Gémes Péter két kiállítása szemérmesen, egyszersmind pontosan jelzi a változást, mely pályáján valamikor tavaly kezdődött, s idén látszik befejeződni, már ha az ilyesminek, tehát a tematika és a forma módosulásának, processzusának lehet egyáltalán rendesen megragadható kezdő- és végpontja.
A Dovin Galériában látható, többnyire jól ismert – s valljuk meg rögtön, nagyon szeretett – munkák (ezek a nyolcvanas évek második felén, végén, majd az évtizedfordulón készültek) tárgya az Én, a szerepbe burkolt Ego. Gémes beöltöződött, héjakba bújt, „próbálkozott”. A világnak lett szereplője, vagyis a világ előtti és utáni szcénának, (?) magyarul az elmúltnak és az eljövendőn túlinak, még pontosabban a valaha volt halálos és a majdan megjövő, a halálon már kívüli időnek. Attribútumai, „jelenetezése” a görög frízek, tympanon-panoptikumok dermedt drámáit idézik, de csak távolról, érintőlegesen. Inkább az időtlenségre hivatkoznak; történetet „nem mondanak” fel, a kifejezés fagyos és bátor, nincs orgiasztikus, expresszív, túlmozdított tragédia. Halálos álomban állnak a figurák, mozdulataik jelképesek.
Az élet álom – mondhatjuk Calderónnal és Gémessel. Mert Gémes nem egyszerűen (ál)ruhába bújva illusztrál egy más(ik) világot, hanem a hősi epidermiszt magára húzva az álom, az ódon és örök álom hártyájában fészkeli el magát. Talán Calderón is görögből fordította-toldotta saját mondatát, Gémes mindenesetre Hérakleitoszt gondolja tovább – „…vagyunk is meg nem is vagyunk”.
Révület nélküli álomjeleneteit vízképei követik (most a Salamon-toronyban), melyek a „hőst”, az éteri testet az őselembe oldódásban ábrázolják. Gémes a figurát – önmagát – mintegy ornamentalizálja; a görög–keresztény, az európai mítoszfragmentumok keletiekkel vegyülnek. A megsokszorozott úszó az Én jelentőségének csökkenéséről beszél, variálhatósága, permutálhatósága a különös, az egyedi, a tradicionálisan individuális helyett az általánost, a világba foszlottat, a szépen átlagoltat tárja elő; Gémes az időtlenséget a végeérhetetlenségre cseréli.
Újabb munkáin már csak testrészletek láthatók, kaleidoszkópszerűen alakuló-alakítható formákba tömörítve, melyek az ember, az emberi gesztus, a cselekvés mechanikus-kiszolgáltatott, könyörtelen átlagát sűrítik sokértelmű dekorativitással; az ornamentumlét nyilatkozik meg e képeken, melyek már nem az Én álmát rögzítik, hanem talán az álmodottét, a valaki által életre-álomra gondolt fragmentumét, a résszé lett, résszé oldódott lényét.
- Kultúra [6]