Mihancsik Zsófia: Aki hallgatta s hallgatja a Magyar Rádió szombat délutáni politikai magazinját – ma már 16 óra a neve –, és olvassa a 168 óra című lapot, pontosan tudja, hogy a politikai interjúk elsőszámú, mindig felkészült és mindig nyugodt hangú készítője voltál az elmúlt öt évben. Ehhez még hozzátehetem, hogy te az interjúd után is párbeszédképes tudtál maradni a legelvadultabb politikus interjúalanyaiddal is, noha mindig minden kérdést feltettél nekik, amelyeket a józan ész szerint fel kellett tenni. Ehhez képest az az eset, melynek elbeszélésére kérlek, kezdő riporterekkel sem történik meg gyakran.
Rádai Eszter: A történet a következő: múlt hét pénteken, az MSZP kongresszusán interjút kellett volna készítenem Horn Gyulával a 16 óra számára. Az MSZP sajtóügyekben felelős embere, Bárd András készségesen és sikeresen segített az interjú megszervezésében, noha elmondta, terveik szerint Horn Gyula csak a péntek reggeli Naptévének nyilatkozott volna. Odamentem a kongresszusra, és Bárd András szólt, hogy máris csinálhatom az interjút. Biztonsági emberek sorfala között mentem fel az emeletre. Horn Gyula egyedül ült a szobában, és nagyon kedvesen fogadott. Szó szerint nem tudom visszaidézni a kérdéseimet, de a tartalmukat elmondom.
Jánosi György a kongresszust megelőző sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a tisztújításon túl a kongresszus legfontosabb feladata, hogy kimondja: „a párt áll a centrumban, nem pedig a kormányzat.” (Lásd Népszabadság, okt. 7.) Megkérdeztem az elnök úrtól, mit jelent ez. Ez valószínűleg Jánosi György magánvéleménye – felelte. De a párt sajtótájékoztatóján hangzott el, mintegy pártálláspontként – erősködtem. Mire ő kicsit ingerülten megismételte az előző válaszát. Rákérdeztem, mit jelent a párt mozgalmi jellegének erősítése – Jánosi erről is beszélt. Ebben a kérdésben Horn teljesen egyetértett Jánosival, és ki is fejtette, miért. Egy kínos kérdés következett: mit gondol arról, hogy a vidéki szervezeteknél egyfajta hangulat alakul az MSZP-s képviselőkkel, a kormányfunkciót betöltőkkel és a parlamenti tisztségviselőkkel szemben.
Ezt honnan tudtad?
A 16 óra készített egy összeállítást az egyik szegedi MSZP-s szervezetnél. Sajnos nem sikerült jól, nem került adásba, de nagyon érdekes volt. Megszólalt benne a jelenlegi szegedi elnök, a volt elnök és Csintalan Sándor, aki arról is beszélt, hogy hatalmi harc kezd kialakulni azok között, akik öt éve kitartanak az MSZP mellett, és ma már az elitet alkotják a párton belül, meg a most jövők vagy az elitbe még be nem kerültek között. Tehát a kérdésem alapjául szolgáló információk hitelesek voltak.
Már megbocsáss, de ha ez a szegedi összeállítás ilyen informatív volt, hogyhogy minőségi okokból nem került be a 16 órába?
Nem én döntöttem így, ne engem kérdezz. Horn Gyula nagyjából azt válaszolta, hogy ilyen nincs, nem is tud róla, mondjam meg, melyik szervezetről van szó, s amikor megmondtam, azt felelte, hogy hiszen a szegedi elnök már öt éve tagja a pártnak. Jött a következő kérdés. Volt egy terv, hogy kettéválasztják az elnöki és a miniszterelnöki funkciót, és aznap reggel a Naptévében Horn Gyula arról beszélt, hogy tulajdonképpen szeretett volna lemondani a pártelnökségről, mert a miniszterelnöki funkció nagyon sok munkát jelent számára. Mindössze négy-öt szót mondhattam el a kérdésemből, amikor hirtelen közbevágott, hogy ezt nem mondta. Bocsánat, mondtam, lehet, hogy szó szerint nem így hangzott, kérem, javítson ki. De nem javított ki, hanem kijelentette, ez az egész tűrhetetlen, ha idézni akarom, ne idézzem rosszul, különben meg az sem volt igaz, amit előzőleg kérdeztem, és nem ad interjút. Kínos és kicsit megalázó huzavona kezdődött: továbbra is kértem, hogy javítson ki, győzködtem, hogy fontos az interjú, jó, mondta végül, de akkor az egészet kezdjük újra.
A rutinos riporter bekapcsolta újra a magnóját…
Igen, és nagyjából feltette ugyanazokat a kérdéseket. Talán nem ugyanabban a sorrendben, de bizonyos dolgokat muszáj volt megkérdezni. Csak éppen már sokkal óvatosabban fogalmaztam, kerestem a szavakat. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy újsághír szerint egy vacsorán, amelyen számos régi, úgynevezett reformkörös vett részt, megpróbálták rávenni Jánosi Györgyöt, hogy szálljon ringbe az elnökhelyettesi tisztségért (Népszabadság, okt. 6.), mert egyesek szerint – ismét az újságot idéztem – Szekeres Imre esetleges elnökhelyettessé választása azt a veszélyt jelentené, hogy utódlási harc bontakozhat ki a pártban. Nem érti az okfejtésemet, válaszolta Horn Gyula, olyan bonyolult, a reformkörösök különben is mindig össze szoktak ülni vacsorázni. Kérdeztem még Szekeres Imréről, megkérdeztem, milyen érvekkel győzték meg, hogy továbbra is vállalja az elnöki tisztet, és arról is, hogy a jelöltek listáját nézegetve úgy látszik, hogy a liberális és a népi baloldal megint kiszorul a vezérkarból…
Szűrös és Vitányi?
Igen. Ez a kérdés már végképp érthetetlen számára, mondta erre Horn Gyula. Különben is, már fél órája beszélünk, én abszolút felkészületlen vagyok, nem tudom, mit akarok, és ő nem járul hozzá az interjú sugárzásához. Szabadkoztam, hogy a fél órában két interjú készült, felajánlottam, hogy a vágás után szívesen bemutatom az anyagot neki vagy annak, akit kijelöl. De ő csak azt ismételte, hogy nem járul hozzá a közléshez. Aztán kinyitotta az ajtót – rémülten ugrottak fel a rádiótelefonos biztonsági emberek –, és kiszólt, hogy kerítsék elő Bárd Andrást. Bárd döbbenten vette tudomásul az ügyet. Mindenki riadt volt, a miniszterelnök hallatlanul dühös, rám meg kicsit szánakozva néztek, hogy mi a csudát követhettem el. Aztán Horn Gyula kiment azzal, hogy ha másnapra tisztességesen felkészülök, és odaviszem neki a dokumentumokat, amelyekre hivatkozom, ad nekem interjút. De hát itt van a kezemben, mondtam neki – mert a naptévés interjú kivételével ott volt nálam minden –, ám erre már nem reagált.
Hány interjút csináltál Horn Gyulával az elmúlt négy évben?
Nagyon sokat. És nem volt vele soha semmi problémám.
Azt mondtad, hogy a második nekifutásban már keresgélted a szavakat. Nyilván vigyáztál, hogy kevésbé egyértelműen fogalmazz…
Meg volt olyan kérdés, amit ki is hagytam, hiszen ha korábban azt mondta rá, nem igaz, olyan íze lett volna a dolognak, mintha meg akarnám hazudtolni.
Magyarán nemcsak a fogalmazásban, hanem tartalmilag is elkezdtél öncenzúrázni.
Igen, ez történt.
Hogy fogsz legközelebb interjút csinálni Horn Gyulával?
Nem akarok vele több interjút csinálni. Nagyon megviselt ez az ügy.
Amikor annak idején az MDF-politikusok visszautasítottak, nem téged személyesen, hanem azt a műsort – a 168 órát –, amelynek interjút kértél, az is így megviselt?
Nem. Nevettem rajta, szánakoztam, de soha nem… féltem. De most olyan aránytalan volt a kettőnk viszonya, annyira nem voltunk egyenlő felek ebben a helyzetben… Ő volt a hatalom. Szorongtam, és nemcsak utána, hanem már interjú közben is.
Mitől? Ezer ilyen interjú van már a hátad mögött.
Nem tudom. A választások óta sok rossz érzésem van a szakmámmal kapcsolatban is. Nem mintha azt hinném, hogy megint diktatúra lesz, vagy visszatér a Kádár-rendszer. De rengeteg tünet borzasztóan emlékeztet arra, amiben 1988 előtt éltünk. Azt a szörnyű unalmat, azt a vigasztalan szürkeséget érzem gyakran, ami azt a rendszert jellemezte. És az is elkeserít, hogy körülöttem az emberek – és nyilván nemcsak körülöttem, hiszen az ország nem véletlenül szavazott úgy, ahogy szavazott –, azt gondolják, ez a normális állapot: ’89-ben kizökkent a földgolyó, s ezzel a választással most visszazökkent a helyére. Úgy veszem észre, mások nem szoronganak, sőt, mintha fel lennének szabadulva. Ezt erősíti meg a 16 órás tapasztalatom is: a választási törvényről szóló Kuncze-interjú után a Kónya Imrével készült beszélgetés következett. A betelefonálók nagy többsége azt javasolta, most már nem kellene szót adni az ellenzéknek, eleget beszéltek az elmúlt négy évben. Az indulat ugyanaz, mint az elmúlt négy évben, csak éppen most a másik tábor telefonál.
Bárkivel beszélek, mindenki érzékeli, amit mondasz, azzal a megszorítással, hogy értelmiségi ismerőseim minden aggasztó jel ellenére is úgy vélik, óriási különbséget jelent a Kádár-rendszerhez képest, hogy most bármit meg lehet írni, ki lehet mondani, tehát működik a nyilvánosság kontrollja. Te viszont azt mondtad el, hogy a nyilvánosság visszavétele nem okvetlenül brutálisan és adminisztratív eszközökkel történik. Az ember bizony nem vetkőzheti le az elmúlt harminc-negyven év reflexeit, s a hatalom bátran építhet az öncenzúra begyakorlott technikáira. Csak a légkört kell megteremteni hozzá.
Igen, valószínűleg ez csapott meg. S a végeredmény is elgondolkodtató: a 16 órában csak egy kétperces tudósítás hangzott el az MSZP-kongresszusról.
Márpedig a tudósítás más műfaj, mint az interjú: a tudósító, a műfaj szabályainál fogva, csak arról beszélhet, ami a helyszínen elhangzott.
Ráadásul zárt ülés volt, amiről nem lehet tudósítani, egy interjúban viszont erre is rá lehet kérdezni. Magyarán ennek az afférnak a következtében a 16 órában csak azok az információk hangzottak el az MSZP kongresszusáról, amelyeket ők maguk tudatni akartak a közvéleménnyel. Tehát nem kellett szembesülniük esetleg kínos kérdésekkel. Bár szándékosságot nem tételeztek fel. Talán inkább az történt, hogy a kongresszusnak sok kényes kérdést kellett eldöntenie, s Horn Gyula úgy ítélte meg, hogy nem lenne jó, ha a küldöttek úgy foglalnának állást, hogy végighallgatták őt előtte a 16 órában. De hát ezt valószínűleg előbb kellene mérlegelnie egy elnöknek.
Nem félsz, hogy politikusi – legalábbis MSZP-politikusi – körökben híre megy az ügynek, s nem szívesen állnak majd szóba veled, akitől Horn Gyula „felkészületlenség” miatt megtagadta az interjút?
De igen. Minden ilyen ügyön az ember szakmai hitele is múlik, s nem szeretném, ha ezzel a címkével lehetetlenítenének el.
Hivatkozott cikkek
- Mentőakció [11]