Talán a főszerkesztő vagy képszerkesztő (?) is úgy gondolhatta, hogy Nádas Magyar Ház dokumentum-összeállítása a 6. szám legérdekesebb része. Ezért tette a Nádas-fotót a címlapra. Vagy a ritka pillanatot ünneplendő, hogy Nádas publicistaként is megszólal?
Ez alkalommal – számomra – nem is a téma az igazán izgalmas, amelyről a tetsz(?)halott/kiirtott Gondolat-Jelben Kertész Imrétől már hallhattunk, hanem az, ahogyan, amilyen etikusan Nádas megírja. (Nagyon rövid esetleírás: Németországban „Közép-európai dialógusok – magyarok és németek” címmel konferenciára készültek, s az egyik meghívott lemondta részvételét. Ekkor Kurucz Gyulát, a berlini Magyar Ház igazgatóját kérdezték meg, nem venne-e részt a konferencián a svájci vendég helyett. Kurucz ezt visszautasította azzal, hogy egyoldalú a program, a résztvevők Konrád Györgyhöz közel álló személyek [Ungváry Rudolf, Kertész Imre, Zsuzsanna Gahse, Dalos György], akik nem kompetensek a magyarországi helyzetről tudósítani: Kertész mindig egy témáról ír, Dalos pedig igazságtalanul bírálja az országot.)
Elöljáróban Nádas elmeséli, milyen lenne az a kultúrdiplomata, akit szívesen látna a világ különböző magyar házaiban. Azután felsorakoztatja a dokumentumokat. Leveleket, faxokat, amelyekben a német kulturális élet az ügyben érintett képviselői tájékoztatják egymást, illetve megfogalmazzák elítélő véleményüket, valamint részleteket Kurucz Gyula Üldözők és üldözöttek című, a Hitel 1990. 20. számában megjelent írásából. Olvashatjuk azt a levelet – öt író, köztük Nádas Péter aláírásával –, amelyben a művelődési és közoktatási miniszterhez fordultak. Ismertetik az esetet, s kérik a miniszter úr válaszát. Kaptak is egyet, amelyet kitérő jellegűnek neveznék, majd később még egyet, amely érdeminek ugyancsak nem nevezhető. És ekkor következik, ami – számomra – igazán érdekes, Kurucz felhívta Nádast, s elmondta: Nádast félrevezették. Szinte minden pontjában cáfolta a vádakat, hivatkozva az ügyben érintett német értelmiségiek megváltozott véleményére. S ekkor Nádas, idézem: „…nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy tévedtem, amikor hitelt adtam dr. Susanne Heil (az említett konferencia szervezője – S. I.) állításainak, s Kurucz netán valóban olyan vétlen, mint ahogyan állítja.” És most figyelem! Nádas több mint egyhetes mérlegelés után, még egyszer körbetelefonálva az ügyben illetékes német feleket s megbizonyosodva arról, hogy valójában – Kurucz újabb állításai ellenére – nem változtak meg a vélemények, véli csak úgy, hogy nem kell felülbírálnia a nézeteit.
Hogy mi ebben a rendkívüli, amikor ez a természetes? Hiszen nap mint nap sulykolják a „hallgattassék meg a másik fél is”, ezt olvashatjuk a miniszter úr válaszlevelében is, s aztán ennyiben maradunk, mint ahogy a magas minisztériumban sem történt semmi. Az elektronikus médiák olyannyira leszoktattak már erről a gyakorlatról, hogy Baló első Drótjai valóságos revelációként hatottak, pedig – valljuk be – nem hoztak szenzációt, mindössze korrekt, tehetséges műsorok; többnyire jók – de immár elmondható –, olykor gyengébbek. És ha csak ennél az esetnél maradunk? Vajon a Kritika maradéktalanul eleget tett a fenti elvnek? Nézzük a miniszteri válaszleveleket. A kicsinyítés miatt alig olvashatóak (még ha nyilvánvalóan „csak” ügyetlenségből is; tördelési kötöttségek és/vagy a hasonmás közlés miatt). Vagy nézzük magát a dokumentációt Nádas értelmezésében. Nem kellett volna ezzel Kurucz Gyulát is megkeresniük?
Nézze el az olvasó, hogy ezúttal leragadtam e Kritika-szám egyetlen összeállításánál. De talán még annyi helyem van, hogy szerzővel és címmel megemlítsek két további igen fontos írást: Bródy András Kis Magyar Demográfiáját és Vásárhelyi Mária …És mi lesz, ha nem jönnek vissza? című dolgozatát.
- Rábeszélő [6]