kiállításai gyakran tárnak fel rejtőző értékeket, tehetséges fiatalok eleddig ismeretlen munkáit vagy bármely okból háttérbe szorult kiváló alkotók műveit. „Bármely ok” kelet-közép-európai tájainkon elsősorban a politika. A szokásos képlet: polgári művész, mondjuk az Európai Iskola tendenciáin elindulva próbál együtt mozdulni az egyetemes fejlődéssel, negligálja a korszak művészetpolitikáját, minek következtében az ötvenes–hatvanas években „az asztalfióknak” dolgozik. Szlávics László (1927–1991) szürrealista (?) szobrász és festő esete azonban rendhagyó. Mert Szlávics szocdem családi hátterű valóságos munkáskáder a győri vagongyárból, akit lakatos- és szobrásztanoncság, koncentrációs tábor és lemezlakatosság után társai beszéltek rá, hogy főiskolára menjen. Hat elemivel végezte el az Iparművészeti Főiskola ötvös szakát, de tehetsége, ambíciói messze túlrepítették a dísztárgyak kisded világán. Családi és személyes lakatostradíciói is hozzásegítették ahhoz, hogy a lemezszobrászat úttörője legyen Magyarországon. Mindemellett Szlávics meggyőződéses szocialista volt. A baj először abból származott, hogy nézeteit nem „kellő mértékben” érvényesítette műveiben. 1965-ös, közönségsikert hozó kiállítását, mellyel a Dorottya utcai kiállítótermet megnyitották, a kritika egyhangúlag levágta, mert munkáit (az akkor általa még nem látott) Moore-szobrokkal hozták összefüggésbe. Ezzel aztán Szlávics majd’ egy életre elásta magát. Megbízáshoz nem jutott, legfeljebb csoportos kiállításokon szerepelhetett olykor. Évtizedekén át mint Makrisz Agamemnon szobrainak társkivitelezője tartotta fenn magát. Ezalatt azonban tetemes életművet hozott létre, amit jóformán senki sem láthatott. Szemléletükben, megjelenésükben és technikájukban a legjelentősebbek hegesztett szobrai. Nagy részük elképesztő fantázialény és -szerkezet, amely felismerhető fémeszközökből és -alkatrészekből épül fel. A képzelet leírhatatlanul változatos teremtményei: géprovarokká, madáremberekké és más furcsaságokká összehegesztett tárgyegyüttesek. Páratlanul eredeti plasztikák. Egy másik típust fali asszamblázsai, „tárgykollázsai” képviselnek. Ezeknek már számos rokona van a kubizmustól a pop artig, ám itt is lenyűgöz a gáttalan, játékos ötletgazdagság. Hagyományos olajképein a Salvador Dali-i értelemben vett motívumtársítások képviselik a szürrealista montázstechnikát. Mindhárom műfajon belül vannak művek, melyek számot adnak a művész nem éppen az aktuális direktívák szerinti szocializmus-felfogásáról, de az is lehet, hogy kiábrándultságáról. Eldönthetetlen ugyanis, hogy naiv meggyőződés vagy irónia megnyilvánulásának vagyunk-e tanúi például a kalapácsot emelő szocszürrealisztikus Niké-szobor vagy a lakatos apoteózisát megjelenítő olajfestmény láttán. Az eddigi legteljesebb Szlávics-kiállítás két helyszínen, az Óbudai Társaskörben és a Pincegalériában tekinthető meg.
Bp. III., Kiskorona u. 7.
és III., Főtér 1., Zichy-kastély;
augusztus 28-ig
- Rábeszélő [6]