Ez év elején hirtelen kiélesedtek a filmszakma egzisztenciális alapkérdései. Többé-kevésbé mindenki egyetért abban, hogy sürgősen privatizálni kell a mozgóképgyártás és -forgalmazás legfontosabb intézményeit, a Moképet és a filmstúdiókat, rendezni kell a filmjogokat, és meg kell hozni a filmtörvényt. Az alkotók most szerezhetnek tulajdont, jogokat, most szólhatnak bele, hogy milyen legyen az állami pénzek elosztásának és a magyar film piaci védelmének törvénybe iktatott rendszere. Röviden: most fognak megszületni (ha valami közbe nem jön) a magyar film jövőjét meghatározó, visszafordíthatatlan döntések. Az izgalom érthető.
Krémtörténet
Februárban elkészült Sárközy Tamásnak a Mozgókép Alapítvány felkérésére készített filmtörvény-koncepciója, amely fölvetette az összes érzékeny kérdést. Ez idő tájt érkezett meg a szakmai szervezetekhez az ÁV Rt. felkérése, hogy a szakma nyilvánítson véleményt: mi legyen a régebbi filmek jogaival. 1987 előtt az állami Mafilm örök időkre átadta a filmek forgalmazási jogát az állami Moképnek. Ezek a filmek a kábeltelevíziós vállalkozások és főleg a Duna Tv megjelenéséig gyakorlatilag nem értek semmit, a Duna Tv azonban alig több mint egy év alatt levetített belőlük kb. százhetvenet, és kifizetett utánuk kb. 70 millió forint jogdíjat. Ha megindulnak és fölfejlődnek a helyi és országos kereskedelmi televíziók, akkor ez a jogdíjbevétel igen jelentős tétel lehet. Az ÁV Rt. itt és most, saját hatáskörben eldöntheti, hová kerüljön 1500 film (ebből kb. 600 játékfilm) forgalmazási és tulajdonjoga.
Simó Sándor márciusban a Hunnia Stúdió nevében válaszol. Abból indul ki, hogy „a közpénzből létrehozott nemzeti filmvagyon köztulajdon”. A régebbi filmek jogait közalapítványba kell vinni. A jövőben csak az a gyártó kapjon állami támogatást, amely a támogatás felhasználásával készült filmet öt (egy későbbi változat szerint három) év után felajánlja az alapítványnak, s a kifizetendők (például a szerzői jogdíjak) kifizetése után fennmaradt összeget a mozgóképgyártás és -forgalmazás támogatására fordítja.
Elterjedt és a napilapokban is megjelent az a hír, hogy az ÁV Rt. a szakmai szervezetek összehívása előtt lényegében már döntött a filmjogok közkézben tartásáról. Ez ellen lépett föl április 26-án keltezett levelében 13 filmrendező, köztük a magyar filmművészet legnevesebb és különböző – alkalmasint ellentétes – szellemi és politikai irányzatokhoz tartozó mesterei (András Ferenc, Bacsó Péter, Böszörményi Géza, Erdőss Pál, Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Kovács András, Makk Károly, Rózsa János, Sándor Pál, Sára Sándor, Szabó István és Xantus János, később csatlakozott az aláírókhoz a külföldről hazaérkező Mészáros Márta). A tizennégy tiltakozónak körülbelül kétszáz filmje szerepel a másfél ezres csomagban, köztük a – piaci szempontból is – legértékesebbek. „A privatizáció elvével és lényegével ellentétes az a lépés, hogy a magyar filmeket egységesen alapítványba vigyék. Ez az újraállamosítás egyik formája. Éppen azért történik a privatizálás, mert a vagyon (filmvagyon) kezelését magáncégek jobban végzik, mint az állam vagy bármely alapítvány! (Azt az elgondolást pedig nem is értjük, milyen alapon kellene a gyártó cégeknek a jövőben készülő filmjeikről öt év múltán lemondaniuk? Ez minden ésszerűségnek ellentmondani látszik.)
Mi a valódi privatizáció mellett voksolunk!
(…) az ÁV Rt. az egyes filmeket azok felértékelése után elsőként azok szerzőinek, másodikként azok gyártóinak (tehát javarészt a filmkészítők által privatizálandó stúdióknak – r. s.) ajánlja fel megvételre…”
Simó Sándor javaslata mellett lépett föl többek között a Lugossy László, Kézdi-Kovács Zsolt és a Schiffer Pál vezetésével működő Magyar Filmklubok és Filmbarátok Szövetsége.
Lugossy László: „Milyen alapon tart igényt újabb közpénzekre a magyar filmgyártás, ha az adófizetők pénzéből készült filmek esetleges hasznából nem új magyar film lesz, hanem privát bevétel?”
Kézdi-Kovács Zsolt: „…ki állapítja meg a filmek értékét, ki fog minket megvédeni azoktól az igaztalan vádaktól, hogy egyes, a »tűz közelében ülő« szakmabeliek jutnak olcsón, a korrupció vádját ki nem védhető módon a filmkincs egy részéhez mások rovására?”
Schiffer Pál (Rózsa Jánoshoz írt leveléből): „Szomorú, hogy a szakma »krémje« (ahogy nevezed) értékek teremtése és védelme helyett személyes vagy csoportérdekek önző, rövid távú védelmére szerveződik.” „Korábban reménykedtem, hogy a kollégák többsége úgyis az általam is értelmesnek, erkölcsösnek és realizálhatónak tartott Simó-féle javaslatot… fogja támogatni. Nem így történt…”
Hidegfront, melegfront, langyosfront
A Filmművészek Szövetségének Játékfilmszakosztálya által szétküldött körkérdés eredménye szerint többen vannak azok, akik nem támogatják Simóék javaslatát, de a különbség nem jelentős.
Rengeteg egyeztető tárgyalás zajlott le, rengeteg tervezet, közvetítő javaslat született, a frontok kissé átrendeződtek és összekuszálódtak. Az egyik oldalon lemondtak arról, hogy az ezután készülő filmek is köztulajdonba kerüljenek, a másik oldalon beleegyeztek abba, hogy a régebbi filmek tulajdonjoga állami kézben maradjon, és csak a forgalmazási jog privatizálásáról essék szó.
Szabó István, Makk Károly és Jancsó Miklós azzal a javaslattal állt elő, hogy a forgalmazási jogokból befolyó pénz egynegyedét kapják a szerzők, egynegyedét „a Magyar Filmintézet a filmek közgyűjteményszerű tárolására és karbantartására”, 10%-a állami támogatás formájában kerüljön vissza a filmgyártásba, és 40%-a maradjon a forgalmazó cégnél.
A privatizáció kérdésében legliberálisabb álláspontot képviselő három rendező támogatja leghatásosabban – Sárközy Tamással, Schiffer Pállal és másokkal szemben, de az Európa Unióban elfogadott szabályokkal ellentétben is – a magyar filmek drasztikus piaci védelmét. Ne csak a televízióban, hanem a mozikban is legyen kötelező meghatározott arányban magyar filmeket vetíteni!
Két kérdésben nem lehet feloldani az ellentéteket: megvehessék-e a szerzők filmjeik forgalmazási jogát; hozzanak-e létre a pénz elosztására újabb közalapítványt. A dolgok jelenlegi állása szerint igen valószínű, hogy létrehozzák a (Simó javaslata szerint Radványi Gézáról elnevezendő) közalapítványt, s ettől nem lesznek boldogok azok, akiknek már a Mozgókép Alapítvány is sok.
Brutális olvasat
A Magyar Mozgókép Alapítvány eddigi történetének van egy ájtatos és egy brutális olvasata. Természetesen árnyaltabb olvasatok is elképzelhetőek, de azok is ugyanezekből az elemekből állnak.
Az egyik olvasat szerint a Mozgókép Alapítvány azért jött létre, hogy ne változzon semmi. Továbbra is legyen egy pénzosztogató monopólium, amely a támogatást elszakítja a piaci mechanizmusoktól, a közönség és a piac helyett megállapítja, hogy mi jó, és mi rossz, s mindenekelőtt az érdekli, hogy filmek készüljenek. Az, hogy kinek készülnek, kinek kellenek, és kihez jutnak el, sokkal kevésbé. A pénzt felelősség nélkül osztják és költik, mivel csak számszakilag kell a támogatással elszámolni, az, hogy mi készül belőle, ellenőrizetlen. A játékfilmstúdiók csomagterveit pénzelik, a stúdiók pedig arra a filmre költik a pénzt, amire akarják, függetlenül attól, hogy a kuratórium mire szánja. A csomagrendszer konzerválja a stúdiókat, pedig annyi filmre, amennyi készül, teljesen fölösleges négy játékfilmstúdiót fenntartani. A stúdiórendszer mesterséges fönntartása miatt nem tud megerősödni a nyugati produceri szisztéma.
A közpénzzel feltöltött alapítvány folyamatosan terjeszkedik, és saját monopóliumának kiteljesítésére törekszik. Először beszállt a Mafilm megvételére összeállt Filmunió Kft.-be, amit a kormány azért szervezett, hogy bázist teremtsen a Hankiss-féle függetlenkedő televízióval szemben létrehozott szervilis Duna Tv-nek. Ezzel a Mozgókép Alapítvány egyébként is egyre szorosabban összefonódott. Azután rátette a kezét a Magyar Filmlaboratóriumra, hogy az MTV rajta keresztül pénzeljen filmeseket. Mindennek betetőzéseképpen kezében tartja a filmtörvény előkészítését, hogy a Mozgókép Alapítványból véglegesen hatóságot csináljon. Hiába vannak a kuratóriumban különböző irányzatokhoz és pártokhoz közel álló emberek, az alapítvány operatív vezetője, Kőhalmi Ferenc, a volt filmfőigazgató kész tények elé állítja – és mivel nem láthatják át a dolgokat, átveri – őket.
Ájtatos olvasat
A másik olvasat szerint a Mozgókép Alapítvánnyal a filmszakma az elmúlt években egyedülálló eredményt ért el. A végrehajtó hatalmat kiszorította a pénzosztogatásból, alapvető döntések a szakma, illetve a szakmai szervezetek által megbízott, köztiszteletben álló értelmiségiek kezében vannak. Nincs még egy alapítvány, amelyben az élesen szemben álló politikai táborok szimbolikus személyiségei (Konrád, Csoóri stb.) egymás mellett ülnének, és együtt dolgoznának. Az alapítványi struktúra és a kuratóriumok összetételének kialakításában minden számba jöhető szakmai szervezet részt vett, és egyetértésre jutott, a démonizált Kőhalmi Ferenc személyére a tárgyalásokon részt vevő 38 szervezetből 37 igent mondott, és csupán egy tartózkodott. A terjesztés reformját nem az alapítvány gátolja, sőt többek között neki köszönhető, hogy Budapestnek olyan art mozi hálózata van, és olyan kínálattal, mint kevés európai fővárosnak. A filmszakma elérte, hogy miközben egyéb művészeti ágak leépültek, az elkészült játékfilmek száma nem csökkent.
A Filmunióba való belépéssel az alapítvány részt vett a magyar filmgyártás legfontosabb bázisának megmentésében, ez a bázis a Mafilm csődje ellenére ma is megvan és használható.
Az alapítvány egyéni stúdiókon kívüli pályázatokat is támogat. Akik a csomagtámogatással visszaélnek, azokat a kuratórium a következő évi döntéseknél szankcionálhatja, és szankcionálja is, mint például az idén András Ferencet.
Legenda, hogy az alapítvány működtetése drága lenne! 1991–1992-ben például a saját kiadásai a rendelkezésére álló összeg 6%-át tették ki.
Sárközy Tamás koncepciója szerint a Magyar Mozgókép Alapítvány lenne „a filmszakma nemzeti szerve”, amelynek egyetlen hatósági jogköre: az állami támogatások elosztása, illetve az elosztás részletes szabályainak meghatározása. Kuratóriumát nem a kultuszminiszter, hanem maga a köztársasági elnök nevezi ki.
A koncepció természetesen allarmírozta azokat, akik a Mozgókép Alapítványt istencsapásnak tekintik. Szabó István, Jancsó Miklós és Makk Károly egy mindössze két pontból álló filmtörvényt javasol, amelyben legalább annyira fontos az, ami nincs benne (természetesen a Mozgókép Alapítvány és egyáltalán az állami támogatás szétosztásának mechanizmusa), mint az, ami benne van (az állami támogatás forrásai és az említett teljes körű kvótarendszer).
Közkésztetés
A 13-ak (14-ek) áprilisi fellépése után nyilvánvaló volt, hogy az indulatok a Mozgókép Alapítvány körül fognak összesűrűsödni. A 13-ak után egy héttel Konrád György is írt egy levelet, mégpedig a Mozgókép Alapítvány nemzeti kuratóriumának: „A mai napon arra az elhatározásra jutottam, hogy kilépjek ebből a kuratóriumból, és semmilyen más kuratóriumba ne lépjek be. (…) Tapasztalnom kell, hogy döntéseink olyan érdekek szövevényében zajlanak, amelyeket nem látok át, és tulajdonképpen nem is kívánok átlátni. Nem érzem magam sem illetékesnek, sem kellően érdekeltnek a filmes szakma belső küzdelmeiben való állásfoglalásra. …belebonyolódom valamibe, amit sem külső, sem belső késztetés nem indokol.”
Nagyon könnyen elképzelhető, hogy nemcsak Konrád Györgynek, de a politikai döntéshozóknak sincs igazán erős késztetésük, hogy ezt a vitát erre vagy arra eldöntsék. Ezt a vitát ugyanis csak a filmtörvénnyel lehet eldönteni, a filmtörvény pedig mindenekelőtt az állam anyagi kötelezettségvállalásáról szól. Lehet, hogy a kormánynak, amely a pótköltségvetés keretében éppen most fosztja ki a Mozgókép Alapítványt és a Magyar Történelmi Film Alapítványt testvériesen 100-100 millió forint erejéig (nota bene: az MTV 200 milliójára is keresztet vethetnek), nem ér meg túl sok pénzt, hogy a filmes szakma egyik részének az ellenszenvét elnyerje.
Lehetséges tehát, hogy a filmesek vitáját végül a fiskálisok fogják befagyasztani.