Jakovits József: Bagoly, 1948
Eltávozott az örök kívülálló, mindig másként gondolkodó, az „örök izgatott autodidakta”, ahogy Bálint Endre nevezte őt, akivel összekötötte Vajda Lajos, Szentendre, a híres – mitologikus Rottenbiller utca, az ötvenes évek eleji búvóhely: a Bábszínház, kollázsaik, montázsaik szellemi rokonsága. A nonkonformista Jakovits minden megnyilvánulása, életformája és nálunk szokatlan, meghökkentő szobrászata: szürreális. Antropomorf fétisek, angyalok, totemisztikus lények, androgisz konstrukciók, bálványok, mágikus víziók, naturalisztikus alakzatok mindenféle anyagban műanyagtól a márványig, fától az ólomig. Plasztikus metafóriában áramló vitalitás, a biológiai erő, a profán és a szent különös vegyüléke. A hatalom, a hivatal s a művészetet áruba bocsátók sose tudtak vele mit kezdeni. A közbülső hosszas tartózkodási helyen, New Yorkban ugyanúgy nem, mint előbb s utóbb Budapesten. Mit kezdhettek volna az öntörvényűvel, aki csak saját hangját hallotta, mint kor- és bajtársai közül azok, akik miatt mégsem légüres térben létezett (például Anna Margit, Román György, Vajda Júlia). Műveinek kifejezőereje, előítélet-mentessége, szabálytalansága, egyéniségének korlátozhatatlansága kikezdte a humortalanok, skatulyába dugdosók türelmét. Sikeres nem lehetett se itt, se az amerikanizált Amerikában. Semelyik izmus (-ista) nem szerethette. Hiszen függetlenítette magát még saját hagyományaitól is. Fontos tartozéka volt a városnak. Dob utcai fogadónapjai bizonyították: a műteremtő veszélyes, a műteremtés ragályos kórokozókat spriccel szét, s a beszéd, az együttlét, a másság elfogadása mégoly szűk körből is továbbfertőzhet, és elterjesztheti a hírt: vannak fontosabb dolgok is politikánál, pénznél, felszínes fecsegésnél.
Csak remélni tudjuk, vitális erejű munkái nem tűnnek el a jól bevált süllyesztőkben. Tegyünk ellene.
- Búcsú [5]