam, a felnőtt korú lakosság műveltségi szintje, az iskolák látogatottsága és a jövedelmek nagysága alapján összeállított index szerint a világ 11 legelmaradottabb állama közé tartozik.
A Föld leggazdagabb országai nyernek az ügyleteken, a vásárlók viszont biztos, hogy veszítenek. Náluk ugyanis átlagosan húsz katonára jut egy orvos.
Holka László
Újkeletű fegyvergyártó barátság
Az évente megrendezett brünni haditechnikai kiállításon az idén hatalmas feltűnést keltett a legújabb szlovák tank. A termék a hidegháború végének sajátos megtestesítéseként egy olyan T–72M2 jelzésű páncélozott harckocsi, amely eredetileg szovjet tervek alapján készült, ám kiegészítették a nyugati haditechnika legújabb vívmányaival. Az öszvér elnyerte a szakértők tetszését: egybehangzóan állítják, hogy felveszi a versenyt a NATO hasonló tankjaival, de csak feleannyiba kerül, mint az Észak-Atlanti Szerződés tagállamaiban rendszeresített, M1-es jelzésű, amerikai gyártmányú harcjármű.
Brünnben egymásra találtak a korábbi potenciális ellenségek. A szovjet hadiipari komplexum végtermékeit a NATO államainak fegyvergyártói a legkorszerűbb technológiával toldják meg. A partnerek egymásrautaltsága kiderül abból, hogy az egykori szovjet blokk országai igénylik a nyugatiak segítségét arzenáljuk modernizálásában, a nyugati fegyvergyártók pedig szíves-örömest lépnek kooperációra a megboldogult Varsói Szerződés megfelelő iparvállalataival, mert az olcsó munkaerő révén komoly gazdasági előnyök elérésében reménykedhetnek.
„A fegyverek piacán tíz éven belül hatalmas változások várhatók, a két hadiipari kultúra elegyítéséből származó termékek hallatlanul alacsony áron lesznek elérhetőek” – vélekedik Pierre Pellegrin, a szlovák fejlesztésben közreműködő belga SABCA cég menedzsere. – „A kutatás és fejlesztés terén oly szerteágazó az együttműködés, hogy a fordulat hamar bekövetkezhet; lehet, hogy hamarabb, mint gondolnánk.”
H. L.
- Extra Hungariam [8]