„Az ír szigetre menjen mind, ki költ…” – az éjjeli meccsektől megzavarodva, futballművészetien csemegés kolumbiai gólokra és brazil bámulatokra várva éjjel háromkor álmatlanul hánykódva zakatol bennem e mondat. Nem tudom, ki írta, talán füttyentve Shakespeare, talán Kálnoky zseniális Shakespeare-paródiájában, talán az álmatagon szellemes Oscar Wilde, talán a szakállasan gunyoros G. B. Shaw… Az angol irodalom tele van írekkel, aki meg nem az, magára vessen: bánatában bizonyára komplexusokkal küzd, és vicceket gyárt.
Midőn ezt írom, Brazília még be sem mutatkozott, viszont sokunk titkos esélyese, az Asprillás, Valderrámás kolumbiai csodaléggömb már ki is pukkadt. Hány ezerszer kell zokognia még egy dél-amerikai drukkernek, amíg az edzők rájönnek, hogy védelem és kapus nélkül nincs jó csapat, s bűvészkedhetnek napestig, akkor sem jutnak előre. Én – hálátlanul és hamar – máris megvonom tőlük bizalmamat. Új kapusuk zseniális bohóckodás nélkül, bután kapott két potyagólt, négy évvel ezelőtt Higuita legalább chaplinesen adta elő ugyanezt. Egyébként eddig (hétfő hajnalig) a legizgalmasabb meccs persze hogy a Norvégia–Mexikó volt. Mivel vadul szurkoltam a talaj- és légtornász fogorvos Hugo Sanchez bukfenceinek, csak természetes, hogy kikaptak, hiába támadták végig a második félidőt. Nem ellenszenves egyébként a kétméteres favágó küllemű szőke bestiákból álló norvég csapat, csak rendkívül csúnyán játsszák ezt a szép játékot. Olyan csúnyán, hogy – mint tudjuk – kiverték az angolokat, s legyőzték selejtezőn a hollandokat is. Ide jutott a futball, a stílustalanság dübörgő diadalához.
Írjak a szolidan agyondicsért svájciakról? – akik olyan fantáziátlanul, adták elő sótlan műsorukat, mintha igazolni akarnák a Svájcról eddig elhangzott összes lapos és érdektelen közhelyet. Az ilyen se hús, se hal csapatokra szerintem semmi szükség a világbajnokságon, akkor inkább nézem még Szaúd-Arábiát is. Vagy pár percig tartó kíváncsisággal az Egyesült Államokat, ahol ez a sport a huszonhetedik helyen áll a népszerűségi listán. Valahogy úgy lehetnek ott vele, mint mi a baseballal: Európában nincs élő ember, aki ennek a furcsa játéknak fel tudná fogni a szabályait. (Épp a VB előtt két nappal vetített a magyar tévé egy feledhető komédiát, melynek hősei baseballt játszottak, s ha jól emlékszem, nemrég egy női baseballcsapat aszexuális vonaglásai is helyet kaptak a mozivásznon a legbutább amerikai filmeket nagy csomagban forgalmazó üzletembereknek hála.)
Egy különlegesen szép, kedves, okos és Amerikában legalább elméletileg roppant jártas nőismerősömnek elmondtam, hogy ha a férfiak nem is, de az amerikai női futballcsapat három éve káprázatos játékkal nyerte Kínában a női labdarúgó világbajnokságot, mire éleselméjűen megmagyarázta nekem: bizonyára a feminizmus nagy hajtóereje vitte őket diadalra. (Ő maga nem feminista, ha valaki erre kíváncsi). Talán azt hiszik, viccelődök most, mint Higuita vagy Hugo Sanchez a pályán, pedig korántsem: csak a magyar tévé sportosztálya nem méltatta figyelemre azt a nem régi kínai női futball-világbajnokságot, ahol minden meccsen minimum negyvenezer néző volt a tribünön (az elődöntőktől kezdve nyolcvanezer, pedig Kína csak majdnem jutott a döntőbe). Tessék gyorsan kitalálni, mi történt a Kína–Norvégia nyolcaddöntőn? „Ön nyert” – mint némely kevéssé gusztusos reklámban mondják. Az alacsony kínai lányok végigtámadták a meccset, rúgtak néhány kapufát, de kikaptak a szálfaszőkén halovány, de 190 cm átlagmagasságú fehér nyírfa-fenyőfáktól (több képzavar nincs a raktáron, majd ha megtébolyodok a brazilok vereségén).
A női VB-t valóban az USA nyerte. Ragyogóan játszottak. A fő esélyes csapatot (Ön ismét nyert: persze, hogy a németeket) 5–2-re verték. Úgy látszik, feminista színes bőrű lány nincs széles Amerikában, mert ők is szőkék meg világosbarnák voltak, bár vonzóak. (Miért „bár?” Erről tán máskor.) A döntőben falanxként sorakozott eléjük – na ki más, mi más, mint a norvég női fenyőfák erdeje, de öt perccel a vége előtt a káprázatos tehetségű amerikai gólkiránylány szökellve áttört a hóborította fenyőerdőn. Minden maoista zokogva őrjöngött a nézőtéren örömében. A világ összes napi- és hetilapja nagy tudósításokban és cikkekben számolt be erről a VB-ről – nálunk egy árva sort nem olvastam róla. Pedig valaha a magyar női futball is jól indult. Emlékszem 1969-ból a Latorca utcai pályán egy magyar–olasz meccsre (kint voltak vagy nyolcezren, többen, mint ma a férfiválogatott mérkőzésein), ahol az akkori híres játékvezető, a délceg termetű és nagy természetű Vadas György (nézőként) gondosan fésülgette haját, mielőtt kifutottak a csapatok. A magyar csapatkapitány nem volt más, mint a Vasas egykori – szürkének mondott, de kiváló – halfja, Bárffy leánya. Ma jó női futball sincs Hunniában, legalábbis a VB-n hírünk-nyomunk se volt. Akár a férfiak. Itt legalább teljes az egyenlőség.
De elég a hosszú, bár nekem legalábbis fölöttébb érdekes bevezetőből. Szeretnék valamit mondani az ír–olasz meccsről. 1–1-et tippeltem, jól sejtvén, hogy az olasz válogatott még akkor is gyengébb a Milánnál, ha a Juventus sztárja, a copfos Roberto Baggio valóban kitűnő játékos. Emlékeztem a nemrégi kupadöntő, az Arsenal–Parma tanulságaira is, ahol Asprilla minden zseniális trükkje, a svéd Brolin finom játékintelligenciája, a jó nevű Zola kitűnő irányítása mind kevés volt ahhoz, hogy az angol védelmet feltörje. Valaha bármelyik olasz csapat védelme feltörhetetlen volt, ma az angol védelmek ilyenek. Haragvóan s fájdalmasan felkiáltanak bár az ír regények ismerői: ellentétben az irodalommal, az ír futball pontosan olyan, mint az angol. Jó ismerősünk, a legendásan elszobrott termetű és elrajzolt arcú égimeszelő, az angol Jackie Charlton vezeti őket mind keményebb diadalra. Ma már Dublin díszpolgára, ami egy angolnak különösen nagy dicsőség. Mondom, az íreknek mindeme érdemeit jól tudván sem hittem, hogy a VB-esélyes égszínkék gárda (újabb klisé: tekintsük szándékosnak), hogy tehát az azurri legénység (lásd m. f.) egy árva, egy pudvás gólt nem tud lőni. (Na végre: ezt, hogy „pudvás gól”, én még nem olvastam, csak a pályán hallottam.)
Írország verhetetlen. Mondjuk ki nemes egyszerűséggel, ha már az ír filmhéten nem mondhattuk el ugyanezt, csak olyasmit, hogy szép és rokonszenves filmeket csinálnak. Írország sem játszik különösebben szép futballt, bár sokkal stílusosabb a játékuk, mint a norvégoké. Írország sohasem fog a szépségben meghalni, az ír focit nem ezért szeretjük.
Az ő játékosaik között nincs futballzseni, náluk csak csapat van. Az ő védőiket nem tudja lefejelni a legmagasabbra ugró csatárfénomén sem, az ő védőikre egy centit sem ver rá a leggyorsabb csodaszélső. Soha nem adnak zseniális labdákat, de mindig jókat. A néző soha nem alél el a gyönyörűségtől, de sohasem szisszen fel rút hibákon. Agyba-főbe szeretném dicsérni az ír futballt, talán azért, mert nekem egész más a futballeszményem, én a braziloknak szoktam drukkolni, meg a varázsló Kamerunnak. Én elfogulatlanul szeretem, talán nem is a játékukat – azt azért nehéz –, de a tartásukat, magát a felfogást. Mintha az életről is elárulna valamit ez a megbízható, konok csapat.
A meccs után a Sky Tv helyszíni közvetítése New Jerseyből a Giants Stadion mellől meg egy észak-londoni pubból, ahol az írek ünneplik csapatukat. Nem dühöngve, csak boldogan. Nyilván Guinnesst isznak, a világ legjobb zamatú sörét, amely már nem is sör, fekete csodanektár. De nemsokára lesújtó közvetítés egy északír kisvárosból, ahol protestáns terroristák hat embert megöltek. Ezek épp az ír–olasz meccset nézték. Ennél ocsmányabb merényletre tán a müncheni olimpia óta nem emlékszem. Meccsek szent bódulatába feledkezett boldog embereket lemészárolni? Mintha szeretkezés közben sújtanának le ránk a gyilkosok. Nyilván hősnek tartják magukat, harcosoknak, mint minden eszme nevében öldöklő, mindig büszkén. Az eszmehű ölők ocsmányabbak nekem, mint a rablógyilkosok. Nézzük tovább a VB-t.
- Kultúra [6]