A pécsi Jelenkor Kiadó kultúraközvetítő elhivatottsága közismert. Köztudomású az is, hogy ez a küldetéses munka jó ideje már nemcsak a mai magyar irodalmat, de a kortárs és klasszikus világirodalom legjelesebb alkotásait is igyekszik minél szélesebb körben hozzáférhetővé tenni. E törekvés egyik legújabb eredménye az a kiadvány, amely az osztrák Ingeborg Bachmann (1926–1973) lírai életművét fogja egybe. Bachmann német nyelvterületen kultikus (de legalábbis kánoni) szerző; műveivel nálunk eddig alighanem csupán a szakmai olvasás találkozott rendszeresebben. A kimért idő két fordítója, Adamik Lajos és Márton László ebben az összefüggésben irodalomtörténeti jelentőségű munkát végzett. (Ténykedésük szakszerű alaposságára vall a kettejük által jegyzett, igen informatív utószó is.) Bachmann költészetének – tanulságosan módosuló – esztétikai karaktere e magyar fordításváltozatokból is tisztán kitetszik. Kitetszik, hogy a huszadik század kínálta katasztrofikus létélményeket Bachmann-nál a késő modern válságtapasztalat poétikája értelmezi. „Nem tartunk soká, művekkel dobálózunk / és visszatekintünk. De a tűzhely fölötti füsttől / nem lehet látnunk a tüzet. […] Lefelé terel a súly, / nem az ég irányába, s oly dolgokat / hozunk felszínre, melyekben pusztulás honol és / szétszóratásunk készsége.” (Bizonyság semmire) Itt a megszólalás hölderlini emelkedettsége ad nyomatékot a (poszt)egzisztencialista ború szemléletmódjának. A Dalok meneküléskor című alkotás zárlata a Paul Celan-i irodalomértéssel rokonnak mutatkozó versbeszédmódra bízza az időnek alávetett szubjektum és az időnek másként kiszolgáltatott szavak közti viszony problematizálását: „De az ének a por fölött, a rákövetkező / minket túlszárnyal.” A kötet (azaz Bachmann költői pályája) a neoromantikus képalkotással kísérletező, vallomásos hangütésű költeményektől az elvontabb jelenetezésű, a filozofikus hangoltságot hermetikus zártsággal társító darabokig vezeti az olvasói tekintetet. Ha „a világirodalom lényege, hogy a befogadó az esztétikai tapasztalat révén maga mögött hagyhatja meghatározottságait” (H. Nagy Péter), úgy a könyv (és a kiadó) célt ért: Ingeborg Bachmann verseiben könnyű elveszni, és könnyű antropologikus állandóként megélni az elveszettséghez való jogot. S hogy ez az elveszettség valójában a verssorok köztes világában vagy a szövegeken túli térben lesz-e az olvasó tulajdonképpeni osztályrésze – talán mindegy is. „Hisz szó / úgyis csak / szót von maga után, / mondat mondatot.” (Szavak, ti)
Mindössze négy évvel válogatott költeményeinek (A lét elrejtetlensége) megjelenése után újra versválogatás került ki Kalász Márton költői műhelyéből, s újra a Szent István Társulat jóvoltából. Az apropót e kiadói előzékenységhez (amely a munka könyvészeti értelemben vett szépségében is megmutatkozik) Kalász idei Stephanus-díja szolgáltatta. A Látható, láthatatlan című szövegegyüttes gondozója Zsille Gábor, akinek elmélyült és érzékeny utószava az összeállítás szervezőelvét is egyértelművé teszi: „a szellemi-lelki társra találás, a szerelem lírai krónikáját kapjuk, az összetartozás, a közös élmények már-már naplószerű történetét.” A szerelemről való beszéd valóban mindvégig a kötet legfontosabb szólamának bizonyul; a klasszicizáló megszólalásmód efféle, nehezen feledhető változatait eredményezve: „hol az ég, hol a föld volna fölül / ha e mindenség is egyszer tanulna minket / óvatos ujjal, gyöngéd ajakkal becézzük / míg ácsorgunk, titkolt érzékeinket” (Hol az ég, hol a föld); „testnek a test: hiszen ennyi nekem / szemnek a néző szem, ma léleknek a lélek / minden mozdulatodról én már azt hiszem / beteljesítő így, mert benne élek // hangodból kihangzott: vele beszélek / kelj át a városon, az égtájon nyugton velem / te a szép utazó, én a titok / benned balfelől; vigyél, hallgatok” (Te, én); „köszönöm a galamb jeléül odabent szerelmem kezét” (Fohász). E tematikus szerkesztői szempont meghatározó, de nem kizárólagos érvényű. Hiszen – folytatódik a tájékoztatás – „e szerelmetes krónikának természetesen számtalan egyéb vetülete is van: utazások […], hangverseny- és kiállításélmények, nemkülönben a családtörténet, a személyes múlt, az úgynevezett oral history eseményei”. Az öt ciklusból fölépülő kötetet egy-egy kurzív szedéssel kiemelt vers nyitja és zárja (a szövegegységek számát így a jelképes hetessé alakítva). Előbbi A költészetről, utóbbi a Fohász címet viseli. A költészettől a fohászig, az irodalomtól az imádságig: Kalász Márton lírája úgy járja be ezt a szellemi-retorikai utat, hogy a keresztény szimbolika egyszerű lirizálásától és az ideologikusan zárt beszéd végleteitől egyaránt képes megtartóztatni magát. Képes, mert rendkívüli esztétikai ereje erre képesíti. Erre a szóhasználat neologizáló választékossága és a mondatszerkesztés többértelmű alakulatokat létrehozó bonyolultsága; a biblikus allúziók, reminiszcenciák és parafrázisok sugalmai; a szerepversek középkorias jelenetezése; a versformák saját szabályokhoz igazodó rendje; a hanghordozás szelíd békéjű nyugalma – és a látásmód, amely nem fél föltenni talán meg sem válaszolható (sors)kérdéseket („Olvastak rég a holtak gondolatainkban – / félő, ma nemigen?” [Delft]; „helyünk hol a megroppant, harmadnap lepléből újraöltöző / test lábánál?” [Summa]), ám bátorsága elég ahhoz is, hogy a kérdések övezte létben a boldogság feltételességét fogadja el válaszként: „szerencsés vagyok // vagy boldog legalábbis” (Válasz, kérdésére); „szinte ágyából kelve ki a rózsa / nyitott ablakon át / visszaköti, mellém, a kertbe ma gyökereit” (Ábránd). A lírai magatartást jóformán mindegyik szövegben a „tengeren fölül vetettség” (Fohász) személyes sorsképlete írja le; ez a személyesség azonban csaknem mindig a társakhoz való viszony függvényeként áll elő. Az egyén, az egyes számára nincs más út önmagához elérnie, mint „Egymás karjába lopódzva” (Utóhang egy szerelmes elégiához). Hasonlóképpen közösségi érdek emeli meg a művészi tevékenység értékteremtő hatalmának dicséretét: „Bármint festene, épp az ágacskát végzi be: amit letörnünk nem lehet.” (A rózsafestő [2]) Amint a társak, a közösség s egyáltalán: a más, a mások világában nyerheti csak el értelmét az emlékidéző beszéd alakjában voltaképp életbölcsességet színre vivő intelem is: „enni, inni csöndben, fonódni fényvető szavakba” (Együtt, Eschedében).
Ma még megválaszolhatatlan kanonizációs kérdés, hogy Juhász Ferenc legújabb könyve, a Halandóság-mámor fölélénkíti-e majd a költő művészetének évek, sőt inkább évtizedek óta egyre csöndesülő szakmai recepcióját. A Tiszatáj Alapítvány gondozásában megjelent kötet csupán tizenöt verset foglal magában, ám ezek a Juhász-líra hatvanas-hetvenes évekbeli, eposzi hosszúverseinek világát idézik. Azt a „különleges evokatív erejű költői nyelv”-et (Kulcsár Szabó Ernő) hozva játékba ismét, amely a posztmodern irodalmiság korában – egy másik horizont beszédeként – kétségkívül anakronizmust kísértő jelenségnek tetszik. A retorikus beszéd önparódiával határos túldíszítettsége talán csak azért nem zavaró Juhász verseiben, mert e művek ezt a kockázatot is nyíltan vállalják, ahogy vállalnak mindent: „[a] reményért való reménytelen drámai küzdelem szavai” (Bányai János) szólalnak meg, „az elmúlás és a metafizikai rossz ikergondolata” (Bodnár György) kap hangot e szövegekben, amelyek – a cím ígéretét beváltva – a halandóság léttapasztalatát poetizálják. Az Öcsém tavasz-halála című rekviem-vers még a kívülről megpillantott halál élményével próbál valamit is kezdeni: „Álarc lett, ami arc volt, / horpadás, ami harc volt […] úgy hull ki önmagából, / mint tejfog gyerekszájból […] nincs módja már, hogy lássa / miért volt elmúlása, / nincs sorsa, hogy túl-lásson / a vak-tér elmúláson, / se kék szeme, hogy nézzen / a másik titok-térben, / a fényderengés-mélyben, / a fekete fehérben.” Más szöveghelyek (s ezek vannak többségben) a saját (eljövő) halál gondolatából fejtik ki az egyetemes pusztulás filozófiáját: „cipeljük, húzzuk az időt, / ami bennünk erjedve nőtt, / a bent-burjánzó türelem: / szerelem, kín, bűn, félelem. […] Mi úgy vagyunk a mindené: / testünk tol a semmi felé, / élünk, mint a nádbóbiták, / nád-zöldön sörényes csigák.” (Az arany rózsafénye); „Az idő, mint levelek / életünkről lepereg. / Mi vak halottak leszünk. / Az idő lesz öregebb.” (Halandóság-mámor) A metafizikus garanciákat nem nyújtó, a véges létet – a mámor mellett – a szenvedés alkalmává avató világ legföljebb a kozmikus metaforákban megnyilatkozó költői öntudat révén volna uralható: „Költő vagyok, nem más: / mindenség-pupillás, / szemfenéki bíbor / vakfoltja aranyból.” (Grálkehely szigorból) Végül azonban a lírikusi önreflexió sem talál mást, mint kérdéseket – és kétségeket: „A költő mit tehet? // A költő mit ér el / képzeletével és hitével? / Áttetsző kristályrab Isten-szerkezetével? // Benne mi fér el? / Mert halálig játszik vele az öntudatos képzelet, / ami azért van, mert hiszen lehet: / mint macska a levegőbe földobott, / levegő-hordózsákban földobva táncoltatott egérrel.” (A képzelt inkvizítorok) Kérdések, kétségek, halandóság és mámor: nem a remény vidékein járunk. De Juhász Ferenc versei nem is biztatni akarnak (erre nem formálnak jogot). Mintegy mellékesen nyitják egymásba egy helyütt a hit, a költészet, a fantázia és a kétségbeesés dimenzióit is. Nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a „képzelt angyalok”, ha képzeltek is, mégiscsak angyalok. És, majd, talán „Ők visznek a halálon át, / mint a vakvezető kutyák.” (Halandóság-mámor)
A Székely Magda (1936–2007) összes versét közreadó kötet 2000-ben jelent meg; e mostani gyűjtemény (Régi és új versek, CET Belvárosi Könyvkiadó), dacára az eltelt esztendőknek, mindössze két karcsú ciklussal gyarapítja a már olvasottakat. Karcsú, de nem súlytalan ciklussal: a teljes életművét példátlan szigorral alakító (s így ritkán és keveset publikáló) költő legutolsó írásai is a transzcendens vonzatú létbölcselet kérdéseit teszik fel. A központozás mellőzésével is mívesnek megőrzött kiskompozíciók ezek, melyekben az absztrakt fogalmi s az érzelmesen személyes dikció egyensúlya egy már-már túlvilági etika szellemében áll elő. „[A]z irgalom óvatos szándékai” (Báthori Csaba) a Székely-féle versnyelvi magatartást (talán helyesebb volna tartásról beszélnünk) különleges esztétikai minőséghez segítik hozzá. A „túlvilági vonzatok” (Október) hatalma, a „félgömbnyi égbolt” szakralizált látványa s a „magasság révülete” (Égbolt), amely elemelné a földtől a testet is, mindenekelőtt a nyelven keresztül elérhető léttartalmak énnél erősebb állagáról biztosítják a beszélőt: „Az alakuló szöveg szólamát / elvétik a bizonytalan szavak / de a faktura fölött a magasból / már teljes hangzatok hallatszanak” (Magasból). Székelynél a nyelvről és az írásról való beszéd nem elégszik meg az ars poetica műfaji lehetőségeivel; az eredendően költészeti önreflexiók a nyelviség filozófiáját a szó teológiája felé tágítják: „Már nyelvemen volt hova lett / akadozik a ráció / ha nem találok rá a szóra / majd engem talál meg a szó” (Szó). Így válik lehetségessé, hogy ezek az epigrammatikusan tömör és aforisztikusan zárt szövegek a létösszegzés műveleteit mintegy a teljesség próbájaként végezzék el, s vessenek számot „egy addig ismeretlen / mindent megoldó mozzanat” (A szerkezet) belépésével – az ismert lét (az élet) végén. „Csak aki hull, az ismeri helyét” – szól egy Balla Zsófia-verssor. Székely Magda költészetének éppúgy mottója lehetne, mint annak az olvasói elszánásnak, amelyik nem fél szembesülni a Székely-versek szelíd bátorságával, kérlelhetetlen türelmével, a vigaszt a világosság szinonimájaként értő gondolatiságával.
Megtévesztő külsejű vendég az olvasó asztalán Takács Zsuzsa legújabb kötete, A megtévesztő külsejű vendég (Magvető). Alakilag történeteket elbeszélő rövidprózák, azaz novellák sorakoznak a könyvben (a megrendítő személyességű Ajánlást tizenhét szöveg követi), – ám, amint több kritikus is észrevételezte, olyannyira költői a nyelv s oly mértékben összetett az anyag motivikus megalkotottsága, hogy az epikai igénynél gyakran lényegibbnek tűnnek föl a lírai beszéd- és szerkesztésmód eljárásai. Akárha megannyi „másként elmondott vers”-et (Reményi József Tamás) olvasnánk. (Beszédes mozzanat, hogy több történeten a szerző valamely korábbi versének szcenikája rajzolódik át; ezt Bodor Béla tanulmányszámba menő kritikája tárta föl a litera.hu-n. Takács Zsuzsa költészetének vonzalma az epikus alakításhoz ma már értékes kritikusi közhelyeink egyike. László Emese szavaival: „Takács Zsuzsa költészetének egyik leggyakrabban emlegetett, legjellemzőbb vonása az erőteljes narratív építkezés, a versek epikához közelítő szerveződése. A sokszor csak sejtető, olykor balladisztikusan tömör versek zárt történetei többnyire valóban magukban rejtik az önfeledt mesélés lehetőségét.”) A műfajjelölő alcím (Önéletrajzaim) is mintha inkább a Takács-versek beszélőjének megnyilatkozása volna (s nem a műfaji játékhoz a nevét adó szerzőé); mintha az, aki eddig versben szólalt meg, most a próza nyelvén igyekezne elmondani – mit is? Valamiképpen mindegyik írás a saját én idegenségével, az otthon(talanság) kísértő léttapasztalatával, a kommunikáció és az emlékezet defektusaival szembesíti hősét (akár első, akár harmadik személyű az elbeszélés, s függetlenül az adott elbeszélő nemétől is); a halálra szomjaztatott kisgyerek történetétől a disszidálás lélektanáig, az (elveszített) anyához való viszonytól a karrierépítés balvégzetű módszertanáig vezetve a cselekményszálakat. Az álomi jelenetezés mint a Takács-féle narráció talán legsajátabb jegye; a montázsszerűséget eredményező vágások a történetmondásban; a történetek légkörének egyszerre misztikus-kísérteties és realisztikus-szociografikus volta; a kiszámíthatatlan szólam- és nézőpontváltások; a lélektani indokú áttűnések (egyik történetből/személyből a másikba); a variációk (egy vagy több témára); s a motívumhasználat poétikus ritmizáltsága: ezek azok a tényezők, amelyek munkát adnak az olvasónak (hogy élményt adhassanak); s amelyek az epika köréből a líra tartományába utalják Takács Zsuzsa prózáit. (Így volt ez már, csak kevésbé látványosan, A bűnök számbavétele című, novellákat, verseket, esszéket közreadó kötet [1998] epikai előlegként érthető prózaciklusával is.) Abba a tartományba, amely egy miniatűr remek formájában annak idején (a 2004-es Üdvözlégy, utazás!-ban) így szólaltatta meg a saját narratívának kiszolgáltatott önazonosság metafizikus drámáját: „Pillantásom kimenekült a fenyőfa / tüskés ujjhegyére, az ablakon túl / legelt a kéken-zöldön, akart, de félt is / messzebbre jutni, vergődött hosszan / a gallyakon, de hálójából végre szabadult. / Hullámzó, könnyű ösvényeken indult / a diadalmas trón felé, és fölszállt. / A szobában maradt száraz, üres tok / hallgatott és viselte történetét.” (Test és lélek)
„A költészet lett a járatlan ösvény, a még ismeretlen jelenség, a hajnali íz, ami az Emberiség Szellemi Archívumának Nagy Katalógusait fenyegeti.” Lorand Gaspar szavait, a fentiek fényében, nem nehéz komolyan vennünk. Mert ha nem széles avantgárd gesztusokkal avagy szubverzív poétikai eltökéltséggel is, de a maga módján mindegyik tárgyalt mű alkalmas arra, hogy megzavarja nyugalmunkat. Persze, csak azért, hogy egy másfajta nyugalomhoz: a művészi szép sokféleségének bizonyosságához segítsen hozzá. Mégpedig azzal az esztétikai elszántsággal, amelynek aligha lehet más az eredménye, mint hogy más lesz az eredménye: egy új, még ismeretlen én, aki majd nem érti, ki lapozta föl a könyvet azzal a kézzel, amely immár az övé.
A tanulmány első részét [2] szeptemberi számunkban olvashatták.
- Kultúra [7]