Lehet a Magyar Gárda létrehívását alul- és túlértékelni, lehet olyan szégyenteljesen ostobán viselkedni, mint a médiasztárocskákhoz dörgölőző hadügyminiszter teszi, lehet fogadkozni és átkozódni, de a lényegen mindez mit sem változtat. A Jobbik által létrehozott paramilitáris, kétségtelenül a neonáci imázsnak megfelelő szervezet a liberális baloldal hosszú évek óta tartó szellemi hanyatlásának, a kortárs kultúra kérdéseire való válaszképtelenségének köszönheti a létét. Ha (mondom én) a liberális baloldali politikai elit valóban gondolkozna, s így sejtene valamit arról, hogy milyen érzés is 2007-ben Magyarországon fiatal embernek lenni, épp nekiindulni az életnek, akkor nyilván nem vélné úgy, hogy különféle Panglossokat fedez fel, akik aztán hol az István, a király retro-giccsét, hol a Nemzeti vágta infantilis historizmusát és hasonló rémítő szellemi vackokat ajánlgatnak közös élmény és megváltás gyanánt. Tegyük hozzá, az erdélyi magyar nyelvű kultúra miben- és mikéntlétének kérdésére sem válasz, ha az LGT is elzarándokol a Hargitára. A globális kapitalizmus e helyt is elég igazi problémát kínál fel azoknak, akiknek élete javarészt ezen viszonyok között telik majd el: a folyamatos ökológiai katasztrófáktól az osztálymentes jóléti társadalmak ideájának és gyakorlatának összeomlásán át a globalizációval szemben kialakítható kritikai kulturális identitások bonyolultságáig számos kérdés van, amelynek megvitatásában boldogan részt vennének, ha a kormánykoalícióban csupán egyetlen embert találnának, aki nem lovagolni vagy danászni invitálná őket. Ha a fiatal baloldaliak nem Che Guevara hasznosíthatónak remélt emlékével mulatnának, anélkül hogy sejtelmük lenne arról, hogy ki is volt az az ember. Azok a fiatalok, akiknek napi élménye a munkanélküliség, a diplomájuk értéktelensége, a kulturális térképen való eligazodásképtelenség, akik azt látják, hogy szüleik egy baromi munkával végigdolgozott élet közepén hirtelen a végére értek, és semmit, de semmit sem értek el; akik azt tapasztalják, hogy aki közülük vitte valamire, az messzi városokból ír leveleket; akiknek a jövőjében egyetlen biztos pont sincs – azok nem épp lelkesek, ha pár politikus autócsere vagy két tengeri út között odaszól nekik, hogy bizony a kapitalizmus kockázatos, és jól teszik, ha ezt be is látják. Éljen a piac, szólnak a liberális politikusok, boldoguljatok ti is. És egyetlen szó sem esik a felelősségről, a szolidaritásról, a munkanélküliségbe belerohadó, magukra hagyott falvakban épphogy élőkről.
Ha a magyar liberális baloldalnak nincs mit mondania a globális kapitalizmus állapotáról, amelyet egyébként válságnak hívunk, akkor valóban nincs más, mint elnézni Vona Gábort és testvéreit, amint elcsábítják azokat a szerencsétleneket, akik, éppúgy, mint ők maguk: nem bírták tovább a gyűrődést, s most ritka egyszerű választ kívánnak adni egy ritka bonyolult kérdésre. Holott a szolidaritás gyakorlata és az univerzalizmus eszméje nem kizárják, hanem feltételezik egymást.
- Kistotál [6]