Trieszti útelágazás
Ismerjük el: a Közép-európai Kezdeményezés (KEK) trieszti csúcstalálkozóján sikeresen debütált a magyar külpolitika. Valamennyi Horn-találkozó (a Moravcík, a Vacaroiu, a Berlusconi, a Klaus és a Vranitzky) mosolygósra sikeredett, s ennek értékéből az sem von le, hogy a megbeszéléseken csak azokat az általános problémákat vetették fel (alapszerződések, EU-csatlakozás), amelyeket a résztvevők már amúgy is ismerhettek a koalíció programjából. Örömteli dolog az is, hogy kétéves huzavona után végre elkészült a KEK kisebbségvédelmi dokumentuma, melyet – a tervek szerint – a novemberi külügyminiszteri találkozón fogadnak el.
A legnagyobb siker talán mégis az, hogy a KEK végre visszatért eredeti céljaihoz, a térség gazdasági együttműködésének elmélyítéséhez. Amikor ugyanis az Alpok–Adria Munkacsoportból kiindulva 1989-ben az egykori olasz diszkó-külügyminiszter, Gianni de Michelis útjára indította az együttműködési programot, a Quadragonalét (Ausztria, Jugoszlávia, Magyarország és Olaszország), ő mindenekelőtt azt szerette volna elősegíteni, hogy az olasz tőke behatolhasson a régióba, némiképp ellensúlyozva a növekvő német gazdasági és politikai jelenlétet. Ez akkoriban mindenkinek tetszett: részben mert az osztrák és olasz részvétel nem tette „tömbszagúvá” a csoportosulást, másrészt mert így nagyobb esély látszott bizonyos Európa közösségi (EK) pénzek elnyeréséhez is. A lelkesedés akkora volt, hogy a csoportosulás 1993 közepéig mással sem foglalkozott, mint új tagok felvételével: 1990 májusában csatlakozott Cseh–Szlovákia (Pentagonale), 1991 júliusában pedig Lengyelország (Hexagonale). Tovább növelte a létszámot Jugoszlávia felbomlása (a kezdeményezés Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és Szlovénia 1992. júliusi belépésével vette fel a KEK nevet), illetve Csehszlovákia 1993-as szétválása is.
A 10 főre bővült KEK-et 1992–1993-ban – Magyarország, Szlovákia és Csehország egymás közötti huzavonái, illetve részben a jugoszláv krízis következtében – az aktuálpolitikai KEKeckedések uralták, melyek háttérbe szorították a csoport eredeti gazdasági tervei (a 115 gazdasági projektből például mindössze néhányat sikerült megvalósítani), ugyanakkor bebizonyították azt is, hogy a szervezet nem alkalmas a térség nemzetiségi és kisebbségi konfliktusainak kezelésére.
Most, Triesztben, ismét a gazdasági együttműködés került előtérbe, de lehet, hogy túl későn: az osztrákok egyre inkább az EU-tagsággal vannak elfoglalva, az olasz tőke és az új olasz politika pedig – részben az előbb-utóbb esedékes délszláv újjáépítés miatt, részben mert számításai nem jöttek be a régió középső és északi területein – egyre inkább a Balkán felé fordul. Ma mindenesetre a KEK-ben főszerepet játszó olaszok a Trieszt–Ljubljana–Budapest–Kijev útvonal helyett szívesebben választják a Durres–Skopje–Szófia-útvonalat.
Tálas Péter
Délszláv válság: igen vagy nem?
Újabb ultimátum határideje járt le a keményebb fenyegetéseknek is ellenálló délszláv térségben. Az úgynevezett összekötő csoport – az Egyesült Államok, Oroszország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia – külügyminisztereinek stábja keddig adott haladékot a boszniai szemben álló feleknek, hogy fogadják el a legújabb béketervet, melynek sarkalatos pontja, az 51:49 arányú területfelosztás, arra kényszerítené a boszniai szerbeket, hogy az ellenőrzésük alatt álló 70% területből jócskán visszaszolgáltassanak a muzulmán–horvát föderációnak.
A nagyhatalmak ultimátuma ezúttal egyértelmű volt, és csak kétféle válaszra adott lehetőséget: igenre vagy nemre. A boszniai szerbek parlamentje azonban mégis a nemigen mellett döntött, azaz feltételekhez kötötte az alkut. Ezek között szerepel a boszniai térkép újraszerkesztése, kijárat az Adriai-tengerre, az anyaországgal, Kis-Jugoszláviával szembeni gazdasági szankciók feloldása. A bekeményíteni látszó Karadzic-féle boszniai szerb vezetéssel szemben Belgrád, jobban mondva Slobodan Milosevic szerb államfő a békeközvetítők előtt igyekezett a párbeszéd híveként viselkedni, úgy, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül a rakoncátlan Karadzic megfékezése. Megoszlanak a vélemények, hogy Milosevic ezúttal tényleg mindent megtesz-e a béketerv elfogadásáért, vagy ismét a már jól bevált halogató taktikát alkalmazza. Akik bíznak a szerb elnök tárgyalási készségében, abból indulnak ki, hogy ideológiai széthúzás észlelhető Milosevic és Karadzic között. A szerb államfő neje, Mirjana Markovic, az ortodox kommunista Mozgalom Jugoszláviáért nevű párt vezetőségi tagja, már többször is bírálta a palei vezetést a csetnik eszmék felélesztése miatt (a királypárti csetnikek és a kommunista partizánok véres polgárháborút vívtak a II. világháború idején Szerbiában). A horvátországi és a boszniai háború során háttérbe szorult a csetnik–kommunista szembenállás, hiszen Milosevic gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt például Seselj vajdával, akinek szabadcsapatai büszkén viselték a csetnik jelképeket. Seselj azonban szembefordult eddigi főnökével, és Milosevicet – „Szerbia legnagyobb bűnözőjének” nevezte. Ezzel természetesen az első számú közellenséggé vált, több bűnvádi eljárást is indítottak ellene, s menesztésével párhuzamosan a csetnik ideológia kipellengérezése is újból divatba jött.
E kusza ideológiai háttér és a rendkívül szorongató gazdasági szankciók közepette elképzelhető, hogy Milosevic ezúttal komolyan gondolja tárgyalási szándékát, ám sok minden múlik azon, hogy mennyire tartja ellenőrzése alatt a verhetetlenség mámorában élő boszniai szerb tábornokokat. Kiszivárogtatott hírek szerint Mladic tábornok a napokban simán visszautasította Milosevic parancsát, hogy vonuljanak le a stratégiailag fontos Ozren hegységről.
A muzulmánok és a horvátok minden különösebb ellenállás nélkül elfogadták a béketervet, a helyzet azonban ezen az oldalon sem egyszerű: Kresimir Zubak, a még mindig csak papíron létező föderáció horvát nemzetiségű elnöke a minap élesen bírálta a Tudjman-féle Horvát Demokratikus Közösség boszniai fiókszervezetének új vezetőségét, amely nyíltan kikelt a muzulmánokkal való szövetség ellen.
Bódis Gábor
A dinasztia alkonya?
A 46 évi uralom után 82 éves korában eltávozott – s lapzártakor még temetetlen – diktátor halálával talán még több bizonytalanságot idézett elő, mint amennyi életében körülvette: a – „trónöröklés” kiszámíthatatlansága miatt veszélybe kerülhet a néhány hete indult folyamat, amikor is Kim – Carter volt amerikai elnök közbenjárására – nagy hirtelen békülékeny magatartást tanúsított Dél-Koreával és az Egyesült Államokkal szemben. Beleegyezett, hogy – a diplomáciai elismerés és a gazdasági segély reményében – részt vegyen az első, történelmi csúcstalálkozón a dél-koreai elnökkel, s hogy tárgyaljon az USA-val a nukleáris ellenőrzésről. Kim Ir Szen persze korábban is ígért már effélét, vissza is vonta menten, semmi biztosíték nincs tehát arra, hogy elhatározása most tartós lett volna.
Ráadásul most van egy újabb – „bizonytalansági elem”: az utódlás kérdése, s e téren – állítják sokan – az ötvenes évek Szovjetuniója nyitott könyv volt ahhoz képest, amit az észak-koreai vezetés belső viszonyairól tudni lehet. Ami biztos: Kim Ir Szen volt az első kommunista vezető, aki hatalmát dinasztikus módon fiára, az 52 éves Kim Dzsong Ilre akarta átruházni, ám a Kedves Vezetőként emlegetett fiú nem rendelkezik apja karizmájával és személyes tekintélyével, hiába terjed ki rá is személyi kultusz. Pedig a hivatalos mítoszgyártók mindent megtettek az ügy érdekében: még a fiú születési helyét is áttették a szovjet távol-keleti Habarovszkból Korea azon részébe, ahol a legenda szerint a koreai civilizáció öt és fél ezer éve létrejött. Az ellenőrizhetetlen információk szerint pszichikailag labilis, mániákusan bizalmatlan, elkényeztetett szoknyavadászt – állítólag nős és két gyereke van – igazán csak a hollywoodi filmek érdekelik, vannak viszont olyanok, akik szerint a nyolcvanas években nemzetközi terrorista merényletek szervezésével foglalkozott. Az utóbbi két évtizedben, amióta apja döntött az utódlásról, fokozatosan átvette a pártügyek irányítását, 1991-ben a fegyveres erők parancsnokságát – igaz, katonai képzettség nélkül –, sőt az elmúlt néhány évben már állítólag a kormány napi ügyei is rá hárultak.
Hogy rajta kívül kik, milyen frakciók létezhetnek még a vezetésben, teljes homály fedi. Néhány hónappal ezelőtt ugyan újra felbukkant mint alelnök és PB-tag Kim Ir Szen öccse, aki 1975-ös rejtélyes eltűnéséig az egyik lehetséges utód volt. Most azonban nem feltétlenül csak vetélytársat látnak benne: egyrészt valószínű, hogy megjelenése az ifjabb Kimmel elégedetlen katonai vezetők és pártkáderek megnyugtatására szolgál, másrészt a hírek szerint megtartja eddigi feladatkörét, a Dél-Koreával folytatandó megbeszélések előkészítését.
Az optimisták úgy vélik: mivel Kim Dzsong Il nem rendelkezik apja tekintélyével, aligha változtatja meg az általa az utóbbi időben követett, békülékenyebb irányvonalat. Erre kényszeríti a gazdaság katasztrofális helyzete is, Kim Dzsong Il – a Koreával kereskedő üzletemberek szerint – egyébként is támogatta a szabadkereskedelmi övezet létrehozását Észak-Koreában, tehát folytatni fogja az apja által javasolt tárgyalásokat, amit Kína, Japán és mindenekelőtt Dél-Korea is melegen támogatna.
Dél-Korea hivatalosan az ország újraegyesítését hirdeti, ugyanakkor képtelen lenne egy német típusú egyesülés költségeit viselni, hiába rendelkezik a világ 15. legnagyobb gazdaságával. Ezért inkább a fokozatos, három szakaszban végrehajtott egyesülés hívei: a diplomáciai érintkezést és a bizalom erősítését az északi beruházásokkal folytatnák (erre az olcsó munkabér miatt is szívesen vállalkoznának a déli nagy konglomerátumok), amit aztán a tényleges egyesülés majd csak a következő évszázad elején tetőzne be. Ennek árát mérsékelné, ha Észak-Korea Kim Dzsong Il – vagy esetleg másvalaki – vezetésével addig is afféle – „kínai típusú” gazdasági reformokat hajtana végre. Ehhez azonban az is kellene, hogy északon háttérbe szoruljanak a jelenlegi keményvonalasok, és feladják a dél fegyveres felszabadításának eszméjét.
Jordán Gyula
- Extra Hungariam [8]