A kontinens elszigetelődött
Egy kivételével minden napirendi pontot rendben letudtak a múlt héten Korfu szigetén megtartott európai csúcstalálkozó résztvevői: ünnepélyesen aláírták Ausztria, Svédország és Norvégia csatlakozási szerződését, partnerségi egyezményt kötöttek Oroszországgal, megszavaztak egymilliárd márka segélyt Ukrajnának veszélyes atomerőműveinek üzemen kívül helyezésére, határoztak az európai úthálózat fejlesztéséről, állást foglaltak foglalkoztatáspolitikai kérdésekben. De a legfontosabb ügyben nem sikerült dűlőre jutniuk: abban, hogy ki lesz Jacques Delors utódja a következő öt évben az Európai Unió brüsszeli bizottsága élén. John Major vállalta az elszigetelődést, és vétójogával élve megakadályozta Jean-Luc Dehaene belga miniszterelnök kinevezését „csúcseurópaivá”. (Az elszigetelődés persze nézőpont kérdése. „Köd szállt le a csatorna fölött: a kontinens elszigetelődött” – szokták állítólag jelenteni brit meteorológusok.) Így az Európai Közösség utódjaként pár hónappal ezelőtt létrehozott Európai Unió beletántorgott első válságába, amelyből egy július 15-én megtartandó rendkívüli csúcstalálkozón igyekszik majd kilábalni.
Az Európai Közösségben megszokott gyakorlattól eltérően most három magasan kvalifikált pályázó is volt a brüsszeli bizottság elnöki posztjára: két hivatalban lévő miniszterelnök (Dehaenen kívül) Ruud Lubbers holland kormányfő és Sir Leon Brittan, a brit EU-biztos. Ennek az lett a következménye, hogy az SU-országok sajtójában parázs vita folyt a pályázók személyéről. A vitában Lubberst úgy jelenítették meg, mint – így a Frankfurter Rundschau – „a nemzetközi szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust célul kitűző, figyelmét a bürokrácia mérséklésére és Nyugatra koncentráló Unió szimbólumát”. Vele szemben Dehaene a Delors által eddig képviselt irányvonalat testesíti meg: „minél mélyrehatóbb európai integrációt akar, a nemzeti gazdasági érdekek abszolutizálásának háttérbe szorítását szorgalmazza, tekintetét Kelet-Európára és a Földközi-tenger térségére veti.” A harmadik jelöltnek, a brit minimalista Európa-koncepcióhoz Lubbersnél is közelebb álló Sir Brittannek csak mellékszerep jutott. Az ő nevét feltehetőleg azért hozták szóba a britek, hogy Lubbers remélt megválasztása kompromisszumnak tűnhessen. Dehaene személyében Mitterand elnök és Kohl kancellár egyezett meg. Mint kiderült, anélkül, hogy a többi tagállam vezetőivel konzultáltak volna. Ezért kezdetben a hollandok – akiknek saját jelöltjük volt –, de az olaszok, a spanyolok és a portugálok is, némileg dühödten reagáltak a német–francia előterjesztésre. Persze nemcsak arról van szó, hogy a tapintatlan eljárás felbosszantotta őket, hanem arról is, hogy a rutinná vált német–francia előzetes megegyezések miatt kissé tartanak a két nagy ország elefántjárművétől. Az EU-tagállamok Nagy-Britannia kivételével üdvözlik, hogy Németország és Franciaország az európai integráció motorjának szerepét játssza, de félelmeik támadnak, ha ez a motor egy úthengert hajt meg. Ennek ellenére a Korfu szigetén folyó tárgyalások során a briteken kívül a csúcstalálkozó sikere érdekében mindenki feladta fenntartásait, és fokozatosan megbarátkozott a német–francia közös jelölttel. Végül kilátásaik reménytelenségét látva Lubbers és Sir Brittan visszalépett. De ez sem segített.
Major vétóját elsősorban belpolitikai megfontolások motiválták: saját pártja euroszkeptikusait próbálta így megnyugtatni, nekik akarta megmutatni, hogy képes a frontot tartani. Ebből a szempontból kifejezetten jól jön neki az a mértéktelen bírálat, amiben részesül. (Az egyik francia televízió kommentátora Európa permanens Júdásának nevezte.) Ugyanakkor ez a vétó azt is előrejelzi, milyen hajthatatlan álláspontot fognak képviselni a britek a maastrichti szerződés 1996-ban esedékes revíziójakor. A revízió célja: az európai integráció elmélyítése. Vagyis egy Szupermaastricht – ahogy a brit euroszkeptikusok csúfondárosan és ugyanakkor rettegve mondják.
Franciaország masírozik
Az elmúlt három hónapban feltehetőleg félmillió, többségében a tuszi kisebbséghez tartozó ruandai vált tömeggyilkosság áldozatává, vagyis az egész ruandai tuszi népesség közel fele. A szörnyűségért a ruandai kormány által kiképzett és annak nevében fellépő, a többségi hutu nemzetiségből verbuválódott fegyveres bandák a felelősek. A világ ez idáig tétlenül nézte a népirtást. Az ENSZ – megkésve – kapott ugyan meghatalmazást öt és fél ezer afrikai katona Ruandába küldésére, de ez a haderő másik három hónapon belül nem lesz bevetésre kész. Ez volt az a pont, amikor Franciaország elveszítette a türelmét. Szerdán megszerezte a Biztonsági Tanács hozzájárulását (tíz igen szavazattal öt tartózkodás mellett), és pénteken a francia „becsület”, „tisztesség” és „méltóság” nevében elkezdődött az „Opération Turquoise” (Türkizkék hadművelet) – az ENSZ-határozat értelmében – „szigorúan humanitárius jellegű” a túlélő ruandai lakosság védelmére.
A világ ahelyett, hogy háláját fejezné ki a franciáknak, tettre készségükért, csodálkozva és gyanakodva tekint buzgalmukra. Miként a tartózkodások mutatják, a Biztonsági Tanácsnak is nehezére esett a francia kezdeményezés jóváhagyása. Az afrikai államok nem lelkesek, a megkerülésüket jelentő francia segítőkészséget gyámkodásnak tekintik. Az egyik polgárháborús fél, a (tuszi) Ruandai Hazafias Front vezetői attól tartanak, hogy a francia intervenció célja az ő győzelmük megakadályozása, és a kutyaszorítóban lévő hutu rezsim hatalmon tartása.
A franciák maguknak köszönhetik, hogy önzetlenségüket kétségbe vonják. 1990 óta a hutu rezsimet támogatják a tuszi Hazafias Fronttal szemben. Már 1990-ben francia katonák állítottak meg egy tuszi offenzívát a főváros, Kigali kapui előtt. Az ürügy akkor és azóta többször: francia állampolgárok életének védelme. 1993 decemberéig Ruandában működött egy DAMI (Détachement d’Assistance Militaire d’lnstruction) néven ismert százötven fős francia kiképző egység. A DAMI készítette fel a ruandai milíciát, amely már a mostani népirtást megelőző időkben is halálbrigádként működött. A DAMI három éve alatt a ruandai hadsereg négyezer főről negyvenezresre nőtt.
Mindez nem jelenti azt, hogy a franciák most is – az ENSZ égisze alatt – a frankofon hutu rezsim megsegítésére sietnek Ruandába. Mindenképpen nehezen képzelhető el, hogy a francia csapatok asszisztálni fognak a hutuknak a tuszik kiirtásában. Végső soron játszhatnak hasznos szerepet – a Biztonsági Tanács nyilván így gondolja – annak ellenére is, hogy pár hónappal ezelőttig lényegében résztvevői voltak a megoldandó konfliktusnak.
N. L.
Régi-új elnökök
1991 őszén nagyhirtelenjében minden függetlenné vált volt szovjet köztársaságban megalapították az államelnöki intézményt, s a pszeudodemokratikus fejlődés létrehozta öszvérrendszerek e csúcsára csaknem mindenütt olyan államfő került, aki korábban magas funkciót viselt a párt- vagy KGB-elitben. Ingatag legitimitásuk és parlamentjeikkel kialakult menetrendszerű konfliktusaik miatt azonban újraválasztásuk szinte mindenütt elodázhatatlanná vált: az elmúlt héten Ukrajnában és Belorussziában tartották meg az elnökválasztás első fordulóját.
A posztszovjet politikai elit két figyelemre méltó képviselőjét, Leonyid Kravcsukot és Alekszandr Lukasenkót majd csak a július 10-i második fordulóban fogják – nagy valószínűséggel – ukrán, illetve belorusz elnökké választani. Az első fordulóban aratott győzelmük azonban már most világossá tette a két alternatívát, amelyet a demokrácia egyik alapintézménye, az államelnöki tisztség kínál a volt Szovjetunióban.
Kettejük közül, persze, Lukasenko győzelme az igazi szenzáció, akit gátlástalan ágálása és pánszláv sovinizmusa miatt előbb-utóbb „a belorusz Zsirinovszkijként” fog emlegetni a világsajtó. Pedig a 40 éves volt kolhozelnök jóval gyengébb képességű nagy moszkvai pártfogójánál, és sokkal inkább szovjet ember. A választás előtti utolsó tévészereplésén, amikor a riporterek még egy kétségbeesett kísérletet tettek, hogy megtudják tőle, mégis milyen programmal indul a sokat szenvedett ország történelmének első elnökválasztásán, így válaszolt: „Ami a programot illeti, azt mi több részre bontottuk, és a rádióban meg a televízióban fogjuk terjeszteni az eszméket, amelyekkel rendelkezünk. A legközelebbi jövőben pedig kinyomtatjuk őket a tömegkommunikációban. Gyakorlatilag már kész is vannak, és átmentek a tudósok ellenőrző vizsgálatain.”
Ilyen elnöke lesz a lisszaboni jegyzőkönyv értelmében 2000-ig még atomtöltetű rakétákkal teli, több ezer százalékos infláció, hatalmas munkanélküliség sújtotta Belorussziának, ahol a mára teljesen megbénult ipari termelést és a földtörvény hiányában agonizáló mezőgazdaságot ki kellene húzni a reménytelenül mély kátyúból. Belorusszia gondjain túlmutató vészjósló jel, hogy a választók – akik itt is elsősorban az uralmon lévő kormányzatot akarták leváltani – éppen az önmagát a jelenlegi politikai elittel, valamennyi bejegyzett párttal szembeállító, „a belorusz Robin Hood” pózában tetszelgő „népi jelöltre”, Lukasenkóra szavaztak. A politikai-gazdasági reformokat következetesen szabotáló Kebics miniszterelnök és hívei a most bumerángnak bizonyult taktikázás eredményeképpen máig sem készültek el a modern belorusz alkotmány tervezetével, így egyelőre tisztázatlan, milyen szerepe lesz az államelnöknek a változatlanul szovjet típusú legfelső tanács és minisztertanács mellett. Az első forduló után a jelölt annyit mindenesetre megígért, hogy 24 órán belül meneszti a Kebics-kormányt, bíróság elé állíttatja és börtönbe záratja tagjait. Azután mindenkinek lakást, munkahelyet ad, és a három volt szláv szovjetköztársaságból újra létrehozza a Szovjetuniót. A mai orosz vezetésnek korántsincs ellenére ez az újgyarmatosítás, ám kérdés, hogyan folytatja a már megkezdett minszki tárgyalásokat egy olyan államelnökkel, aki az árak szabályozását a tömegszervezetekre akarja bízni.
Ehhez képest kifejezetten üdítő a kulisszák mögötti lavírozásban és a veszélyes konfliktushelyzetek tárgyalásos elodázásában nagymesternek bizonyult, tapasztalt pártokrata Leonyid Kravcsuk szolid győzelme a Belorussziával is, velünk is szomszédos Ukrajnában. Ez az a bizonyos másik alternatíva, amelynek hovatovább örülnünk kell, hiszen mind ez idáig rendre a nómenklatúrából érkezett posztszovjet elnökök voltak azok, akik legalább ideig-óráig valamennyi stabilitást biztosítottak a térségben: a pártfőtitkári múltú litván Brasauskastól kezdve a pártonkívüli tudósként emlegetett, valójában egykor KB-tag kirgiz Akajevig.
Gereben Ágnes
- Extra Hungariam [8]