Nyomtatóbarát változat
György Péter: A válság (ma)gyarló gárdája – Beszélő, 2007. szeptember
Az események hevében az a megtiszteltetés ért, hogy a prágai Respektbe írhattam elemzést a Magyar Gárdáról. Ez a hetilap körülbelül olyan, mintha az ős-Beszélőből lett volna a HVG, szoros együttműködésben az Economisttal. Összefoglalva: nem tartozom azok közé, akik összefüggést sejtenek Karádi őrmester csapatának felbukkanása és a mélyebb társadalmi folyamatok között. Tévesnek tartom Orbán Viktornak azt a nézetét, hogy a gárda „rossz válasz a Magyarországon tapasztalható válság megoldására” (vegyük észre a fogalmazás freudi szépségét – nem a válságra, hanem a megoldására válaszolnak a fekete lajbisok). Ugyancsak nem osztom György Péter elgondolását arról, hogy a paramilitáris szervezet „a liberális baloldal hosszú évek óta tartó szellemi hanyatlásának… köszönheti a létét” (A válság (ma)gyarló gárdája. Beszélő, 2007. szeptember). Az ok szerintem a politikai szféra belső, szükségszerű mozgásában keresendő: a legkisebb pöccintés elég volt ahhoz, hogy egy politikai konstruktumról, a lényegében egységes – és egyöntetűen szalonképes – jobboldal mítoszáról lepotyogjon a hazugságvakolat, és előtűnjék a szerkezet a maga ronda valójában. A pöccintés a Jobbik becsvágya, a vakolathullás feltétele pedig a hitvány anyagminőség és a gravitáció. Utóbbin azt értem, hogy Ausztria és Románia, Szlovákia és Szerbia között nincsenek politikai csodák, a szabályszerűségek itt is érvényesülnek. Abban az országban, ahol a nemzeti lét alapélménye nem a függetlenség vagy a területgyarapodás mámora, hanem a jóvátétel nélküli megaláztatás; ahol a nép egy méretes kisebbsége még a kérdezőbiztosok előtt sem titkolja fajgyűlöletét; ahol az antikapitalizmusnak éppolyan mély gyökerei vannak, mint az antikommunizmusnak – ott nem azért nincs, mondjuk, egy tízszázalékos „nemzeti radikális” párt, mert az a magyar néplélektől annyira idegen, és mi már túlléptünk ezen a kulturális lépcsőfokon. Hanem mert a Fidesz, stratégiai és taktikai megfontolásokból, benyelte egy ilyen párt lehetséges szavazótáborát. Azóta egy a tábor, noha ebből néha a Szent György térihez hasonló kognitív gubancok adódnak.
De nem ezért kezdtem a Respekttel. Annak a számnak a címlapgrafikáján, amelyben a cikkem megjelent (2007/37.), egy aranygombos öltönyös egyén és egy tigrismintás akárki jattja látható, a képfelirat az „itt a kezem, nem disznóláb” cseh megfelelője. A kiemelt cikk címe pedig így szól: A globalizáció szereti Prágát. A belső képaláírás: „Jött, látott, a csehek győztek.” György Péter szerint a globális kapitalizmus – miközben amúgy is válságban van – Magyarországon „problémákat vet fel”, továbbá „kritikai kulturális identitásokat” kellene kialakítani „a globalizációval szemben”. Behatolásának következménye a fiatalok munkanélkülisége, diplomájuk értéktelensége, a szülők „baromi munkával végigdolgozott” életének csődje, a falvak tengődése. És erre válaszolnak a gárdisták, mivelhogy a liberális baloldali értelmiség nem világosította fel a társadalmat a globális kapitalizmus állapotáról.
Nos, a helyzet ennek éppen fordítottja. Tudtommal például Indiában alábbhagytak a Nyugattal szembeni kritikus hangok, amióta az ország a globalizáció áldozatából (Bhopal) annak nyertese lett (Bangalore). A szlovákok sem tiltakoztak az autógyártó multik képében megjelenő globalizáció ellen, amikor felszívta a megszűnt szocialista hadiipar kiválóan képzett munkanélkülijeit. Az igazán liberális Respekt nem kritikus, hanem éppenséggel örvendező elemzése szerint a multik fontossági sorrendben a következő okokból választják Prágát és Brnót, mondjuk, Krakkóval vagy Budapesttel szemben: 1. Kellemes és nyugodt a társadalmi klíma, sok a kulturális program, alacsonyak a megélhetési költségek. 2. Nem csupán angolul, de németül, oroszul és franciául is tudnak az emberek. 3. Van elegendő szakképzett munkaerő. Egyfelől már eleve volt, másfelől a multik szorosan együttműködnek a felsőoktatási intézményekkel, azok pedig olyan képzéseket hirdetnek, amelyeket ők kérnek. 4. A kertek alatt van Nyugat-Európa, vagyis nem kell messze költözni a cégek központjaitól. 5. Kiegyensúlyozott a gazdaság.
Nem, a György Péter által felsorolt bajok nem abból származnak, hogy a globalizáció szétveri a felelősség és a szolidaritás értékeit, hanem abból, hogy a globalizáció nincs eléggé jelen. „Nem jön be.” Nincs rá kulturális fogadókészség. Annyi se, mint a nacionalizmusa miatt nálunk általánosan lenézett szlovák vagy román társadalomban. Tizennyolc év telt el azóta, hogy eldőlt: Magyarországon képviseleti demokrácia lesz, és kapitalizmus, nem pedig valami más (mellesleg ebből nyolc évig a baloldali, sőt többnyire a liberális baloldali értelmiség kezében volt az oktatási, illetve a kulturális kormányzat). Ez már történelmi időtartam; ennyi év alatt a rendszerváltó elit, beleértve annak liberális szegmensét, talán mégiscsak tehetett volna valami érdemlegeset a fogadókészség ápolására, a köz-, szak- és felsőoktatás gyalázatos állapotának javítására, például. Ehelyett kultúrharccal és a társadalmi klímát elviselhetetlenné tévő törzsi villongásokkal volt elfoglalva.
Én még emlékszem arra az időre, amikor az értelmiségi holdudvarral övezett SZDSZ a nyugatosság, a modernizáció, a „szürkeállomány” pártja volt. Továbbá arra is emlékszem, hogy 1989 táján senkit sem érdekelt a kapitalizmusnak a mainál mélyebb globális – és nem csak kulturális – válsága, mindenki kezét-lábát törve igyekezett csatlakozni „Európához”, „a szabad világhoz”. Mi maradt? A lépéselőny elvesztegetése, önsajnálat. Száznyolcvan fokos fordulat: a kudarc áthárítása a hajdani eszményképre. Annak örökös keresése tizennyolc év után is, hogy mi a baj a képviseleti demokráciával és a kapitalizmussal. Egyvalamiben egyetértek György Péterrel: felelősségtudatnak, következésképpen valódi szolidaritásnak kevés nyoma van.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Friss hozzászólások
6 év 9 hét
8 év 34 hét
8 év 38 hét
8 év 38 hét
8 év 39 hét
8 év 40 hét
8 év 40 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét