Mire és meddig elég a mesterségbeli tudás? Mi több kell ennél? Invenció? Hatalom? Jól eltalált pillanat? Szeretet? Tehetség?
Ezek az alig megválaszolható kérdések nemcsak témái Golding könyvének, amely „művészregény”, tehát tárgya az írói küzdelem, az irodalmi alkotás, az irodalmi élet; hanem, mivel többé-kevésbé kulcsregényről, legalábbis (sejthetően) számos önéletrajzi elemmel átszőtt írásról van szó, magával ezzel a regénnyel, sőt Golding életművével kapcsolatban is óhatatlanul az olvasó eszébe jutnak. Ha eltűnődünk tehát, hogy ki is, milyen is Barclay, a Papíremberek hőse, mesterember-e, vagy több-e annál, hogy hitelesíti-e a teljesítmény az írói szerepet, vagy fordítva – akkor a Papíremberek íróját sem hagyhatjuk ki.
Ez a könyv, sajnos, rossz. Nemcsak főhőse ír – feltehetően – gyenge vagy könnyű kézzel odakent, ámde sikeres könyveket, hanem a Papíremberek is patronokat pufogtat, néhány ismert alapsémával dolgozik, és súlytalan marad. Azért nehéz ezt kimondani, mert a szerző szándéka becsülendő: kíméletlen önfeltárásba kezd, az írói élet sok szennyét tárja elénk, ráadásul az efféle kritikának rögtön elébe is vág az (önéletrajzi) önostorozással.
A könyvnek messze kiemelkedő „része” – tömörségével, lényegre törő megfogalmazásával – a fülszöveg (gondolom, a fordító vagy a szerkesztő munkája). Megtudjuk belőle, hogy a Nobel-díjas szerzőt a regényben „életrajz és életmű viszonya, az írói és emberi integritás, az alkotói etika kérdései foglalkoztatják”, s hogy kulcsregényről van szó; hogy „egy jelentéktelen amerikai egyetem tanársegédje, Rick L. Tucker” szeretné megírni az idős író (Barclay) hivatalos önéletrajzát, aki ennek ellenáll, „fél nyilvánosságra hozni életrajzát: embervoltát és íróvoltát egyaránt hamisnak érzi”. Tucker az író bizalmába férkőzik, akaratlanul is válásának oka lesz, majd a Barclay aláírására váró életrajzi szerződéssel (a „papírral”) a zsebében egy évtizeden át végigüldözi az írót Európán, mígnem – az utolsó oldalon – lepuffantja irodalmi életrajzának kelletlen tárgyát.
Golding regénye nagyon profi módon megírt, olvasmányos és elgondolkodtató munka. Ha az író regénye tárgyául az írói mesterséget és magatartást választja, nehezen kerülhető el a szenvelgés, az önsajnálat, a pitiáner magánéleti és szakmai problémák taglalása. Golding nagy tudása már csak azon is lemérhető, hogy ügyesen megszabadul ettől a veszélytől: jól lefedi, messzire eldugja, hátulra szorítja a – kétségkívül meglévő – melodramatikus tónust, s mivel beszélője maga a főszereplő, a szellemes, önironikus, magát és a világot gyűlölő Barclay, minden alkalommal, amikor mégis a felszínre tör, gúnyt is űz belőle.
És olvasmányos, sodró, „egy-esti” könyv is: mert (a cselekmény szintjén) az „üldözés” szála, Barclay nagy futása Európa egzotikus tájain, valamint (a stílus szintjén) a gunyoros, csipkelődő, oldott hangnem egészen sima, mintegy automatikus befogadást ígér. Egyáltalán, az egész szerkezet olajozottan működik: az idős író és a ráakaszkodó visszataszító, ugyanakkor szerencsétlen irodalmár jelleme szépen ki lett dolgozva, szembeállításuk és összevetésük nem okoz gondot. Az előbbi élete csupa apró hazugság, kitérés, menekülés és öncsalás, de mindez alárendelődik az írásnak, az alkotásnak, a teljes élet eszméjének; az utóbbi számító hazudozó, elébe vág az eseményeknek, s nem elbújik előlük, lépéseit nyers érdekei diktálják, mindamellett szánalmas figura, akinek még a nagy gonddal kitervelt karrierizmus sem jön össze. Az öreg írót azzal vádolják, hogy nem képes a szeretetre, s ezt maga is érzi; csakhogy míg Tucker, aki folyamatos idilli turbékolásba feledkezik ifjú feleségével, habozás nélkül Barclay karjába taszítja vagy milliomos pártfogójának engedi át az asszonykát, ha érdekei úgy kívánják, addig Barclayt kimondatlan, csendes, de erős kapcsolata élete párjával a tíz külön töltött év alatt is végigkíséri. Röviden: minden a helyén van, kiegyensúlyozott, szimmetrikus és elegáns: jellemrajz, viszonyrendszerek, cselekménybonyolítás és eszmei mondanivaló.
Épp ezért elgondolkodtató a könyv. Csak esetleg máson gondolkodunk el, mint illene. Nem Barclay jellemén, nem az alkotás és az (állítólag) azon élősködő irodalomtudomány-ipar kapcsolatán, nem az emberi és az írói nagyság összefüggésén, még csak nem is az ábrázolt viszonyok és érzelmek bonyolultságán. Inkább a Golding-jelenségen.
Mondják, ez a neves angol író még ma is az angol szakra felvételiző egyetemisták kedvence; a modern angol irodalom, a mai angol próza mi is lehetne más, mint a „Zö lórd of zö flájz”, A legyek ura. (Tájékozottabbak a Ripacs Martint is olvasták.) Egy jól elemezhető regény. Modern regény. Modern, de jó. Mai, de humanista. Rejtett értelmű, de ez az értelem megfejthető. Tizennyolc év alatt is bátran ajánlható, semmi olyan nincs benne. Kerek jellemek, tanulság, épülésünkre szolgál. Szilárd értékrend, az emberi élet nagy problémái.
Mindez, némi átalakítással, a Papíremberekről is elmondható. A legyek ura kamaszok kedvencévé vált, mert nagyszerűen célzott meg egy érdeklődést és egy korcsoportot; nem éppen felszínes könyv, de mélysége elég könnyen belátható. Nem tudom, a Papíremberek kinek lesz a kedvence, de sikergyanús ez is. A két, gyűlölettel, érdekkel és szeretettel egymáshoz láncolt hős alakja ismerős máshonnan. A szenny, amiből a szépség, az érték, az alkotás kibomlik: ősi toposz. Az író és a lábához kuporodó (vagy inkább törleszkedő) középszer sem épp nagy újdonság. A visszatekintés, ön-élveboncolás és az író kegyetlen ítéletalkotása önmaga fölött – alapképlete az önéletírásnak. A beváltatlan ígéretek, a megvalósítatlan lehetőségek számbavétele, a „találkozás egy fiatalemberrel”: garantáltan az olvasó szívébe talál. Itt mindez össze van szedve, egységes rendszerbe gyúrva, befogadhatóvá és egyszerűvé téve. Mert Golding nem nagy író, távolról sem, de jó író; ügyes író, furfangos író, esze ágában sincs alámenni potenciális közönsége igényeinek, de nem is megy nagyon magasra. Elérhető kíván maradni, a malacság visszafogott és bőségesen szalonképes, a mocsok hétköznapi, a formabontás formás.
Jó író tehát – csakhogy ennyit nem elég mondani. Még ha óvakodnék is ártalmasnak vagy hazugnak minősíteni, azért azt mondanám, hogy aggasztóan népszerűsítő. Jól megírt könyv, de rossz könyv: az elsajátítás könnyű prédája, ezért hamis.
- Kultúra [6]