A világ, amelyben élek, nagyjából három háztömbnyi terület, pár száz négyzetméter, trapéz alakú, keleten a Ring határolja (írhatnám másképp is, de hát a „körút” szó a közelmúltban speciális politikai-szociológiai jelentést kapott), északkeleti sarkánál baromfibolt található, a délkeletinél egy fontos közintézmény – később még lesz róla szó –, a másik két sarkon semmi sincs.
A baromfiboltban mindig van pulykamellfilé, kacsamáj, árulnak külön alsó és felső csirkecombot, libamáj is van, bár ennek a világnak a lakói valahogy nem igazán kapkodnak utána. Far-hátat visznek, ha visznek, ez a körülmény – mint újabban megtudtam – valamifajta belső összefüggésben áll a „jóléti garanciák örökölt rendszere” szócsoport által jelölt fogalommal, bár a kapcsolat valódi természete továbbra is a lét borzongató titkai közé tartozik.
Fordítsuk most tekintetünket ama két úriember felé, akik egy e célra szolgáló pult mellett épp a reggelijüket költik el. Előttük zsírpapírban grillcsirke, uborka, zsömlék, arrébb rádiótelefon.
Vajon kik ők?
Megmondom. Ők a „korszerű ismeretekkel rendelkező, a kor kihívásaira tettekkel válaszolni képes szabad állampolgárok”.
Ennek a világnak a nyelvével kifejezve: stricik.
Hogy a rádiótelefon mire kell, az nyilvánvaló. Valamelyest északabbra van egy tér, ahol – ismeretes módon – nonstop kultúraközvetítés és -elsajátítás folyik, amely már rég felszabadult az önmozgásokat korlátozó tényezők alól. Hölgyek dolgoznak ottan, némelyiknél szintén van GSM telefon, az imént leírt urakkal – vagy azok kollégáival – való zökkenőmentes kapcsolattartás érdekében. Gyönyörű dolog ez, úgy mondják, hogy a modern piacgazdaság viszonyainak megfelelő korszerű társadalmi érdekegyeztetési rendszer.
Miután a fentieket végiggondolva kellőképp elérzékenyültünk, lépjünk ki az üzletből, és induljunk el déli irányba. Közben nézzünk a lábunk elé. Még nincs környezetvédelmi törvény, amely a környezetnek mint egésznek a védelmét ellátná, hanem ezzel szemben – sőt éppen ezért – vannak akadályok. Az akadály mibenléte könnyen azonosítható: ha elcsúszunk rajta és hanyatt esünk, kutyaszar, ha belebotolván orra bukunk, akkor hajléktalan. Utóbbi tudvalevőleg a magántulajdon túlsúlyán nyugvó piacgazdaság természetes velejárója, ám a szociálisan érzékeny állam az ilyesmit ölbe tett kézzel mégsem nézheti. Politikamentes, professzionális, az emberi jogokat tiszteletben tartó és határozott rendészeti szervek szoktak a környéken felbukkanni, néhányszor belerúgnak a hajléktalanba, mire az odébb ballag. Jogszerű, magas színvonalú, kulturált feladatellátás ez, egyben pedig nyílt párbeszéd a társadalommal, s mint ilyen az állampolgárok bizalmát és támogatását élvezi.
Bizony.
De ne csak az akadályokra figyeljünk, hanem a vagyontárgyainkra is. Sokan dolgoznak errefelé a terhek minél méltányosabb elosztása érdekében, és roppant ügyesen csinálják, mire észbe kapunk, se pénztárcánk, se táskánk, se óránk, de ez még istenes, az itteni szakértők a kiképzett őrző-védő kutyát lelopják a póráz végéről, ha a gazdi egy pillanatig nem figyel oda.
A terület délkeleti sarkánál aztán felkereshetjük az imént már említett műintézetet. Azért is helyénvaló, ha így cselekszünk, mert az a fajta szakértelmiség, amelyről éppen most beszéltem, itten tanyázik. A politikai értelemben vett nemzet tagjai ők, csak persze kulturális önazonosságukat megőrizve fáradoznak – erősen habzó jövedéki termékek felhörpintésével – a gazdaság működési zavarainak elhárításán. Ennek nem mindenki örül, de hát ilyen a világ.
Egyébként, az igazat megvallva, nem is biztos, hogy a világ ilyen.
Azok a nyelvi fordulatok, amelyeket meglehetős bőséggel használtam az eddigiekben, mégiscsak valamifajta világot írnak le. Nem az enyémet, arra nem jók, de biztos, hogy leírnak valamit. Vegyünk egy példamondatot (illetve töredéket): „…a demokratikus baloldal és a polgári középerők széles körének egyezsége Magyarország felemelkedéséért.” Nagyon szép gondolat, noha a most tárgyalt világon belül semmit nem jelent. Szerintem üres frázis, a többiek – strici, kurva, hajléktalan, rendőr, zsebtolvaj etc. – szerint pedig szimpla baromság.
Csakhogy a nyelv nem tükrözi a világot, hanem konstituálja. Aki egy bizonyosfajta nyelvet használ, az az ennek megfelelő világot létre is hozza, onnantól fogva az a világ létezik, másképp, mint az enyém, de megvan.
Közük nincs egymáshoz, minek is volna.
Konfuciusz még másképp gondolkodott. Megkérdezték tőle, mi az első dolog, ha egy kormányzatot rendbe akarunk hozni. Azt mondta, helyükre kell raknunk a szavakat. Ha a szavak nem pontosak – mondta –, akkor a nyelv nincs összhangban a dolgok igazi valójával; ha a nyelv nincs összhangban a dolgok igazi valójával, akkor az ügyeket nem lehet megoldani, ha pedig az ügyeket nem lehet megoldani, akkor az illem, a hagyomány és a zenei élet nem virágzik kellőképp.
Nálunk a zenei élet aránylag jó passzban van.
Akkor meg mi lehet a baj?