Amikor a szövetségesek legutóbb a NATO kiterjesztését vitatták, leragadtak a Rubicon közepén a békepartnerség tervével, ami ugyan segítette a kelet-európaiakat, de elodázta a tagságukkal kapcsolatos döntést.
Sok olyan változás következett be a békepartnerség januári bejelentése óta, ami a status quo fenntartását tovább már nem teszi lehetővé. Akkor az volt a központi dilemma, miként lehet egyensúlyt teremteni a Nyugathoz való csatlakozás közép-európai vágya és Oroszország felbosszantásának veszélye között. Mára azonban a német vezetők új geopolitikai csavart adtak a dolognak. Volker Rühe német honvédelmi miniszter – Kohl kancellár áldásával – kinyilvánította, hogy a NATO gyors kiterjesztése a szuverén, egyesült Németország létfontosságú nemzeti érdeke. Rühe azt akarja, hogy a szövetség decemberi miniszteri találkozóján nevezzék meg a tagság várományosait, és állítsanak fel részletes menetrendet. Az Egyesült Államoknak azt kell eldöntenie, segíti-e irányítani a bővítést, vagy pedig megkockáztatja, hogy Európában eljelentéktelenül, és stratégiailag elidegenedik legfontosabb szövetségesétől.
Ez a felismerés Washingtonban is teret nyert, miután Richard Holbrooke, a volt németországi nagykövet lett a külügyminisztérium európai ügyekért felelős osztályvezetője. Ő fogja – helyettesével, John Kornblummal együtt – ellensúlyozni a Strobe Talbott és a Pentagon által vezetett Oroszország először! jelszó híveit. Az amerikai vezetők kezdik észrevenni, hogy ha a négy visegrádi országot, mindenekelőtt Lengyelországot felveszik a NATO-ba és az Európai Unióba, ez történelmi megoldást kínálhat a „németkérdésre”, amely ez idáig folyton aláásta a kontinens stabilitását. A NATO kiterjesztése megakadályozná az eljövendő Molotov–Ribbentrop-paktumokat, mivel német helyett transzatlanti üggyé tenné a keleti irányba történő expanziót.
Ütköző víziók
Berlinben rögtön az amerikai csapatok távozását követő napon világossá váltak a frontvonalak az Új tradíciók című konferencián, melyet Holbrooke szervezett a két ország hidegháború utáni érdekközösségének manifesztálására. Rühe azt hangsúlyozta, hogy a NATO-t ki kell terjeszteni Lengyelország keleti határáig, ezt a folyamatot Európának és az Egyesült Államoknak közösen kell irányítania, és Lengyelországot lehetőleg még azelőtt fel kell venni a NATO-ba, mielőtt az Európai Unióhoz csatlakozna. Ez biztosítaná az amerikai részvételt, és Németországnak is juttatna valami olyasmit, amivel a második világháború óta nem rendelkezett: egy ütközőzónát és egy keleti katonai szövetségest.
Rühe szerint a Nyugatnak világosan meg kell mondania az oroszoknak, hogy együttműködést felajánlhat nekik a szövetség, de integrációt nem, mivel Oroszország túl nagy, és túl sok ázsiai gondja van (mint például hosszú kínai határa, amit a NATO nem tud védelmezni). „Helytelen lenne olyan politikát folytatni, amelyet a lehető legnagyobb fokú kétértelműség határoz meg” – mondta, közvetlenül támadva a jelenlegi amerikai külpolitikát.
William Perry amerikai védelmi miniszter, aki Rühe mellett ült a pódiumon, kétértelmű választ adott. Ez mutatja, milyen furcsa szövetség alakult Rühével szemben: benne vannak a Pentagon vezetői, akik nem akarnak új biztonsági kötelezettségeket vállalni, és benne vannak a német külügyérek, akik azt akarják, hogy a francia–német barátság jegyében az Európai Unió vezesse a keleti irányú expanziót. A Pentagon Oroszország 20 ezer darab nukleáris fegyverére és továbbra is instabil politikai helyzetére összpontosítja figyelmét, ami szerintük a NATO kiterjesztése ellen szól, mivel ez Jelcin Nyugat-ellenes ellenfeleit erősíthetné. Kételkednek abban is, megvan-e Németországban az akarat arra, hogy forrásokat szabadítson fel Kelet-Európa védelmére.
De a nagyobb probléma valószínűleg az amerikai bizalmatlanság: a katonák és egyes tisztségviselők Rühét német nacionalistának tekintik, aki csak azt akarja, hogy Washington segítsen neki kelet felé kiterjeszteni a teuton befolyást. Egy amerikai szakértő szerint a jelenlegi bizalmatlanság arra emlékeztet, ahogyan a hatvanas évek végén Brandt kancellárt és keleti politikáját kezelték.
Az igazság azonban az – és ez kezdi a német álláspont felé tolni a vitát –, hogy Rühe politikája (bármi is legyen a motívuma) egybevág az amerikai érdekekkel. Kétségtelenül abban reménykedik, hogy amerikai szövetségesei segítenek neki a német külügyminisztérium ellenállásának megtörésében. De csak Németországnak és az Egyesült Államoknak vannak meg az eszközei – és csak nekik nemzeti érdekük –, hogy a demokrácia és a piacgazdaság keleti irányú kiterjesztésével konszolidálják a hidegháborúban aratott győzelmet. A Drang nach Osten, a hagyományos német keleti nyomulás, ami Lengyelország hitleri lerohanását és a Szudéta-vidék bekebelezését vonta maga után, most pozitív cél – a közös érdekek előmozdítása – javára kamatoztatható. Van abban némi irónia, hogy bár az amerikaiak évtizedekig aggódtak a német–orosz titkos paktumok miatt, most, amikor a NATO kiterjesztése végleg biztosítaná, hogy Németország soha többet nem köt különalkukat Moszkvával, annyi amerikai ellenzi ezt.
Az elkövetkező hetekben az Egyesült Államok és európai szövetségesei megpróbálnak választani a NATO kiterjesztésének három modellje között. Ezek durván a következőképpen körvonalazhatóak:
Válasz a válságra. Ezt a modellt a katonai tervezők és az Oroszország először jelszó hívei részesítik előnyben. Szerintük a NATO-t mindaddig változatlan formában kell fenntartani, amíg az orosz medve el nem kezd helytelenkedni. E modell előnye, hogy nem ad muníciót az oroszországi Nyugat-ellenesek kezébe, és a NATO kiterjesztésével fenyegetve elveszi az oroszok kedvét az elfogadhatatlan magatartástól. E megközelítés hívei azzal érvelnek, hogy Kelet-Európát alig fenyegeti veszély, Oroszország sínen tartására viszont nagyon nagy szükség van. Szerintük a békepartnerség elegendő ahhoz, hogy felkészítse a kelet-európaiakat a Nyugattal való együttműködésre egy esetleges válsághelyzetben.
E megközelítés hátránya, hogy egyfelől a NATO fejlődési iránya kijelöletlen marad, másfelől a kelet-európaiak beleragadnak a biztonsági vákuumba. További hátrány, hogy a NATO jövője így Oroszország kezében lesz. Ráadásul történelmi tapasztalataik birtokában a lengyelek aligha akarnak attól függeni, hogy az utolsó pillanatban megérkezik-e a szövetség lovassága.
Az Európai Unió az első. Ezt a megközelítést a francia Quai d’Orsay szereti leginkább, mivel ez a partvonalon túlra szorítja az amerikaiakat, és az Európai Unió foglalhatja el a sofőrülést. Az a logika húzódik mögötte, hogy most a gazdasági integráció fontosabb, mint a védelemről való gondolkodás. Éppen ezért a közép-európai országok „fejlődés” útján válhatnak NATO-tagokká, miután befogadták őket az Európai Unióba.
Ez a megközelítés azzal a problémával szembesíti a közép-európai országokat, hogy NATO-tagságuk elodázódik, gazdasági kritériumok függvényévé válik, ami kedvez a cseheknek, de hátrányosan érinti a lengyeleket, akik a leginkább kívánják a NATO-hoz való csatlakozást. Washington számára az a veszélyes ebben a megközelítésben, hogy miközben a tagságról hozott döntéskor csak a másodhegedűs szólama jut neki, a biztonsági garanciák megadásakor mégis neki kell a főszerepet játszania. „Fontos, hogy Amerikának ne az legyen benyomása: beleszólása nélkül, az Európai Unió kiskapuján keresztül kerülnek be új tagok a NATO-ba” – mondta Rühe Berlinben.
A stabilitás kiterjesztése. A Rühe-tervezet amellett érvel, hogy a szövetség kiterjesztésében ne az Európa Unió, hanem a NATO játssza a vezető szerepet. Így Németország, Franciaország és Amerika közösen látna neki a probléma megoldásának. E megközelítés előnyei közé tartozik, hogy véget vet a németkérdésnek, erősíti a transzatlanti kapcsolatokat, és olyan konkrét rendezést helyez kilátásba a közép-európaiaknak, amely integrálja őket a nyugati világba, és azokat a szavazókat is megnyugtatja, akik egyre nagyobb mértékben fordulnak a posztkommunista és nacionalista pártok felé.
Csakhogy ezt a tervet a legnehezebb megvalósítani. Új stratégiai gondolkodást követel, és alkudozást mind a szövetségen belül, mind az oroszokkal. Pavel Gracsov honvédelmi miniszter a németekkel folytatott magánbeszélgetéseiben jelezte, hogy az oroszoknak négy feltételük van:
Először is elvárják, hogy a NATO nagyhatalomként kezelje őket, és számítson részvételükre, ha biztonsági problémák vannak napirenden. Másodszor: szeretnének beszállni a NATO területén kívüli válságok megoldásába, ahogy ez ex-Jugoszláviában történt. Harmadszor: alkalmanként ott akarnak lenni a NATO-hadgyakorlatokon. Negyedszer: állandó és „bizalomteli” dialógust óhajtanak folytatni a tizenhat NATO-tagállammal, a külügy- és a honvédelmi miniszteren keresztül jelen akarnak lenni a NATO-megbeszéléseken. Ezenkívül nem szeretnének hiányozni a németek, britek, franciák és amerikaiak négyoldalú, a NATO-találkozókat megelőző konzultációiról sem, ahol – miként ezt az oroszok okkal gyanítják, a legfontosabb döntések születnek meg.
Hogyan lehet kielégíteni az oroszok kívánságait?
„Ezért a hollandok és a többiek nem fognak túlzottan lelkesedni” – mondja egy amerikai szakértő. Szerinte az oroszok kívánságait úgy kell kielégíteni, hogy mégse legyen vétójoguk, és ne legyenek képesek a NATO politikájának formálására.
Az oroszok még többre is törekedhetnek. Olyan egyezményt akarnak majd, amely megakadályozza, hogy az újonnan felvett közép-európai tagországok területén támadó jellegű NATO-csapatok állomásozzanak. Be fogják jelenteni igényüket egy NATO–Oroszország megnemtámadási szerződésre; olyan értelemben kívánják majd kiegészíteni a létező egyezményeket a konvencionális fegyverek ellenőrzéséről, hogy joguk legyen több katonát állomásoztatni a Kaukázusban, új határvidékükön. A legtöbb aggodalomra az ad okot, ha az oroszok az egyezményekbe olyan nyelvi formulákat erőltetnek bele, amelyek de facto érdekszférájukhoz tartozóknak minősítik a balti országokat és Ukrajnát.
Mindezek ellenére Rühe úgy véli, hogy Oroszország le fogja nyelni a NATO kiterjesztését. „Minél konkrétabbá válik a NATO és Oroszország közötti stratégiai partnerség tartalma, annál inkább hajlandó lesz Moszkva keleti szomszédaink integrálásának akceptálására” – mondja. Részben ezért egyezett bele Rühe abba, hogy 1996-ban orosz csapatok vegyenek részt nyugatnémet területen tartandó hadgyakorlatokon. A miniszter mosolyogva jegyezte meg: figyelmeztette az oroszokat, ezúttal kisebb létszámmal jöjjenek, és ne maradjanak olyan soká.
Hivatkozott cikkek
- Külföld [7]