Mácsai Pál zseniálisan szavalta el a verset a Budapest Sportcsarnokban. Mintha maga Petőfi Sándor állt volna előttünk, 40 ezer paraszt élén a Rákoson. Fenyegető volt, ijesztő, magával ragadó, aztán megbocsátó, megnyugtató. Hozzánk szólt és hozzájuk. Kampányrendezvényen voltunk, a választások első fordulója előtt, de a régi Bródy- és Koncz Zsuzsa-számok, a Sárga rózsa, a Ha én rózsa volnék a hajdani ellenzék akolmelegébe olvasztotta a közönséget, még az egykori KB-tagok is vörösre tapsolták a tenyerüket. Igazi rendszerváltó hangulat volt, akár 1989 utolsó hónapjaiban. Hamarosan dönt a nép, és elkergeti ezeket. Vége lesz a gőgjüknek, kapkodhatnak a nyakukhoz, és akkor majd rajtunk a sor, hogy nagyvonalúak legyünk, és futni hagyjuk őket.
No, de mégse… Akármilyen nagyszerű ez a vers, és akármilyen nagyszerű az előadója, azért a beleélésnek is vannak határai. Nem 1848-ban vagyunk, és nem is 1989-ben. Nem újabb rendszerváltásra készülünk, rendszer-visszaváltásra meg pláne nem, hanem kormányváltásra, ahogy az hozzátartozik a demokratikus jogállam működéséhez. A jelenlegi kormányváltás mindeddig így is zajlott. Békésnek ígérkezik a kormány megalakulása is.
Közben azonban újra meg újra hallatszanak hangok, hogy nincs ez rendjén. Hogy meg kellene vizsgálni egyes miniszterek szerepét privatizációs ügyekben, a felelősségükre bízott tárca pénzkezelésének visszásságait, vádaskodásaik, erőszakoskodásaik büntetőjogi oldalát. A régi koalíció úgy viselkedik, „mintha semmi köze sem lenne az itt maradt ürülékhez, az elmúlt években csupán néhány elszabadult Velkei lövöldözött ránk, de hát ne hánytorgassuk a múltat” írta minap Farkasházy Tivadar.
Ez az ellenvetés is jogos. Hiszen a vétkest a politikai bukás nem mentesíti a büntetőjogi felelősség alól, s nem teszi semmissé az anyagi számadás kötelezettségét.
Hack Péter 1990. június 26-án egy emlékezetes interpellációjában három ügyben követelt számonkérést: az államadósság eltitkolása, a bős–nagymarosi vízlépcső értelmetlen továbbépítése és a III/III-as szervezet jogellenes működtetése ügyében. Horváth Balázs belügyminiszter elütötte-elviccelte az interpellációt, és a felsorolt cselekmények vétkesei helyett a terrorista Carlos magyarországi támogatóinak megbüntetését ígérte. Száznál több embert hallgattak ki, végül felfüggesztették az eljárást. Carlos segítőinek még a neve sem került nyilvánosságra. A volt állampárt vagyonához tartozó megyei napilapok furcsa, ingyenes privatizációja ügyében az SZDSZ javasolt vizsgálatot, ezt Csurka fúrta meg.
A rendszerváltás során nem volt se személyes elszámoltatás, se büntetőjogi felelősségre vonás. Mindössze egyetlen politikai indíttatású perre került sor: az állambiztonsági szolgálat két vezetője, mint köztudott, megrovásban részesült.
Régi dolgok ezek, talán már elévültek. Mégis ingatag, morálisan megkérdőjelezhető ötlet, ha felelősségre akarjuk vonni azokat, akik az elmúlt hónapokban éltek vissza a hatalmukkal, és szóba sem hozzuk azokat, akik négy évvel ezelőtt simán megúszták ugyanezt. A társadalom erkölcsi habitusát minden bizonnyal kikezdi, ha a győztes négyévenként bíróság elé citálja a vesztest. De kikezdi az is, ha az emberek azt tapasztalják, fent, az elitben már nincs szükség a tyúktolvajok bátorságára sem. Ott az embert már nem érheti baj.
Sok évvel ezelőtt egy fiatalember, akinek a nevét se tudom, elmesélte, hogy 1981-ben a Jaruzelski puccsa idején Szolidaritás-emblémát festett az újpesti szovjet emlékműre. Elkapták, a rendőrautóban szétfeszítették a száját, és az egyik rendőr beleköpött. Bizony én ettől az ismeretlen rendőrtől Farkasházy modorában ma is megkérdezném, „ki az a hülye, aki elhitette vele, hogy ezt a tréfát valaha is el lehet felejteni, meg lehet bocsátani”.
- Néző-pont [6]