A görög belpolitikát már több évtizede három élő kövülete határozza meg: a 87 éves Konsztantinosz Karamanlisz, aki 1935 óta képviselő, többszörös miniszterelnök, jelenleg köztársasági elnök; a 76 éves Konsztantinosz Micotakisz, aki 1946-ban lett képviselő, majd miniszterelnök, most pedig utódja, Papandreu „közbenjárására” a vádlottak padjára került; végül Andreasz Papandreu, aki egyébként közülük a legfiatalabb, pedig már ő is 75 éves, a nyolcvanas években már nyolc évig volt kormányfő, s most megint miniszterelnök. Sőt az sem kizárt, hogy miként Karamanlisz, pályáját köztársasági elnökként fejezi be…
Hosszú menetelés
A jövőre esedékes elnökválasztás Görögországban az elmúlt fél év legtöbbet tárgyalt belpolitikai témája volt. Az alkotmány értelmében a választási procedúrának legkésőbb – a ma már nem újraválasztható Konsztantinosz Karamanlisz mandátumának lejárta előtt egy hónappal – 1995. április 5-ig meg kell kezdődnie. A köztársasági elnököt nyílt szavazással a parlament választja: ha a 2/3-os szavazattöbbség – azaz 200 képviselő támogató szavazata – nincs meg, akkor a szavazást öt napon belül meg kell ismételni. Újabb kudarc esetén azonban, további öt nap múltán, már 180 szavazat is elegendő a jelölt megválasztásához. Ha a szükséges többség még ekkor sincs meg, akkor feloszlatják a parlamentet, s a választóknak harminc napon belül urnák elé kell járulniuk, s az eljárás ott folytatódik, ahol az előző parlament abbahagyta. Ha továbbra is sikertelenül, akkor az ötnapos menetrend állandó betartásával, először egyszerű, majd relatív többség is elegendő a köztársasági elnök megválasztásához. Nem valószínű, hogy az ügy idáig húzódna, az azonban igen, hogy a procedúra nagy részét nem tudják „megspórolni”.
Erre utal a tavaly októberben megválasztott parlament összetétele is (emlékeztetőül: Paszok – 170 mandátum, Új Demokrácia – 110, Politikai Tavasz 11, Kommunista Párt 9 mandátum): a Paszoknak nincs annyi képviselője (tudjuk, 180 kellene), hogy egymaga megválaszthassa saját jelöltjét, ugyanakkor a legnagyobb ellenzéki pártnak, az Új Demokráciának sincs akkora súlya (120 képviselőre lenne szüksége), hogy megvétózhassa a nem kedvére való jelölt megválasztását. Az kizárható, hogy a Paszok az Új Demokráciával megegyezésre törekedne, azaz „nagykoalíciós” jelölt állítására. Immár két évtizede mindkét nagy párt főként a másikkal való szembenállással definiálja magát. Az Új Demokrácia elnöke, Miltiadész Evert már a nyár elején bejelentette, hogy a Paszok egyetlen jelöltjét sem hajlandó támogatni, bárki légyen is az.
Nem teljesen egyértelmű azonban a két kisebb párt magatartása, bár a 11 képviselője révén a mérleg nyelvét játszó Politikai Tavasz, a jobbközép beállítottságú, nacionalista retorikájú, a macedón-kérdésben hajthatatlan kis párt vezetője végül is ugyancsak kizárta Papandreu támogatásának lehetőségét. A Paszok ennek ellenére eddig gondosan ügyelt arra, hogy jóban legyen velük, kérdés azonban az, mit tud adni esetleges támogatásukért cserébe, főként pedig: mekkora lenne a jelenlegi miniszterelnök, Andreasz Papandreu esetleges támogatásának ára.
Már amennyiben tényleg köztársasági elnök akar lenni. Sokan, sokat beszélnek erről, ő maga lebegteti a kérdést. Ha persze a miniszterelnök jelölteti magát a köztársasági elnöki posztra, ez – a jelenlegi parlamenti erőviszonyok miatt – előrehozott választásokat tenne szükségessé. Az előrehozott választás viszont a Paszok helyzetét nehezítené meg: nem tenne jót a párt tekintélyének, ha az emberek úgy éreznék, csupán azért kell elmenniük szavazni, mert a párt vezetője mindenképpen köztársasági elnök akar lenni. Másképpen tálalható a dolog akkor, ha a választásokat alkotmánymódosítás miatt kellene előrehozni, aminek célja az lenne, hogy kibővítsék a jelenleg pusztán protokolláris szerepű köztársasági elnök jogkörét. Ez ráadásul jobban megfelelne Papandreu politikai habitusának is…
Új politikai szerkezet?
Ezek után már csak az a kérdés, hogy a pártok vezérkara s egyes képviselői hogyan ítélik meg: kinek mennyire éri meg az ilyen előrehozott választás. Ennek felmérését is szolgálta az első belpolitikai erőpróbának tekintett júniusi Európa parlamenti választás.
A kép első látásra – a nagy pártok szempontjából legalábbis – rendkívül lehangoló. Másfél évtized alatt – azaz hat parlamenti választási ciklus alatt! – nem fordult elő, hogy a görög politikai élet két gigásza együttesen ne szerezte volna meg a szavazatoknak legalább 80%-át. Most alig 70%-ot értek el, s az eddig statisztaszerepre ítélt kis pártok rég nem remélt sikert könyvelhettek el. Az alig egy éve alakult Politikai Tavasz az ország harmadik legnagyobb politikai ereje lett. A kommunisták másfélszeresére növelték szavazataik arányát, a Baloldali Szövetség pedig, amelyik tavaly októberben a 3%-os küszöb miatt be sem jutott a parlamentbe, több mint duplájára.
A választások üzenete persze nem ilyen egyértelmű. Még nem lehet pontosan tudni, hogy az ezredesek 1974-es bukását követően kialakult és a hetvenes évek végétől rendkívül szilárdnak bizonyult politikai pártstruktúra alapvető átrendeződésének, avagy csak átmeneti jelenségnek vagyunk-e tanúi. Mindkettő lehetséges. A görög politikai életet három évtizede három nagy tábor uralja. Az utóbbi években azonban mindhárom táborban átrendeződés indult: a baloldalon a Szovjetunió összeomlása teremtett új helyzetet, miközben a centrista Paszok és a jobboldali Új Demokrácia politikai összetartó ereje is jelentősen csökkent. Gyengült a hatvanas évek legendája, a közös harcok emlékére alapozott „mi-tudat”, s lassan kikopnak a politikai életből az azóta színen lévő „nagy öregek” is, ami szükségképpen a politikai hagyomány kohéziós erejének gyengüléséhez vezet.
Lyukkártya-klientúra
A nagy pártok ettől persze még nem lesznek teljesen eszköztelenek: klientúrájuk hálózata az egész társadalmat átszövi. Igaz, ez a klientúra a nyári Európa parlamenti szavazáson mintha cserbenhagyta volna őket. Nem teljesen abszurd azonban az a feltételezés, hogy a kormányzati hatalom szempontjából tét nélküli választásokon a pártok egész egyszerűen hagyták klienseiket, hogy a szívükre hallgassanak. Alkalomadtán azonban az eszükre is emlékeztetni fogják őket. Márpedig érveik a társadalom minden szintjén hatni fognak, hiszen ilyenkor nemcsak az dőlhet el, ki lesz valamely állami közüzemi vállalat elnöke vagy egy állami részvénytöbbségű bank igazgatótanácsának tagja, hanem az is, hogy megkapja-e az illető a régóta remélt állást valamely állami közintézményben, vagy egy hivatalnok elkerülheti-e az ország másik végébe történő áthelyezést, melynek nem eleget tenni csak a közalkalmazotti státus feladásával lehetne. Ezt igazolja az is, hogy az igazi főpróbának tekintett őszi helyhatósági választások közeledtével a kis pártok ismét elkezdtek veszíteni befolyásukból.
A politikusok is tudják azonban, hogy a klientúraépítéssel mint eszközzel érdemes óvatosan bánni. Közgazdászok szerint az ország gazdasági nehézségeinek egyik fő oka az, hogy a pártok klienseivel feltöltött közalkalmazotti szféra rendkívül alacsony hatásfokkal működik. Az ország egyik vezető szociológiai intézetének elnöke mesélte: intézetének egyik alkalmazottja több mint két évtizede lyukkártya-lyukasztói képesítést s ezzel végleges intézeti státust szerzett. A lyukkártyával dolgozó számítógépek természetesen már két évtizede eltűntek az intézetből, a szóban forgó munkaerő azonban – szakképesítésére hivatkozva – minden más jellegű munkát elhárított. Hiába akarta az intézet új vezetője nemrég áthelyezni valamelyik minisztériumba, a háttérben meghúzódó nagy hatalmú patrónus leállította…
Az állam mint „húzóágazat”
Ez a felduzzadt apparátus okozza többek közt az óriási költségvetési hiányt, a még mindig két számjegyű inflációt, valamint az ország nemzetközi eladósodását. Nem csoda, ha a brüsszeli bizottság illetékesei időről időre rosszallásukat fejezik ki a közintézmények működését minősítve. Az ősz azonban néhány biztató hírt is hozott: a nyár elején konvertibilissé tett drachma árfolyama a spekulációs kísérletek ellenére szilárd maradt. Nemrég sikerült tető alá hozni bizonyos görögországi nagyberuházások Európa közösségi finanszírozásáról szóló egyezményt is: 1999-ig 16 milliárd ECU érkezik az országba, jórészt infrastrukturális beruházások – utak, hidak, metró, szennyvíztisztító telepek stb. – építésének támogatására. Ezek az óriási befektetések tényleg maguk után húzhatják a gazdaság egészét, s ráadásul már a jövő század infrastrukturális alapjait teremtik meg. De legalább ennyire fontos, hogy ez a hatalmas összeg (az EK feltételeivel összhangban) a görög állam csatornáin keresztül, annak ellenőrzésével jut majd el a megbízásokat elnyert vállalkozókhoz. Ez a folyamat magát az államot is megerősíti legnagyobb munkaadói szerepkörében, amire ugyancsak volt már példa a közelmúlt történetében.
A II. világháború után a Marshall-segély keretében az államon keresztül juttatott pénzek egy új, a világháború alatt az élelmiszerek feketepiacán meggazdagodott polgárság megerősödéséhez vezettek, mely réteg az 1946–49 közti polgárháborúban a kommunisták felett győzelmet arató jobboldali állam legdinamikusabb támaszának bizonyult. Mindez akkor jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldal több mint egy évtizedre monopolizálhatta a kormányzati hatalmat. Feltételezni lehet, hogy az a politikai erő, mely most a EK-forrásokat kezeli, szintén hosszú időre berendezkedhet a hatalomban: a tavaly októberi parlamenti választások igazi tétje épp ez volt.
Az állam és az üzleti szféra ily mértékű összefonódása a korrupció állandó lehetőségét teremti meg. Micotakisz ex-miniszterelnököt éppen most készülnek bíróság elé állítani: vádlói szerint egy nagyszabású privatizációs ügyletben vesztegetési pénzeket fogadott el. Az érintett természetesen tagad. Szerinte egész egyszerűen Papandreu miniszterelnök bosszújáról van szó, amiért 1990-ben fordított szereposztásban – az akkori miniszterelnök, Micotakisz jóvoltából – neki kellett a bíróság előtt a megvesztegetés vádjával szembesülnie.
Akár igazak a vádak, akár nem, az ország politikai élete bizonyosan megsínyli, hogy az éppen hatalmon lévő politikai tábor rendre csak a másik fél visszaéléseire derít fényt, míg a saját háza táján mindent rendben talál. A politikai elemzők az Európa parlamenti választások kapcsán teljes joggal beszélhettek fokozódó s a politikai szerkezetben megalapozott értékválságról és „szavahihetőségi deficitről”. S bár az sem mindegy, ki lesz jövőre a köztársaság elnöke, az igazi kérdés az, hogy a „fejcseréket” kísérő vagdalkozás közepette sikerül-e elmozdulni erről a mélypontról.
- Külföld [6]