Skip to main content

A válság (ma)gyarló gárdája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Lehet a Magyar Gárda létrehívását alul- és túlértékelni, lehet olyan szégyenteljesen ostobán viselkedni, mint a médiasztárocskákhoz dörgölőző hadügyminiszter teszi, lehet fogadkozni és átkozódni, de a lényegen mindez mit sem változtat. A Jobbik által létrehozott paramilitáris, kétségtelenül a neonáci imázsnak megfelelő szervezet a liberális baloldal hosszú évek óta tartó szellemi hanyat­lásának, a kortárs kultúra kérdéseire való válaszképtelenségének köszönheti a létét. Ha (mondom én) a liberális baloldali politikai elit valóban gondolkozna, s így sejtene valamit arról, hogy milyen érzés is 2007-ben Magyar­országon fiatal embernek lenni, épp nekiindulni az életnek, akkor nyilván nem vélné úgy, hogy különféle Panglossokat fedez fel, akik aztán hol az István, a király retro-giccsét, hol a Nemzeti vágta infantilis historizmusát és hasonló rémítő szellemi vackokat ajánlgatnak közös élmény és megváltás gyanánt. Tegyük hozzá, az erdélyi magyar nyelvű kultúra miben- és mikéntlétének kérdésére sem válasz, ha az LGT is elzarándokol a Hargitára. A globális kapitalizmus e helyt is elég igazi problémát kínál fel azoknak, akiknek élete javarészt ezen viszonyok között telik majd el: a folyamatos ökológiai katasztrófáktól az osztálymentes jóléti társadalmak ideájának és gyakorlatának összeomlásán át a globalizációval szemben kialakítható kritikai kulturális identitások bonyolultságáig számos kérdés van, amelynek megvitatásában boldogan részt vennének, ha a kormánykoalícióban csupán egyetlen embert találnának, aki nem lovagolni vagy danászni invitálná őket. Ha a fiatal baloldaliak nem Che Guevara hasznosíthatónak remélt emlékével mulatnának, anélkül hogy sejtelmük lenne arról, hogy ki is volt az az ember. Azok a fiatalok, akiknek napi élménye a munkanélküliség, a diplomájuk értéktelensége, a kulturális térképen való eligazodásképtelenség, akik azt látják, hogy szüleik egy baromi munkával végigdolgozott élet közepén hirtelen a végére értek, és semmit, de semmit sem értek el; akik azt tapasztalják, hogy aki közülük vitte valamire, az messzi városokból ír leveleket; akiknek a jövőjében egyetlen biztos pont sincs – azok nem épp lelkesek, ha pár politikus autócsere vagy két tengeri út között odaszól nekik, hogy bizony a kapitalizmus kockázatos, és jól teszik, ha ezt be is látják. Éljen a piac, szólnak a liberális politikusok, boldoguljatok ti is. És egyetlen szó sem esik a felelősségről, a szolidaritásról, a munkanélküliségbe belerohadó, magukra hagyott falvakban épphogy élőkről.

Ha a magyar liberális baloldalnak nincs mit mondania a globális kapitalizmus állapotáról, amelyet egyébként válságnak hívunk, akkor valóban nincs más, mint elnézni Vona Gábort és testvéreit, amint elcsábítják azokat a szerencsétleneket, akik, éppúgy, mint ők maguk: nem bírták tovább a gyűrődést, s most ritka egyszerű választ kívánnak adni egy ritka bonyolult kérdésre. Holott a szolidaritás gyakorlata és az univerzalizmus eszméje nem kizárják, hanem feltételezik egymást.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon