Hogy Umberto Eco doctus, azt régóta tudjuk; hogy poéta is, csak később derült ki.
Pedig gyanakodhattunk volna. A magyar olvasó is könnyen hozzáférhetett annak idején A nyitott mű című kötetben közreadott káprázatos giccs- és népszerű irodalomról szóló elemzésekhez, amelyből kiviláglott, hogy az elvont jelentéselméleti kérdésekkel (is) foglalkozó tudósnál nem esik messze egymástól a higgadt analízis és a metsző gúny, a sápatagnak tetsző teória és a szövegek érzékletes, már-már érzéki boncolgatása. Aki így tud írni, az tudja, hogy miből van az irodalom: az belelát a machinációk, olcsó és ügyes trükkök, tudatos és öntudatlan húzások rendszerébe: ha nem is szükségszerű, hogy maga is írjon, és hasznosítsa mindazt, amit ennyire ismer, azért nem váratlan.
Aztán megismertük a szépíró Ecót, aki A rózsa nevében csakúgy, mint A Foucault-ingában természetesen pontosan tudta, hogy mit miért csinál, s amellett, hogy tudósa volt saját írásának, népszerűvé tudott válni. Eco példája világosan mutatja, hogy poeta doctus sokféle van. Van, akinek a számára a „tudás” (vagyis a megszerezhető és mindközönségesen „tudományként” szentesített ismeret) az írás anyaga, tárgya vagy segédeszköze. Van, aki arra törekszik, hogy minél inkább elrejtse, észrevétlenné tegye mindazt a scientiát, ami számára a poetai alkotáshoz nélkülözhetetlen volt. S van, aki szabadon kószál a költészet és a tudomány terein, mit sem törődve a hagyományos határokkal, egyazon mezőnek láttatva a kettőt (kettőt?).
Ecót ehhez a harmadik csoporthoz sorolnám. Talán idetartozik Nietzsche – és most csak a modern kort vegyük számításba, hiszen ekkor vált egyáltalán fontossá a területek határa –; a Vidám tudomány írójának mai követői között találhatók azok, akik szívesen hágják át a határt, s (Elizabeth Bruss szavával) „szép elméleteket” vágynak írni, vagy talán nem is elméleteket, hanem elméletileg is érdekes szövegeket, amelyeknek besorolása remélhetőleg zavarba hozza majd olvasóikat. A filozófusok és irodalmárok új és új nemzedékei örvendeztetnek meg efféle ínyencségekkel – kezdve az esszéista Barthes-tól –; s nem lehet véletlen, hogy mindannyiuk számára a pastiche, a paródia, a travesztia a természetes módja a megszólalásnak. Így azután mókás, mulatságos, gunyoros, ironikus szövegek születnek (gondoljunk csak Derridára vagy akár a nálunk kevésbé ismert Helene Cixousra, Susan Rubin Suleimanra vagy Henry Louis Gates Jr.-ra).
Eco kötetében több írás ehhez a vonulathoz tartozik; s azt hiszem, ez a Bábeli beszélgetések legjobb része. Van itt paródia – Nabokovról és Robbe Grillet-ről –, amely, mint minden jobb paródia, felfogható afféle műelemzésnek is, a szöveg mintegy önmagát értelmezi, a torzítások, ismétlések, tévesztések fedik fel az írás különösségeit (és persze modorosságait is). Van továbbá tudományos apparátus alkalmazása „méltatlan” tárgyra: egy tévés személyiség fenomenológiája (1961-ből!). Egy írás, amely a sci-fi kelléktárát vonultatja fel, komoly irodalomtörténet-elméleti kérdéseket fogalmaz meg: mi marad meg az irodalomból a távoli jövendő számára? Mit fognak érteni abból, ami mégis megmarad? Megérthető-e egy szöveg a mögötte lévő kultúra ismerete nélkül?
Mulatságosak, bár kevésbé sikerültek azok az írások, amelyekben Eco bebarangolja az irodalmi termelés világát, parodizálja a recenzióírás meg a lektori jelentés-írás műveletét. (A recenzensek bármiről képesek olyan-amilyen szöveget előállítani, nagyjából függetlenül a szóban forgó műtől; a lektori jelentésekben pedig a kultúrpolitikai és pénzügyi megfontolások úgy elterpeszkedhetnek az értékelésen, hogy az amúgy is kétes és veszélyes ítélkezés teljesen félresiklik.) Felveti, hogy vajon nem a szerkesztői belejavításoknak köszönhetők-e a legnagyobb művek; megpróbálkozik néhány híres regény folytatásának megírásával; híres szövegekről szinopszisokat ír, amelyek alapján – természetesen – felismerhetetlenné válik az eredeti mű; és filmíró szabályrendszert állít elő, amellyel bárki megírhatja a maga Antonioni- vagy Godard-filmjét.
Hát igen, huncut, akinek nem Karinthy jut az eszébe. Az Új ezerkoronásban, 1916-ban, Karinthy recenziós példányt kér az új bankóból a „kiadótól”, hogy írhasson róla – Eco 1967-ben megírja ismertetéseit az ötven- és százezer lírásról. 1934-ben Karinthy megjelenteti szinopszisait – 1992-ben Eco az övéit. Nem a fordításon, Barna Imre nagyszerű munkáján múlik, hogy Eco nem vagy csak pillanatokra éri el Karinthy színvonalát: Barna mindent megtesz, hogy Eco magyarul szóljon, hogy utalásai, stiláris játékai érthetőek legyenek. Nekem úgy tetszik, amennyire mindez fordítható egyáltalán, le is van fordítva. Valahogy Ecóval lehet baj: kissé terjengős, ezért nem elég éles, vicces, de nem megsemmisítő.
Lehet, hogy igazságtalan vagyok; mit tehet arról szegény Eco, ez a nagy tudor, szellemes író és vitriolos esszéista, hogy éppen Karinthy hazájában olvasom, miért kellene állnia ezt az összehasonlítást. Különben is, rendkívül szórakoztatóak ezek a kis írások. Legalábbis sokszor azok – amikor éppen nincsenek túlírva, mert azt hiszem, ez a legnagyobb veszély, amely Ecóra leselkedik. Egyszerűen nincs szíve lemondani az újabb és újabb kínálkozó poénokról, illusztrációkról. Itt van például a Hogyan vásároljunk szerkentyűket?, egyike annak a sorozatnak, amely Eco e kötetének zömét adja (az írások címe az amerikai gyorstalpaló tanácsadó füzetkéket imitálja): az amerikai küldőszolgálatok katalógusaiból idéz 11 lapon át – holott talán a fele is elég lett volna. Különben ez a publicisztika adja meg a többi alaphangját is. Eco hol félmosollyal, hol ingerülten, hol gúnnyal regisztrálja a mai (olasz, amerikai és – ha ismerné, minden bizonnyal szóvá tenné – magyar) kultúra idiotikus értékrendjét, a ketyerék és ostoba áltudományok torát, a civilizáció használhatatlan áldásait, a ránk kényszerített vagy unos-untalan a látókörünkbe tolakodó torz viselkedésformákat. Eco – mint tudós és mint esszéista is – irodalomkritikus, az irodalmi élet, irodalomrendszer kritikusa és a kultúra kritikusa egyszerre: amikor irodalmi művet vagy kritikát figuráz ki, akkor ennek szűkebb és tágabb környezetéről is szó van.
Eco leleplező indulata eszünkbe juttathatja a már említett Barthes-ot, korunk másik nagy szemiotikus esszéíróját; a Mitológiák rokonságot mutat a Hogyan…? kezdetű publicisztikákkal. Hogy a közöttük lévő különbséget magyarázzuk, ahhoz nyilván a két teoretikus egész eszmerendszerét is össze kéne vetni, itt talán elég annyit mondani: Barthes az idősebb, más korszakban alkotott, nagyon komolyan veszi mindazt, ami ellen kikel; ezért kíméletlenül logikus, mindenből levonja a tanulságot, és rendkívüli fontosságot tulajdonít a tömör, szerkesztett megfogalmazásnak. Eco inkább csendesen mulat vagy harsányan kacag, de az ő írásai kicsit szertelenebbek, nem céloznak meg valamiféle távoli, abszolút ítéletet, ennek kialakítását az olvasóra bízzák. Mindez nem ítélet, nem is apológia: Eco esetében bizonyára sokkal inkább mellékterméknek tekinthetők az esszék, mint a Barthes-ében.
Nem tartom tehát Eco kötetét reveláló erejű, nagy formátumú szatírának; mindegyik darab szellemes, néhány kifejezetten mélyértelmű. Miért is lenne ennél nagyobb igényünk? És ami igazán fontos: a tudósok felszabadult, önironikus nevetésére mindig szükség van.
- Kultúra [6]