Reform-capitaly
A tárgyalások – mindenekelőtt a szakbizottságokban folyó egyezkedések – hangulata némiképp az 1989-es egyeztető tárgyalásokéra emlékeztetett. A tárgyalófelek, főképp a szabad demokraták, akik részben személyükben is azonosak voltak az MSZMP és az akkori ellenzék között folyó kötélhúzás szereplőivel, hirtelen megérezték, hogy ismét kivételes pillanat részesei: miután négy éven át általában fel sem vethették elgondolásaikat a kormánytöbbséggel szemben, a törvényjavaslatokhoz fűzött módosító indítványaikat pedig a többség 90 százalékos biztonsággal lesöpörte, most néhány órás vita során négy-öt nagy jelentőségű törvény koncepciójáról is sikerült megegyezniük a tárgyalópartnereikkel. 1989-ben az alkotmánnyal foglalkozó szakbizottság néhány hét alatt polgári alkotmánnyá írta át az 1949-es „sztálini” alkotmányt. Ha most nem csináljuk meg, a választások után esetleg évtizedekig nem lesz olyan parlamenti helyzet, hogy hozzá lehessen nyúlni az alkotmányhoz – mondta Tölgyessy Péter. A koalíciót sürgető nyomás, amelyet az MSZP és tábora részint önmaga kreált, ismét engedékennyé tette a tárgyaló partnert. Ha most nem sikerül írásban rögzíteni a következő évek kormányzásának, a megalkotandó törvényeknek a főbb tartalmi elemeit, később ez már sokkal nehezebb, sokkal inkább bizonytalan kimenetelű lesz – vélték az SZDSZ-esek, joggal. Ráadásul a felek a megegyezést szűk két hét alatt tető alá akarták hozni. Mindez afféle teljesítményeufóriát váltott ki: terjedjen ki a megegyezés az államélet és a társadalmi élet minél több területére, állapodjunk meg mindenről, amiről csak lehet. A monstre tárgyalássorozat hatalmas, felszabadult reformbizottsági üléssé változott, ahol – akár a 80-as évek második felében – az egymást ismerő és értő szakemberek jobbnál jobb előterjesztéseket fogalmaztak meg. A kéthetes reform-capitalyban az SZDSZ megszerzett szinte mindent, a Dorottya utcát szállodástul, a Benczúr utcát sarokházzal. Egy tíz fokú skálán mérve a közös kormányzás garanciái dolgában tízes eredményt értünk el – mondta Pető Iván – a szakmai megállapodásokban nyolcast.
Olyan szép, hogy…
Néhány jogalkotási elv szinte túlságosan szép, az ember már-már aggódik: nem is az MSZP, hanem az apparátusok ellenállásán fog megbukni. A régóta esedékes titoktörvénynek például arról is rendelkeznie kell, hogy az Országgyűlés hozzon létre egy bizottságot a kormányzati titokká minősítés ellenőrzésére; e bizottság ajánlást tehet az indokolatlan titkosítás megszüntetésére. A törvényalkotás kezdő lépéseként bármelyik koalíciós partner kérésére fel kell mérni a tervezett törvény társadalmi és gazdasági hatását, a vizsgálat eredményét pedig nyilvánosságra kell hozni. A kormány rendelettervezeteit elfogadás előtt véleményeznie kell valamelyik parlamenti bizottságnak. A parlamenti bizottságok mellett olyan albizottságokat kell létrehozni, amelyek ellenőrzik a kompetenciájukba tartozó törvények végrehajtását.
Keményebb birkózásra ott került sor, ahol a tárgyaló felek egyúttal különböző érdekcsoportok képviselői is voltak. Az önkormányzati szekcióban például erőteljesen képviseltette magát az 1990 óta töretlenül MSZP-befolyás alatt álló megyei közgyűlések lobbija, az oktatási bizottságban az MSZP-s pedagóguslobbi. E területeken persze a törvénykoncepciók jogszabállyá formálása sem lesz könnyű feladat. (A koalíciós megállapodás gazdasági, önkormányzati és médiapolitikai részét jövő heti számunkban értékeljük.)
Bénító garanciák?
A koalíció működésének kulcskérdése a közös kormányzás garanciarendszere. Az SZDSZ e garanciák megadását tekintette a további tárgyalások feltételének. Az MSZP meglepő, sőt ijesztő nagyvonalúsággal mondott igent mindarra, amit az SZDSZ kívánt. Rövid huzakodás után még arra is rábólintott, hogy a partnerpártnak a közigazgatási államtitkárok kinevezése híján minden államfői vagy miniszterelnöki kinevezés ügyében vétójoga legyen. Egy ilyen széles körű vétójog persze alig gyakorolható. Hiszen az SZDSZ összehasonlíthatatlanul kevesebb személyügyi ismerettel rendelkezik, mint az MSZP.
A 168 Óra találóan utal rá, menynyire nehéz lesz élnie a miniszterelnök koalíciós helyettesének az egyetértési jogával. Hiszen a miniszterelnök kezén naponta több száz ügy megy keresztül, a koalíciós helyettesnek, ha akarná, a Belügyminisztérium saját ügyein kívül még ezeket is láttamoznia kellene.
Még riasztóbb belegondolni, hogyan fog működni a törvény-előkészítés frakcióközi egyeztetése. A kormánypárti képviselők csak akkor vehetnek részt érdemlegesen a törvényalkotásban, ha javaslataikat már a törvénytervezet előkészítésekor megtehetik. Ehhez azonban az kell, hogy a kormánypárti képviselőcsoportok a törvénytervezeteket hónapokkal a parlamenti benyújtás előtt megkaphassák, elkészíthessék módosító indítványaikat, ezeket egyeztessék a másik koalíciós párt képviselőcsoportjával meg a kormánnyal. A jogalkotás technikájának ehhez gyökeresen meg kell változnia. A kormánypárti képviselőknek pedig minden törvényjavaslatot háromszor kell átrágniuk: először saját frakciójuk munkabizottságában, aztán valamiféle frakcióközi egyeztető bizottságban, végül pedig parlamenti állandó bizottságban. S ez csak a technika. Még szó sem esett a törvényalkotás politikai problémáiról, a két párt és a két frakció között feszülő nézetkülönbségekről, meg az egyes frakciókon, elsősorban a hatalmas és heterogén MSZP-frakción belül.
Az angol vasutasok nemcsak sztrájkkal tudják megbénítani a vasutat, hanem azzal is, hogy kínosan betartják a szolgálati szabályzat minden előírását. A nézeteltéréseket nemcsak megegyezéssel lehet áthidalni, hanem azzal is, ha a nézeteltérésre okot adó tárggyal nem foglalkozunk. Ha a miniszterelnök olyan rendeletet ad ki, olyan döntést hoz, ha valamelyik MSZP-s minisztérium olyan törvénytervezetet nyújt be az Országgyűlésnek, amelyet nem egyeztetett a koalíciós partnerrel, az a megállapodás súlyos megsértésének minősül. De vajon annak minősül-e, ha egyáltalán nem nyújtja be azt a törvényjavaslatot, nem hozza meg azt a döntést, amelyről partnerével nem tudott megegyezni?
Minden együttműködés kompromisszumok sorozata. Ha a két párt a koalíciót ténylegesen működtetni akarja, akkor naponta és óránként meg kell alkudniuk: minden megvétózott kinevezés után egyet jóvá kell hagyni, egy felülbírált törvényjavaslat után kettőre kell rábólintani. Így születtek a kétharmados törvények is. Csakhogy ott az együttműködő pártoknak módjuk volt arra, hogy világossá tegyék, mi az, amit akartak, és mi az, amit lenyeltek. A közös kormányzás során erre az elhatárolódásra nincs lehetőség. Az SZDSZ-nek aligha adatik meg, hogy banki sértődéssel lépjen ki a közös kormányból.
Egy a kormány
Az MSZP számára nem bizonyult kedvezőtlen tárgyalási taktikának, hogy engedtek az SZDSZ határozott felszólításának: minden egyéb előtt a közös kormányzás garanciáiról kell megegyezni. Mire ez megtörtént, a szocialisták lépéselőnyben voltak – az SZDSZ-nek illett engednie. A koalíciókötésnek (de inkább az MSZP-nek) szurkoló sajtó a tárcák elosztása körül folyó vitákról értesülve nyomban szóvá is tette: a merev álláspont azt jelzi, hogy az SZDSZ nem kötelezte el magát a koalíció mellett (Népszabadság, június 17.); az MSZP óriási engedményeket tett a garanciáknál, cserébe engedékenységet kér a tárcák kérdésében (Népszava, június 18.). A sajtó – az SZDSZ minden igyekezete ellenére – pusztán pozícióharcként értékelte a tárcák körüli vitákat, és azzal foglalkozott, mennyire méltányos az 54:18 százalékos mandátumarányhoz képest a 3-4 vagy 5 tárcára benyújtott igény. Öt Trabant helyett kaptunk három Volvót – ütötte el a tárgyalások legkevésbé sikeres oldalára vonatkozó kérdést Pető Iván. Pedig hát a tárcaelosztás dolgában – az egyetlen olyan kérdésben, amely a tapasztalt politikai sakkjátékos Horn Gyulát igazán érdekelte – az SZDSZ-nek nem sikerült keresztülvinnie koncepcióját.
A kormányzásnak – mondjuk – három szférája, a minisztériumoknak három köre van; az államhatalmi, a gazdasági és a humánpolitikai. Az SZDSZ a három szférából egyet akart megkapni teljesen – a belső államhatalom körét –, és egy-egy stratégiai fontosságú tárcát igényelt a gazdasági meg a humán szférából.
A koncepció része volt a tiszta minisztériumok elve is. Ez, a tárcaelosztás meg a garanciák együttesen biztosították volna azt, amit az SZDSZ kívánt: a közös kormányzást, a közös kormányzati felelősséget, de azon belül a felelősségi szférák világos elhatárolását. Az SZDSZ felel a jogállam működéséért, a jó közigazgatásért, a korszerű törvényalkotásért, meg azért, hogy az államhatalom tiszteletben tartsa a polgári és politikai jogokat. (De nem felel a fosztogató Pénzügyminisztérium és az osztogató Ipari Minisztérium viszályaiért.) A titkosszolgálatok ügyében az SZDSZ asztalt boríthatott volna. A közvélemény valószínűleg megérti, hogy a Duna-gate pártja nem akarja, hogy a személyi állományukban még nagyrészt változatlan titkosszolgálatok újra annak a pártnak a felügyelete alá kerüljenek, amely egyszer már visszaélt velük. (Bizony, a Duna-gate idején már MSZP-kormányunk volt!) A kormányzás két „tiszta” és négy közös minisztériumban nemcsak együttes, hanem egybeolvadó kormányzást jelent.
„Együtt sírunk…
Manapság a kétkedők is hosszú életet jósolnak a koalíciónak. Ha az önkormányzati választások előtt létrejönnek az SZDSZ számára nagyon is kívánatos alkuk, ha a települések és a budapesti kerületek egy részében – ahogy hírlik – az SZDSZ és az MSZP közös polgármester-jelölteket állít, a két párt 1998-ban sem lesz képes különválni. A társadalom nyugalmat akar, és nem különösebben érdekelt a látványos parlamenti harcokban. Ha az új koalíció kicsit is ügyes, a szétforgácsolt ellenzék pedig nem lesz sokkal ügyesebb, mint eddig volt, eljöhet újra a Szabadelvű Párt vagy az Egységes Párt hosszú kormányzásának ideje. A rendszerváltás alkotmányos forradalma pedig – amúgy kelet-közép-európai módon – demokratikus hatalomgyakorlás dicsőséges forradalmába torkollik.
- Beszélő [8]