Néhány nappal ezelőtt hatéves kisfiamnak – hosszasan kérlelt már – megpróbáltam elmagyarázni, miként is működik tágabb világunk: mi a nap, mi a bolygó, mi a csillag, mi a hold, s milyen viszonyban vannak ezek, egymáshoz hogyan kapcsolódnak. Kézenfogtam a gyereket, s megindultunk körbe a napnak kinevezett asztal körül, és én forogtam függélyes tengelyem mentén, s forgásra ösztökéltem magam körül a gyereket, s már tudta is, miről van itt szó. Azután megneveztem még a mi naprendszerünk bolygóit és igyekeztem meghatározni ezek meg az egész körülbelüli helyzetét a világegyetemben – mindezt már az absztrakció szintjén, csak szavakat, költői fogalmakat dobálva –, és láttam, a gyerek máris elveszítette frissen szerzett tudását, bizonyosságát bennem és az addig érthetőnek tetsző mondatokban, már csak a zavar látszott a tekintetében: engem, az asztalt és saját magát még csak elbírta – el bírta viselni, képzelni vagy hordani –, a neveket, melyek mögött se egy szék, egy sámli vagy bármi megfogható nem állt, már lebírhatatlannak, elbírhatatlannak, kibírhatatlannak érezte.
Nem akarok én most semmiféle bombasztikus sztereotípiával hasonlatokat koholni: kinevezni Kurt Benninget és Károlyi Zsigmondot napnak, földnek, holdnak, s nem akarom magamat-magunkat magamhoz és a gyerekhez hasonlítani, sőt azt sem hiszem, hogy Benning vagy Károlyi munkái, tágasabban szólva maga a művészet összevethető lenne a fizikai univerzummal, hogy egyik a másiknak metaforája lehetne.
Ám ez a paralitikus hasonlat-kísértet ficamai ellenére is ad valami esélyt, ha másra nem is, de legalább arra, hogy jelezzen néhányat a nehézségek és a csapdák közül, amelyek azok útját nehezítik meg, akik az olyasfajta művészeti gondolkodás interpretálására vállalkoznak, mint amilyen Benningé és Károlyié. Azt mondtam, nem volt a gyereknek semmi baja, amíg – mint a föld és a hold –, keringtünk az asztal-nap körül; „költőileg”, de érthetően megnevezett élő-tárgyak a lírai holt-tárggyal jól megvoltunk, s tisztán működött a nyelvteremtés, a nyelvtudat, s az interpretáció, valamint értelmesek voltunk metonímia és metafora gyanánt is. A zavar akkor habzott fel, amikor az absztrakció nem kötődött semmiféle megfogható tárgyhoz és ismert fogalomhoz, amikor az absztrakció tárgy nélküli líraként telepedett kisded rendszerünkre. Nekem csak üres szavaim voltak, s a gyerek azokat csak mint üres szavakat kezelhette: csakis érzékenysége (vagy tudása, de még inkább az enyém) mentette volna meg, s menthetett volna meg engem is az értetlenségtől, az értelmetlenségtől, az érthetetlenségtől.
Ami mármost például Károlyi képeit illeti, úgy gondolom, hogy az általuk rögzített tiszta rendszerek, melyek lényege a kétdimenziós minimális mozgás helyének kiábrázolása, ugyanúgy csak akkor interpretálhatók (s félreértés ne essék, nem a közelítésről beszélek most, nem érzékenységről és beleérzésről), akkor értelmezhetők pontosan, ha meg tudjuk fogalmazni e rendszerek nevét, a névhez képzetet, tárgyat vagy jelet tudunk kötni, mondjuk úgy, dimenzionálni vagyunk képesek az egészet, vagy fogalmazzunk másként: modellezni tudjuk. Akkor tényleg tudunk valamit a képekről – azt hiszem –, de, és itt a magánhasonlat rejtett hibája, nem látjuk a dolgot színről színre. Elvész többek közt az, amit az imént a kiábrázolás fogalmával akartam jelezni, tehát a hely és a mozdulat szakralizálásának egészen különös és sajátos gesztusa, melyben a konceptus és az érzékiség megmagyarázhatatlan módon és arányban keveredik valamifajta áhítattal.
A pontos és jól proporcionált megnevezés Kurt Benning munkáinak javát is félreértelmezné, hiszen minimalista elemei, klasszikus utalásai olyasfajta lírai állandóságra hivatkoznak, pontosabban kinyilatkoztatják ezt az állandóságot, mely inkább vágyik és vonz magára egy szavak nélküli pozitív konszenzust, mint valami túlverbalizált apológiát.
(Amúgy – és ezt most csak a rend kedvéért említem – a két művészt különös, általuk, azt hiszem, nem is ismert szál köti össze: korábban mindkettejüket erősen foglalkoztatta a káosz leképezése; Benning fényképei, Károlyi festményei, fotói és fotófestményei a nyolcvanas évek közepétől az évtizedfordulóig a szerkesztetlenség, a dekonstrukció, a szerkezet és a konstrukció dialektikus viszonyát, mondjuk úgy: rendjét képezték le vagy hagyták megképződni. Ez, úgy rémlik, a múlt, s a káoszt már nem egyetemes jelenségként látják és láttatják. Hozzátehetjük, Károlyi most mintegy befele haladva a káoszba, onnan egyetlen elemet igyekszik meg- és kiragadni, az alapvető és vágyott idea-rendet, míg Benning – irányát nem ismerve mondom ezt – a látvány-rendet, a képzet-rendet próbálja megfogalmazni.)
Évek, évtizedek óta mondogatjuk, hogy Malevics és Mondrian révén megszületett egy olyan kép, amelyről nem lehet beszélni. Évek, évtizedek óta ismételgetjük ezt, már tudjuk is, de még mindig nemigen hisszük, hogy bárki túljárhat verbalizmusunkon. Így most is azt javaslom, keringjünk a képek, az ikonok és ideák, meg saját magunk körül, keressünk szavakat, neveket, fogalmakat, és igyekezzünk.
(Elhangzott Kurt Benning és Károlyi Zsigmond kiállításának megnyitóján a Fővárosi Képtárban, július 13-án. A kiállítás augusztus 14-ig látható a Kiscelli Múzeumban.)
- Kultúra [6]