Ha e sorok írója nem kifejezetten az Európa parlamenti (EP) választások megfigyelésére utazott volna Koppenhágába, talán észre sem vette volna az utcákon, hogy kampány van. Merthogy nagyon nem volt: néhány poszter a lámpaoszlopokon, pártemblémák a buszmegállókban, egy-két cikk az újságok 6–7. oldalán. De a tévében sem vitázták agyon magukat a jelöltek. Nyugodt érdektelenség. Jellemző adalék, hogy az embereket az egész választásból az izgatta leginkább, bekerül-e a parlamentbe a szociáldemokrata miniszterelnök menyasszonya, egyben a radikális liberális párt listavezetője. Bekerült.
Mint ismertes, Dánia csak másodszori nekifutásra lett az Európa Unió tagja, s a dán közvélemény továbbra is megosztott ennek hasznosságát illetően. De még több a kétely a parlament és az ott működő képviselők szerepével kapcsolatban. Erre utal az a nemcsak Dániára jellemző tendencia is, hogy a pártok azokat a személyeket állítják EP-képviselő jelöltnek, akik otthon már leszerepeltek vagy kellemetlenné vált jelenlétük: hadd parkoljanak csak Strasbourgban, ne zavarják a hazai vizeket („ez a mikiegerek parlamentje” – így tolmácsolta a köz vélekedését a dán TV2 országosan sugárzott belpolitikai adásainak egyik szerkesztője).
Az EP-választásra mégis odafigyelnek mind a 12 tagországban: mindenütt előzetes megmérettetésként, az elkövetkező önkormányzati vagy parlamenti választásokon várható választói magatartás előrejelzéseként kezelik. Dániában a felmérések alapján a június 9-i szavazásra a polgárok 50-53%-át várták, ami a parlamenti szavazások 85-90%-os arányához, illetve az önkormányzati választások 70%-os arányához képest valóban nem tekinthető magasnak. De az EP-választáson Dániában ez a megszokott részvételi arány: 1979-ben 47,8%, 1984-ben 52,4%, 1989-ben 46,2%, 1994-ben pedig 52,0% volt a megfelelő adat. Az EP-választáson azonban nincs érvényességi korlátozás, aki a legtöbb szavazatot kapja, a többségi elv alapján – azé a mandátum.
Dániának 16 hely jutott az Európai Parlamentben a jelenlegi 518-ból, s az eddigi 6-tal szemben most 8 parlamenti párt és 2 mozgalom indította el 183 képviselő-jelöltjét. Az 1989-es eredmények változása a belső dán erőviszonyok eltolódását jelzi. A kormányzó szociáldemokrata párt az európai választások nagy vesztese: csak a szavazatok 15,8 százalékát kapta meg, szemben a mostanit megelőző euro-parlamenti választásokon elért 23,3 százalékkal. A liberálisok 18,9 százalékos aránnyal (előző eredményük 16,6 százalék) lettek a legerősebb párt, megelőzve a konzervatívokat, akik most 17,7 százalékos eredményt értek el az előző 13,3-del szemben. A szociáldemokraták egy euro-parlamenti mandátumot elvesztettek a korábbi négyből, a liberálisok és a konzervatívok viszont egy-egy mandátummal többet nyertek, így négy, illetve három képviselőt küldhetnek az Európa Parlamentbe. Az Európai Unió ellenfelei összesen 25,8 százalékot értek el: az Európai Unió-ellenes Mozgalom szavazatai jócskán megszaporodtak a szamóca-jelvényt viselő, szintén Unió-ellenes Június mozgalom szavazatai révén.
Az előrejelzéseknek megfelelően jelentősen csökkent tehát a kormánykoalíciót alkotó két párt támogatottsága: az évtizedek óta kormányzó Szociáldemokrata Párté és a Centrum Demokrata Párté (CD), olyannyira, hogy ha a választók a parlamenti választáson is így szavaznának, a CD még a dán parlamentbe kerülés 2%-os küszöbét sem tudná átlépni. Előretörtek viszont a liberális pártok, a jobboldali beállítottságú „anyapárt”, a Venstre s a belőle néhány éve kivált kispárt, a szociálliberális radikálisok tömörülés. A viszonylag fiatal, az abortuszvita idején született Kereszténydemokrata Párt eddig sem volt igazán számottevő erő a dán politikai életben, s most sem jut képviselethez az Európai Parlamentben. Ugyancsak gyengén szerepelt a szélsőjobboldali protesztpártként alakult fasisztoid csoport, az osztrák Haider-mentalitással rokon Haladó Párt.
Bár a dán politikusok jórésze csöppet sincs meggyőződve az új Európa Parlament hatékonyságáról, alig hiszi, hogy ez számukra több, mint szimbolikus testület, a kelet-európai megfigyelők számára annál nagyobb vehemenciával bizonygatták az Európa-politika s általában a demokrácia, az alkotmányos berendezkedés, a közvélemény-kutatás fontosságát. A dán Centrum Demokrata Párt és a dán külügyminisztérium által rendezett szeminárium tekintélyes előadói megkülönböztetett figyelemben részesítették például a román parlament Nagy Románia párti tagját, minden bizonnyal abból a feltételezésből kiindulva, hogy ők azok, akik tiszta lappal indulva „tanulhatják újra” a demokratikus euroválasztás funkcióit.
(Koppenhága)
- Külföld [6]