Miért nem szereti a globalizáció Budapestet?

Széky János [1]

 

György Péter: A válság (ma)gyarló gárdája [2] – Beszélő, 2007. szeptember

Az események hevében az a megtiszteltetés ért, hogy a prágai Respektbe írhattam elemzést a Magyar Gár­dá­ról. Ez a hetilap körülbelül olyan, mintha az ős-Be­szé­lő­ből lett volna a HVG, szoros együttműködésben az Economisttal. Összefoglalva: nem tartozom azok közé, akik összefüggést sejtenek Karádi őrmester csapatának felbukkanása és a mélyebb társadalmi folyamatok között. Tévesnek tartom Orbán Viktornak azt a né­zetét, hogy a gárda „rossz válasz a Magyarországon tapasz­talható válság megoldására” (vegyük észre a fogalmazás freudi szépségét – nem a válságra, hanem a megoldására válaszolnak a fekete lajbisok). Ugyancsak nem osztom György Péter elgondolását arról, hogy a paramilitáris szervezet „a liberális baloldal hosszú évek óta tartó szellemi hanyatlásának… köszönheti a létét” (A válság (ma)gyarló gárdája. Beszélő, 2007. szeptember). Az ok szerintem a politikai szféra belső, szükségszerű mozgásában keresendő: a legkisebb pöccintés elég volt ahhoz, hogy egy politikai konstruktumról, a lényegében egységes – és egyöntetűen szalonképes – jobboldal mítoszáról lepotyogjon a hazugságvakolat, és előtűnjék a szerkezet a maga ronda valójában. A pöccintés a Jobbik becsvágya, a vakolathullás feltétele pedig a hitvány anyagminőség és a gravitáció. Utóbbin azt értem, hogy Ausztria és Románia, Szlovákia és Szerbia között nincsenek politikai csodák, a szabályszerűségek itt is érvényesülnek. Abban az országban, ahol a nemzeti lét alapélménye nem a függetlenség vagy a területgyarapodás mámora, hanem a jóvátétel nélküli megaláztatás; ahol a nép egy méretes kisebbsége még a kérdezőbiztosok előtt sem titkolja fajgyűlöletét; ahol az antikapitalizmusnak éppolyan mély gyökerei vannak, mint az antikommunizmusnak – ott nem azért nincs, mondjuk, egy tízszázalékos „nemzeti radikális” párt, mert az a magyar néplélektől annyira idegen, és mi már túlléptünk ezen a kulturális lépcsőfokon. Hanem mert a Fidesz, stratégiai és taktikai megfontolásokból, benyelte egy ilyen párt lehetséges szavazótáborát. Azóta egy a tábor, noha ebből néha a Szent György térihez hasonló kognitív gubancok adódnak.

De nem ezért kezdtem a Respekttel. Annak a számnak a címlapgrafikáján, amelyben a cikkem megjelent (2007/37.), egy aranygombos öltönyös egyén és egy tigrismintás akárki jattja látható, a képfelirat az „itt a kezem, nem disznóláb” cseh megfelelője. A kiemelt cikk címe pedig így szól: A globalizáció szereti Prágát. A belső képaláírás: „Jött, látott, a csehek győztek.” György Péter szerint a globális kapitalizmus – miközben amúgy is válságban van – Magyarországon „problémákat vet fel”, továbbá „kritikai kulturális identitásokat” kellene kialakítani „a globalizációval szemben”. Behatolásának kö­vet­kezménye a fiatalok munkanélkülisége, diplomájuk értéktelensége, a szülők „baromi munkával végigdolgozott” életének csődje, a falvak tengődése. És erre válaszolnak a gárdisták, mivelhogy a liberális baloldali értelmiség nem világosította fel a társadalmat a globális kapitalizmus állapotáról.

Nos, a helyzet ennek éppen fordítottja. Tudtommal például Indiában alábbhagytak a Nyugattal szembeni kritikus hangok, amióta az ország a globalizáció áldozatából (Bhopal) annak nyertese lett (Bangalore). A szlovákok sem tiltakoztak az autógyártó multik képében megjelenő globalizáció ellen, amikor felszívta a megszűnt szocialista hadiipar kiválóan képzett munkanélkülijeit. Az igazán liberális Respekt nem kritikus, hanem éppenséggel örvendező elemzése szerint a multik fontossági sor­rendben a következő okokból választják Prágát és Brnót, mondjuk, Krakkóval vagy Budapesttel szemben: 1. Kel­le­mes és nyugodt a társadalmi klíma, sok a kulturális prog­ram, alacsonyak a megélhetési költségek. 2. Nem csupán angolul, de németül, oroszul és franciául is tudnak az emberek. 3. Van elegendő szakképzett munkaerő. Egy­­felől már eleve volt, másfelől a multik szorosan együttműködnek a felsőoktatási intézményekkel, azok pedig olyan képzéseket hirdetnek, amelyeket ők kérnek. 4. A kertek alatt van Nyugat-Európa, vagyis nem kell messze költözni a cégek központjaitól. 5. Kiegyen­sú­lyo­zott a gazdaság.

Nem, a György Péter által felsorolt bajok nem ab­ból származnak, hogy a globalizáció szétveri a fe­le­lős­ség és a szolidaritás értékeit, hanem abból, hogy a globalizáció nincs eléggé jelen. „Nem jön be.” Nincs rá kulturális fogadókészség. Annyi se, mint a nacionalizmusa miatt nálunk általánosan lenézett szlovák vagy román társa­dalomban. Tizennyolc év telt el azóta, hogy eldőlt: Ma­gyar­országon képviseleti demokrácia lesz, és kapitalizmus, nem pedig valami más (mellesleg ebből nyolc évig a baloldali, sőt többnyire a liberális baloldali értelmiség kezében volt az oktatási, illetve a kulturális kormányzat). Ez már történelmi időtartam; ennyi év alatt a rend­szer­váltó elit, beleértve annak liberális szegmensét, talán mégiscsak tehetett volna valami érdemlegeset a foga­dó­készség ápolására, a köz-, szak- és felsőoktatás gya­lázatos állapotának javítására, például. Ehelyett kultúr­harccal és a társadalmi klímát elviselhetetlenné tévő törzsi villongásokkal volt elfoglalva.

Én még emlékszem arra az időre, amikor az értelmiségi holdudvarral övezett SZDSZ a nyugatosság, a modernizáció, a „szürkeállomány” pártja volt. Továbbá arra is emlékszem, hogy 1989 táján senkit sem érdekelt a kapitalizmusnak a mainál mélyebb globális – és nem csak kulturális – válsága, mindenki kezét-lábát törve igye­kezett csatlakozni „Európához”, „a szabad világhoz”. Mi maradt? A lépéselőny elvesztegetése, önsajnálat. Száz­nyolcvan fokos fordulat: a kudarc áthárítása a hajdani eszményképre. Annak örökös keresése tizennyolc év után is, hogy mi a baj a képviseleti demokráciával és a kapita­lizmussal. Egyvalamiben egyetértek György Péterrel: felelősségtudatnak, következésképpen valódi szolidaritásnak kevés nyoma van.

• Visszabeszélő [6]