Béke Észak-Írországban?
„Felismerve a jelenlegi helyzetben rejlő lehetőségeket, valamint annak érdekében, hogy erősítse a demokratikus folyamatot, és aláhúzza e folyamat sikere iránti határozott elkötelezettségét, az IRA vezetése elhatározta, hogy augusztus 31-én, szerdán éjféltől minden katonai operációt teljesen beszüntet.” Az elmúlt huszonöt év során „a világ legkitartóbb, legkönyörtelenebb és legprofesszionálisabb terrorista szervezetévé” (Economist) vált Irish Republican Army – Ír Köztársasági Hadsereg – ilyen, diplomatákat is irigylésre késztető nyelven jelentette be, hogy felhagy (véglegesen? egyelőre?) a hazafias célzatú öldökléssel. Tette ezt anélkül, hogy egyetlen célját is elérte volna – és anélkül, hogy vereséget szenvedett volna.
Az IRA-nyilatkozat történelmi szenzáció, de nem váratlanul született. Az 1985-ös brit–ír szerződésben a Thatcher-kormány elfogadta, hogy az északír probléma nem pusztán Nagy-Britannia belügye, hanem az Ír Köztársaságnak is van köze hozzá. A Major-kormány 1990-ben leszögezte, hogy „sem stratégiai, sem gazdasági érdekei nem fűződnek Észak-Írországhoz.” Ezt követően bejelentette, hogy hajlandó közvetlen tárgyalásokat folytatni az IRA-val, ha a szervezet fegyverszünetet hirdet. Tavaly decemberben a brit és az ír kormány arra a közös álláspontra jutott, hogy az ír népnek joga van az önrendelkezésre. Elvben tehát megvalósítható az IRA fő célja – Észak-Írországnak az Ír Köztársasággal való újraegyesülése –, bár ez az elvi lehetőség aligha ültethető át a gyakorlatba, mivel az egyesülést – szintén mindkét kormány véleménye szerint – az északír lakosság többségének kellene jóváhagynia. Márpedig az északír lakosság többsége protestáns, a Nagy-Britanniával való unió híve. Az északír helyzet normalizálására tett nagyvonalú és minden kétséget kizáróan jóhiszemű brit és ír erőfeszítések politikai elszigetelődéssel fenyegették az IRA-t. Ha politikai tényező akart maradni, a szervezetnek törekednie kellett arra, hogy szóba álljanak vele; de szóba állni – legalábbis nyilvánosan – csak akkor akartak vele, ha lemond raison d’étre-jéről, a fegyveres harcról. Éppen ezért számítani lehetett arra, hogy az IRA mindenképpen tesz majd egy határidőkkel és feltételekkel gyengített fegyverszüneti ajánlatot. Ha az IRA vezetői nemcsak hadicselnek szánták nyilatkozatukat, hanem valóban komolyan gondolták, akkor minden előzetes várakozást felülmúltak.
Akárhogy is, az északír terrorizmust nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Kérdéses, hogy az IRA vezetése képes lesz-e visszatartani saját embereit a fegyveres harctól, nem jön-e létre szakadás a szervezetben, mint 1970-ben, amikor az IRA akkori vezetése hirdetett fegyverszünetet. Nehéz megjósolni a protestáns terrorszervezetek viselkedését, amelyek lelkén az elmúlt két évben több halott száradt, mint az IRA-én. Első reakciójuk nem volt biztató: az IRA békeajánlatát követően nyilvánvalóan provokációs célzattal agyonlőttek egy katolikust. Mégis: a katolikus terrorizmus hiánya a protestáns terrorizmussal szimpatizálók számát is csökkentheti.
De ha nincs többé vérontás, az általános rendezés is megvalósítható. Az Economist szerint a brit és az ír kormányoknak mind az erkölcsi tekintélyük, mind a megbízatásuk megvan ahhoz, hogy egy véleményük szerint igazságos rendezést erőltessenek rá a két szemben álló észak-írországi táborra. Legfeljebb nem lesz mindenki teljesen elégedett.
N. L.
Stabilitás à la Balladur
„Európában két nehezen megoldható probléma van: a magyar kisebbségek helyzete Közép-Európában, valamint az Oroszország és a balti államok közötti kapcsolatok kiegyensúlyozatlansága” – vélekedett Edouard Balladur francia miniszterelnök az európai stabilitási egyezmény megkötésének esélyeiről. A párizsi kormányfő akkor említette az általa szorgalmazott paktum kilátásait, amikor nagy feltűnést keltő interjút adott a Le Figaro című konzervatív lapnak. A feltűnést természetesen az időzítés okozta: megfigyelők körében általános az a nézet, hogy a viszonylag ritkán nyilatkozó Balladur terjedelmes okfejtése nem más, mint saját elnökválasztási kampányának nyitánya.
Franciaország jövőre választ államfőt – Edouard Balladur szerint ugyancsak jövőre megrendezhető a plenáris konferencia az európai stabilitásról. Ő mindent megtett a siker érdekében – május végén 40 ország képviselőinek részvételével Párizsban nagyszabású értekezletet rendeztek tervezetéről, amelynek lényege: az Európai Unió reménybeli tagjai és szomszédai tárgyalásos úton tisztázzák egymással a rendezetlen kisebbségi kérdéseket.
A májusi összejövetelt értékelő megfigyelők szerint az öreg kontinens keleti feléből érkezettek fanyalogva fogadták a kezdeményezést (volt olyan feltételezés, hogy azért, mert jobban kedvelik a kulisszák mögötti diplomáciai alkudozásokat). A résztvevők a határkérdések és az etnikai viszályok tárgyalásos rendezését szorgalmazó elvi nyilatkozatot írtak alá, a gyakorlati megvalósítás fórumaiként kerekasztal-megbeszéléseket irányoztak elő.
Balladur szerint „az utóbbi időben kedvező irányban fejlődtek a dolgok”: a demokratikus rendszerek általánossá válása, a kisebbségek jogainak növekvő elismerése és az európai integráció előrehaladása megadja az esélyt, hogy az államhatárok jelentősége csökkenjen. A francia kormányfő szerint ugyanis a határok – a szigeteket leszámítva – sohasem nyilvánvalóak, ám megbolygatásuk több bajjal járna, mint amennyi problémát megoldana. S ha kialakulásuk múltbeli méltánytalanságait sikerül zárójelbe tenni, egész Európa számára kialakítható egy hatékony biztonsági és gazdasági rendszer.
Egyes várakozásokkal ellentétben Balladur szóról szóra megismételte a hivatalban lévő elnök, François Mitterrand európai integrációra vonatkozó nézeteit: az unión belül francia–német összhangra, a fejlett államokból álló „gazdasági kemény magra”, a kültagok többlépcsős befogadására van szükség. Akár létrejön tehát a stabilitási paktum, akár nem, a francia külpolitika stabil marad…
H. L.
Oroszország, a verhetetlen
Az egyetemes filmművészet egyszer még hálás lesz Jelcin elnöknek, amiért tavaly októberben, az orosz parlament szétlövetése után börtönbe csukta renegát alelnökét, Alekszandr Ruckojt: így végre Nyikita Mihalkov is újra a rendezésnek, nem pedig a nagyorosz birodalmi tervek szövögetésének szenteli idejét. Nyikita Mihalkov ugyanis – az orosz értelmiség nem kis megrökönyödésére – jó két éve Ruckoj egyik legfőbb „szellemi” tanácsadójául szegődött, s az orosz nemzeti eszme más prófétáival együtt igen nagy része volt a Ruckoj-féle „orosz ellenállás” szellemi hátországának megteremtésében. Ez a fordulat azonban egyes kritikusok szerint nem is igazi pálfordulás: Mihalkov nagy filmjeit, az Etűdök gépzongorára, az Oblomov néhány napja című remekműveket eleve az orosz sorstragédia, az értelmiségi bűntudat megjelenítésére szánta. Most – Ruckoj féléves bebörtönzésének köszönhetően – elkészült a trilógiát betetőző harmadik darab is, mely – vélik a szemtanúk – új megvilágításba helyezi az előző kettőt is. A Naptól elgyötörten – állítólag Mihalkov eddigi legjobb filmje –, 1936-ban játszódik, csehovos motívumokkal, sztálini környezetben: az egykori tétova, csetlő-botló hősök most NKVD-keretlegényként térnek vissza. A 3,6 millió dolláros költségvetéssel készült film azonban az idei nyári cannes-i fesztiválon csúfos kudarcot vallott, mire Mihalkov kiállt a színpadra, és kijelentette: ez nem az ő filmjének a bukása, hanem Oroszország veresége. Annál nagyobb volt a diadal néhány héttel később; a balti országok első nemzetközi filmfesztiválján – zajos botrány kíséretében – ő vette át a vigaszul neki ítélt fődíjat, a „Borostyánpárducot”, a következő szavak kíséretében: „ez nem az én személyes sikerem, hanem a verhetetlen Oroszország győzelme, a mi elpusztíthatatlan hazánk diadala…”
Szóról szóra ugyanezeket hangoztatja az egykori orosz alelnök, jelenleg a „Nagyhatalom” elnevezésű új politikai mozgalom vezére, akinek úgy hírlik, ismét szüksége lesz tanácsadójára. Ruckoj is beszállt ugyanis a most kezdődött elnökválasztási kampányba, s „az orosz birodalom rekonstruálása a volt Szovjetunió határai közt” nem túl eredeti jelszavával járja az országot (pilótamúltjához híven, helikopteren; Jelcin Rosszija-gőzösön hajózott végig kampánykörútja nyitányaként a Volga anyácskán, Zsirinovszkij pedig szuperszonikus repülőgépen az Indiai-óceánhoz készül), szitokszavak áradatát zúdítva a jelenlegi orosz kormányra amiatt, hogy mind Észtországból, mind Németországból kivonta az utolsó orosz katonákat is.
Annál nagyobb elégedettséggel nyugtázta nemcsak Ruckoj, hanem az egész nacionálkommunista orosz ellenzék, hogy az észt–orosz határvitát (lásd erről részletesen a Beszélő július 28-i számában az Extra Hungariam rovatban a Ruszobaltikum? c. cikket.) viszont Oroszország nyerte meg: a csapatkivonásokért cserébe Észtország kénytelen volt lemondani a Narva folyó menti, 2000 négyzetkilométeres területi igényéről. A napokban megkezdték a megerősített határvonal kiépítését is (Nyikita Mihalkov baltikumi diadalának helyszínétől néhány kilométernyire), jó nagy betonoszlopokkal, szögesdróttal: „már messziről lehet látni – írja egy orosz lap riportere –, hogy itt kezdődik Oroszország.” A verhetetlen.
K. I.
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]