André Szász

Nyomtatóbarát változat

A szovjet birodalom széthullása, Németország egyesülése és a közép-európai politikai és intézményi vákuum következtében Európa mélyreható változásokon megy keresztül. Az európai országok – nemcsak az Európai Unió tagjai – most két lehetőség közül választhatnak. Vagy megpróbálják egymással együttműködve ellenőrizni és kézben tartani a változásokat az európai stabilitás megőrzése érdekében, vagy várnak ölbe tett kézzel, s hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, és majdcsak kisül az egészből valami.

A három indíték

A változások ellenérzésére egyelőre a legjobb kiindulópont, sőt talán az egyetlen mód a maastrichti szerződés. Nem azért, mert tökéletes, hanem mert egyáltalán – kínkeserves ratifikálási procedúrák után – van. Ritkán történik meg, hogy ilyen messzemenő következményekkel járó szerződést kössenek anélkül, hogy világosan tisztáznák, mit akarnak elérni vele és miért. Szerintem a szerződés megkötésének három indítéka volt.

Az egyik: az egész unióra kiterjedő belső piac létrejöttének gyümölcsét csak akkor lehet teljes egészében leszüretelni, ha az unióhoz tartozó országok között – egyéb akadályok mellett – a valutaátváltás bizonytalanságai is megszűnnek. Ehhez viszont közös valutára van szükség.

A másik: az Európai Közösség monetáris politikáját a német Bundesbank uralja, a többiek csak akkor lesznek képesek a monetáris döntéshozatalban részt venni, ha azt nemzeti szintről európai szintre emelik. Ez viszont egy Központi Európai Bank által irányított, közös monetáris politikát tesz szükségessé.

A harmadik s talán legfontosabb indítékot az Európa más részein zajló változások képezik. Ezek a változások egyrészt olyan intézményes berendezkedés létrehozására ösztönöznek, amelybe Németország szilárdan beleágyazódik, másrészt lehetőséget teremtenek az Európai Unió „bővítésére” is. Ez utóbbi persze – ha nem kíséri „mélyülési” folyamat – a túlcsordulás veszélyével járhat.

Mindezek közül leginkább a gazdasági, vagyis a közös belső piaccal kapcsolatos indítékot szokták hangsúlyozni, de ez önmagában kevés ahhoz, hogy az emberekkel elfogadtassák a közös valutával járó messzemenő következményeket. Az egyes országok puszta „technikai” okok miatt aligha hajlandók komolyan fontolóra venni a maastrichti szerződés által implikált fundamentális változásokat, erre csak nyomós politikai érvek bírhatják rá őket.

Ha a szerződés végrehajtásának kilátásait mérlegeljük, két problémakomplexust kell szem előtt tartanunk: az egyik Németország és Franciaország viszonya, a másik pedig a közép-európai fejlemények alakulása, illetve az, hogy Németország milyen szerepet fog játszani a régióban.

A francia–német kapcsolatok

Az európai integráció tengelyét a francia–német kapcsolatok alkotják. Mindkét félnek az a vágya, hogy elkerüljék a múltbeli tragédiák megismétlődését. Továbbra is ez a legfőbb ösztönző erő arra, hogy megpróbáljanak minden felmerülő ellentétet elsimítani, bármilyen akadály jöjjön is közbe. A monetáris kérdések az európai integrációban főként azért játszanak nagy szerepet, mert Franciaország nagy fontosságot tulajdonít nekik. Az Európai Unió többi tagországa valószínűleg megelégedne valamiféle informális „márkablokkal”, Franciaország azonban ragaszkodik ahhoz, hogy részt vegyen a monetáris döntéshozatalban, ezért elemi érdekének tekinti a közös valuta és a közös központi bank létrehozását. Ez viszont minden bizonnyal kevésbé vonzó Németország, mint Franciaország számára.

Ám Németországnak is megvan a maga jó oka, hogy akarja az európai egységet. Az egyesített Németország nagyhatalommá vált vagy válik: olyan követelményeknek és feladatoknak kell eleget tennie, amelyeket önmagában nem volna képes teljesíteni úgy, hogy ne okozna nagy problémákat Németországon belül, sőt azon kívül is. Ezek megoldására az Európai Politikai Unió kontextusán belül kínálkozhat lehetőség: a maastrichti szerződésben felvázolt Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) már eleve egy lépés e cél felé.

Közép-Európa alternatívái

A szovjet birodalom széthullása után Közép-Európában politikai és intézményi vákuum keletkezett. Ez olyan instabilitást hozhat létre, amely Nyugat-Európát – és különösen Németországot – is érintheti. Az Európai Unió választás előtt áll: vagy stabilitást exportál Közép-Európába, vagy instabilitást importál onnan. Nyugat-Európában sokan ezért akarják a közép-európai országok számára kilátásba helyezni az unióhoz való csatlakozást.

Ezzel viszont Közép-Európa országait állítják választás elé: vagy egyenként pályáznak az EU-tagságra, s igyekeznek meggyőzni az uniót, hogy őket még inkább és még hamarabb megilleti a jog a belépésre, mint szomszédaikat; vagy arra a következtetésre jutnak, hogy érdemesebb együttműködni a szomszédokkal, semmint versenyt futni velük. Így tettek például a Benelux-államok is, amikor az Európai Közösséget létrehozták. Én úgy vélem, e kis országok együttműködése nélkül a közösség sokkal kevésbé lenne kiegyensúlyozott. A közép-európai országok együttműködése nemcsak erősítené mindegyikük pozícióját a tagfelvételi tárgyalásokon, hanem megteremthetné a jövőbeli rendszeres konzultációk hagyományát (ahogyan ez történt az Európai Közösség tagjai között is). Ez erősen hozzájárulna a régió stabilitásához, és a potenciális befektetők fejében is hízelgőbb kép alakulna ki róla.

Bővítés és mélyítés

Bármilyen fontos is az Európai Unió bővítése, óhatatlanul feszültséget fog okozni, ha a tagok száma megháromszorozódik. Még nehézkesebbé válhat az amúgy is görcsös döntéshozatal. Felvizezheti az uniót, amitől az egész integrációs folyamat elveszti dinamizmusát. Márpedig ha ez megtörténik, az Európai Unió alig lesz több, mint vámunió. Elveszhet egyesítő ereje. A Kelet felé való bővítést ezért Nyugaton mélyítésnek kell kísérnie, a mélyítés pedig elsősorban a maastrichti szerződés végrehajtását jelenti. Ez persze nem lesz elegendő. A Monetáris Unió közös valutát von maga után, ám a közös valuta csak akkor lehet tartós, ha valódi gazdasági és politikai unión alapszik. A mélyítés tehát azzal jár, hogy számos országnak nemcsak az egyezményben foglalt gazdasági kötelezettségeket kell teljesítenie, hanem újabb politikai kötelezettségeket is kell vállalnia. Nyilvánvalóan nem minden tag – még csak nem is minden jelenlegi tag – lesz képes és hajlandó erre, s nem mindegyikük lesz része ennek a magnak, legalábbis kezdetben nem. Ez azt fogja jelenteni, hogy a kötelezettségvállalás eltérő mértéke következtében új politikai megosztottság jön létre a tagok között, valamint azt, hogy egy bonyolult intézményi modellre lesz szükség.

Mint látható, a párhuzamosan történő bővítésnek és mélyítésnek is vannak hátrányai. De ezeket a hátrányokat az alternatívák hátrányaival kell összevetni. A párhuzamos bővítésnek és mélyítésnek két alternatívája van: a mélyítés nélküli bővítés és mindkettő elmaradása. Az utóbbi a valószínűbb alternatíva. Ez sem jelentené azt, hogy minden marad a régiben, pusztán azt, hogy nem történik közös erőfeszítés a mindenképpen végbemenő változások kordában tartására, és nem jön létre közös politika Európa stabilitásának megteremtésére. Tekintettel arra, hogy ilyen rossz a másik lehetőség, az uniót bővíteni kell Kelet felé, és mélyíteni kell Nyugaton, még akkor is, ha a mélyítés – legalábbis kezdetben – egy korlátozott létszámú mag létrehozását eredményezi. De azzal a feltétellel, hogy a magnak figyelembe kell vennie mind a nagy, mind a kis országok érdekeit, működésének egy Európai Szerződésen kell alapulnia, és nyitottnak kell lennie minden olyan tag előtt, amelyik képes és hajlandó eleget tenni a kötelezettségeknek.

(Amszterdam)

• Külföld