A vé betűhöz érve egy csepp könnyel csukjuk be a szótár fedelét. V, mint vége. Előtte azonban még egyetlen megjegyzés engedtessék meg nekem. A szófoschókról kell beszélnem. Azokról a műsorokról, amelyek csak annyiban merítik ki a műsor fogalmát, hogy létezik idejük. Műsoridejük. Ezeknek a szófoschó-produkcióknak se füle, se farka, leginkább mintha csak azért születnének, hogy a képernyőt bemosolygó nyájas műsorász beteges szerepléskényszerét kielégítsék. Ennyi, és slussz, semmi több. Az a világért meg ne tévesszen senkit, hogy ezek lelőhelyei leginkább az úgynevezett közszolgálatiságot részint vagy egészen felvállaló műhelyek bugyrai. Ott lehet beszélni, beszélgetni, fecsegni, locsogni, pihegni, nyafotázni, karattyolni, lefetyelni, cukrolni, rizsázni, hapacsolni, lihegőzni és mosolyogni, mosolyogni! Mosolyogni, amíg csak szájunk sarkától körbe nem reped fejünkön a bőr. Illatozzék minden virág, mondta egyszer Csurka István, és mi ebben közös platformon vagyunk vele. A honi televíziózás eme mákonyos szagosbükkönyei mégis egy kertész vérszomjas indulatait ébresztik bennünk. A Híradó, a jókedvtől és a jovialitástól majd kicsattanó Napközi, a hajdanában szebb napokat látott Ablak – ezeddig csak ők voltak a szófoschók. De most mintha újabb területek meghódítására indultak volna a szájmenő erők. Minden idők legkiábrándítóbb szórakoztató csökevényére, az Emberverő V. Simon Hallójára hívjuk fel a nagybecsű figyelmét. Ha életben akar maradni! Ha nem akarja, hogy végleg kiszikkadjon az agya! És mindenekelőtt, ha nem akarja, hogy laposra verjék – kapcsolja ki. Vége. Utoljára csak ennyit akartam mondani: ti. Nézők, vigyázzatok! Nagyon.
- Kultúra [6]