A nyári számból gondolat- és indulatébresztő írásokat ajánlunk olvasóink figyelmébe. A vezéralak kétségtelenül Tandori Dezső, az ő három füzetlapja a nyitány, a kritikai rovatban pedig két dolgozatot is szentelnek neki. Szilágyi Márton a Koppar küldüst és a Döblingi befutót méltatja Halálgyakorlatok című szép és okos tanulmányában. Olvasatában nincs rés írói szándék és megvalósulás között, a mű nem vet föl olyan kérdést, amire az alkotó ne gondolt volna előre, s amire ne felelt volna meg. Mintha csak e „belülről értő” kritika antitézise lenne Farkas Zsolt provokatív, az életmű ellentmondásaira és problémáira élezett bírálata. Alaptézise s egyben végkövetkeztetése – késleltetett rövidzárlat – pimaszul egyszerű: az élet rövid, Tandori hosszú.
A szerző érzi a felelősséget, eszébe sincs már az első menetben padlóra küldeni ellenfelét; 12 (!) oldalt szán erre, és sűrűn hivatkozik elméleti tekintélyekre (a „kötelező irodalmon” túl még a neofreudistákra és Lombrosóra is) meg a magyar irodalom(kritika) nagy neveire.
Ezer és egy oka lehet annak, hogy valaki nem szeret, nem tud elfogadni vagy befogadni egy (élet)művet, stílusirányt vagy akár egy egész korszakot. Ennek gyakran valamilyen fogyatékosság az oka, vagyis alkati, szemlélet- és ízlésbeli idegenség, a másféle észjárás és értékrend, de ezeket nem sorolnám a defektusok közé. Kivált akkor nem, ha a kritikus tisztázza magában, és nyíltan beismeri, hogy ez az akadálya a nagy találkozásnak. Itt mind a tisztázás, mind a beismerés elmaradt. Az inkább ironikus, hogy Farkas Zsolt a szövegezés során önkéntelenül (?) rendre elköveti azokat a vélt vagy valódi hibákat, melyeket Tandori szemére lobbant, úgymint: terjengősség, túlírtság, önismétlés, nyelvi és megformálásbeli trehányság, odavetett gesztusok. Nagyobb baj, hogy lehántva mind a héjakat (fátylakat) meglepően szerény saját gondolat, a Tandori-műre vonatkozó eredeti megállapítás marad. Farkas teoretikus felkészültsége imponáló, de számos szomorú példa bizonyítja, hogy innen nem vezet királyi út a reálisan létező mű megértéséhez, nem szólva most az elméletek „visszaalkalmazásának” nehézségeiről.
Az élőbeszéd – és az írásban munkáló düh – tanúsága szerint a kritikus egyetlen heroikus akaratmegfeszítéssel vetette rá magát az életműre, s a valóban irdatlan mennyiségű s nem is kedvére való szöveg megfeküdte a gyomrát. Az erőszak nem hozott sikert, csak félreértéseket. (Legalábbis problematikus avantgárd költőnek tekinteni Tandorit, de bizonnyal tévedés őt a neoavantgárd Andy Warhol-féle paradigmájában értelmezni.) A frusztrált bíráló ekkor vagdalkozni kezd: miután a Tandorit elemző – és leginkább méltató – írásokból kiszemezte a problémákat feszegető passzusokat, végső érvként kijelenti, hogy olvasatlan szerzőről van szó (amúgy olvasható lenne, nagyon is könnyen, csak nem éri meg). Ez pedig nem bizonyíthatatlan állítás, hanem bizonyíthatóan nem igaz. Végül „laza, kényelmes, eseménytelen, tét és kockázat nélküli írásnak” minősíti az egészet: ez az, aminek ellenkezőjében meglehetős az egyetértés mindazok között, akiket Farkas a maga oldalára idéz.
„Nincs megoldás – Beck Andrással szólva –, mert nincs probléma.” Miközben a kritikus jó érzékkel talál rá az életmű kényes pontjaira – rejtőzködés, mellébeszélés, interpretálásának magához ragadása –, értetlenül és megérintetlenül kerül ki a viaskodásból; a Tandori-írás lényegéhez nem tudott közel férkőzni. Ellene fordítva Lacan egy pocsékul magyarított mondatát: „ez kasztráltsága által van, azáltal, hogy lemond a szerelemről, miközben azt hiszi, beléhatol.”
Várnánk, hogy a következő (’94/3.) számban jön a vita, de csak Szilágyi Márton akaszkodik bele (kissé éltanulósan) egy apró lábjegyzetbe. Farkas Zsolt egy stílusos ki/elszólásába, mely az olvasó nép közös vétkéről ad számot. Természetesen senki nem olvasott mindent, sőt nagyjából tudjuk, mi az, amit már nem is fogunk. A szerkesztők most hallgatnak, s csak találgathatunk, miért közölnek olyan írást, amelytől előre vagy utólag elhatárolják magukat. (Vajon ki fog így jelentkezni a furamód Szabad Nép-es fordulatokkal ékes felszólításra?)
De lássuk az ajánlatokat: Balla Zsófia-versek és két kritika az Egy pohár fű kötetről (Thomka Beáta, Orsós László Jakab), két vers Kemény Istvántól – igen jó Az apa barátai – és két dolgozat a költőről, kinek A koboldkórus címmel nemrég jelent meg a negyedik verseskönyve. Kemény igazán elégedett lehet bírálóival, Gács Annával és Babarczy Eszterrel. A nyári számban a Benetton-kampányt ismerteti György Péter, aki szinte egymaga műveli a tömegkultúra, a média- és reklámipar nálunk ugaron hagyott területét. Együtt élünk e jelenségekkel és műtárgyakkal, szemet szúrnak, körbevesznek minket, és belénk pofáznak, mégsem kezdünk velük semmit, nem képezik rendszeres kultúrkritika tárgyát. (Ez a nyelvhasználaton is tetten érhető: a kérdés irodalma és terminológiája jórészt angol, és György kísérletet sem tesz a magyarításra. Átérzem a probléma mélységét, de egy förtelmes mondat mindig lehangoló.) Talán mégis van megoldás, legalábbis ezt szemlélteti Perneczky Géza írása ugyanebben a lapszámban. Pedig ő is angol nyelvű irodalom – Thomas McEvilley amerikai filozófus és műkritikus könyve – nyomán értekezik (falszifikáljuk-e a lelket – és a művészetet is?), mindvégig élvezetesen.
Versek az őszi számból: Kukorelly Endre új ciklusa Hölderlin nevére és soraira, Kovács András Ferenctől egy „háromgarasos” olvasható, „szíves közlésében” pedig két románc a marosvásárhelyi Pessoától, Lázáry René Sándortól. És egy ritka madár (itt róka): Parti Nagy Lajos-vers, Rókatárgy alkonyatkor. „A róka az róka az róka az róka” – indul így, ilyen abélard-osan, van benne szőlő, sajt és elmeméz, mint az ismerős rókai mesékben, de ez már nem gyerekdal: „a rókatárgy a férfikor”, és a lírai tárcasorozat, a színdarabok után talán egy új költői korszak kezdete.
- Rábeszélő [6]