Nem a rajzfilmről szeretnék szólni, már csak azért sem, mert, ha minden igaz, a Beszélő nemsokára beszélgetést közöl egy zseniális rajzfilmrendezővel, Jurij Norstejnnel, akit hangzatosán a „rajzfilm Tarkovszkijának” szoktak nevezni. Macska szerencsére nemcsak rajzfilmekben szerepelhet, 1963-ban vagy ’64-ben például egy szürreális humorú cseh filmen, Vojtech Jasny Amikor a macska jön című vígjátékán ámulhatott a szomszédok filmjeiben már régóta kevés örömöt találó néző.
Azután jó néhány évig jó és örömteli volt a prágai filmekre figyelnünk. (A macska nyolc éve – írhatta a filmvilágbeli visszapillantásának címéül Ardai Zoltán, évtizedekkel a történtek után.)
Jiri Menzel olyan sokunknak, mintha személyes ismerősünk volna. Az egyik legnépszerűbb és legismertebb rendező a kisebb magyar mozik nézőinek. De háziszerzője a magyar televíziónak is. Sokadszor vetítették ott, s vetítik most is egyik legcsendesebb remekét, a Szeszélyes nyarat. Sokadszor, ám megunhatatlanul…
Olykor arról ábrándozom: mint ahogy van HBO, lenne egy Menzel-csatorna, ahol mindazok a filmek, melyeket rendezett, mindazok, melyekben játszott, éjjel-nappal peregnének. Mind, melyekben közreműködött, íróként, dramaturgként, színészként. Mindig vetítenék valamelyiket. Olyan megnyugtató lenne, hogy, bár be sem kapcsolom, tudom, hogy a sötét képernyő mögött ott pereg.
Hasonló ötletem a „Hrabal-rádió”, ahol felolvassák az író összes műveit. Nekünk magyarul: „Hrabal-rádió, Budapest”… Hrabal és Menzel: az Isten is egymásnak teremtette őket.
1968 augusztusában éppen a szovjet megszállás első napjai vánszorogtak, vánszorgásukkal előre jelezvén a hetvenes évek ólom hangulatát. A rádió gombját csavargattam. Egyszer csak megálltam: az egyik illegális prágai adó hullámhosszán Jiri Menzel beszélt. Halkan, akadozva, de valahogy jó volt a hangját hallani. Jó volt, mert nem félelmet, inkább szomorúságot, makacs, csendes szomorúságot sugárzott az a halk beszéd, melyből szót sem értettem, csak a dallama fogott meg.
Bolondnak hitték volna valamikor, ki azt jósolja, lesz idő, amikor egy cseh írót – ha nem tömegolvasmány is a bestsellersikerek értelmében de – a magyar olvasók szinte hazai írónak tekintenek, annyira közelről szól a hangja, olyan érthető a csengése. Mintha kedves akcentussal az anyanyelvünkön szólna, kicsit másképp – de csak egész kicsit – mint ahogy fülünk megszokta. Van dedikált könyvem: egy régi látogatásakor nagyon nagy sor állt a könyvesbolt előtt, de még odaértem. Sajnos, olvashatatlanul apró betűkkel írta oda a nevét, hiába mutogatom büszkén, senki nem hiszi el. Néha eszembe jut, 1974-ben Prágában, miután egyik boltban sem árulták könyveit, és csodálkozva néztek rám az eladók, a telefonkönyvben kerestem, és úgy emlékszem, megtaláltam a nevét. Ez mindenesetre megnyugtatott: hát megvan, él.
Menzelben valahogy mindig biztos voltam, évekig tartó eltűnése és hallgatása idején is. Filmjei, talán a filmkép kemény realitása miatt kevéssé „magyarok”. Mások ott az utcák, az emberek, a gesztusok. Igen, a „konkrétság zsarnoki uralma”, mint egy híres esztéta éleselméjűen mondta. Cseh utcák és kapualjak: a cseh képek miatt persze nagyon is nem magyar, csak éppen nagyon nekünk szól. Sőt rólunk. Olvassuk el meg egyszer a fenti pár sort, és boldog közhelyekhez jutunk, mint a szerelemben.
,A fiatal nemzedék érdeklődése elsősorban saját korának problémái felé fordult. Témaválasztását bátor kiállás, erőteljes, árnyalt társadalomrajz jellemzi. Miroslav Hubacek, Pavel Blumenfeld, Ivo Novak a fiatalság mindennapi életét kutatja. Az Olmer bűne – Blumenfeld munkája – elsőnek mutat rá a huliganizmus veszélyére, a Világos ablak – Hubacek rendezése – egy házasság válságát elemzi, míg a Fiúk és lányok és a Főnyeremény I. Novak derűs szemléletét mutatja…”
Egy 1964-es magyar filmlexikonból idézem e pincemélyi butaságot. A közhelyesen ostoba stílus mindennél világosabban mutatja, mi lehetett a cseh, sőt a kelet-európai elavult és nézhetetlen „papa mozija”, amelyet a cseh újhullám elsöpört. A cikkben emlegetett „fiatal nemzedék” nem létezett, azt a hatalom akarta kitalálni, természetesen sikertelenül. Bizonyos I. Novak „derűs szemlélete” helyett nemsokára a Szigorúan ellenőrzött vonatok hrabali iróniája szólalt meg a filmvászonról. A könyvesboltokban a Táncórák kezdőknek és haladóknak került az olvasó kezébe. Forman nem a „huliganizmus veszélyére”, hanem egészen másnak a veszélyére irányította lámpáit a Fekete Péter vagy a Tűz van, babám forgatásán. A prágai tavasz meghozta egy túlkorosan is bűnökkel teli sztálinista politikai korszak végét, és egy friss, emberarcú filmiskola szabadító diadalát.
„Tavasz és nyár között” – volt a címe egy szűk szakmai berkeken kívül sajnos alig ismert, néhány éve megjelent könyvnek, a cseh és szlovák újhullámról szóló magyar nyelvű írások antológiájának. Ebben öt írás is Menzellel foglalkozik. A hátsó címlapján éppen a Szeszélyes nyárból egy kép: Rudolf Hrusinsky szivarozik a nyári tó vizében.
Bágyadtan szivarozik. A jelzőt most Bereményi egy régi kritikájából olvasom, melyben a Sörgyári capriccióról írt. „Mégsem szabadulunk a gyanútól – folytatja bizonyos szép dicséretek után –, hogy az igazi a Szigorúan ellenőrzött vonatok volt, szürke ereje inkább magával ragadott, mint a Sörgyári capriccio csillogó, fényes líraisága. Emez bágyadtabb, bölcsebb…” – így Bereményi. Biztos megfeledkezett közben a Szeszélyes nyár bágyadtan szivarozó fürdőmesteréről, meg még bágyadtabb társairól. Egy fiatal nőn kívül, akibe minden bágyadt férfiú beleszeret, csak a cirkuszi kötéltáncos nem bágyadt ebben a ’68-at beérlelő kora őszi filmben, s a kötéltáncost maga Menzel játssza.
„Pátosz humorba fojtva, hősiesség köznapokba rejtve, szentség szentségtörésbe ágyazva, Husz János Svejkké maszkírozva. Mit kívánhatunk a bűvésznek nyaktörő mutatványaiért. Csak azt, hogy ki ne törje a nyakát” – írta e szerepe kapcsán Eörsi István 1969-ben. Közben tankok (és gondolom filmfőigazgatók) jöttek meg mentek, de Menzel maradt, továbbra is ott táncolt a kötélen, és nem térte ki a nyakát.
Pacsirták cérnaszálon – ez egyik évtizedekre betiltott filmjének a címe. Ne mondjuk ki más szavakkal, mit sugall ez a furcsa cím.
Minden hatvanas évekbeli filmet látva önmagunk ifjúkorát látjuk. A húszévesek is így ismerhetnek meg, nem a tar fejünkről. Csalódások, kései számonkérés be nem váltott reményeinkről. „Találkozás egy fiatalemberrel” – igen, de bármelyik Menzel-remekmű után, „már csak tompán fáj a seb”.
Kapcsolódó cikkek
- Kultúra [7]