Tipegő külpolitika

Neményi László [1]

Molnár Gusztáv azzal fejezte be két héttel ezelőtti cikkét a Beszélőben, hogy radikálisan meg kell változtatni a hagyományos magyar külpolitikai szemléletmódot.

Molnár Gusztáv: Most hozzátenném: sürgősen meg kell változtatni. Olyan geopolitikai földcsuszamlásnak vagyunk ugyanis tanúi, amelynek értelmezése nem tűr halasztást. A New York Times egy közelmúltbeli, Budapestről keltezett riportja brutálisan megírta: új belső demarkációs vonal alakult ki Kelet-Közép-Európában, mégpedig egyfelől Magyarország, Csehország és Lengyelország, másfelől pedig Ukrajna, Románia, Bulgária között. Ez a geopolitikai elmozdulás talán még nagyobb horderejű, mint akár a ’89–90-es fordulat, mert a kelet-európai szürke zóna potenciális „újrafelosztásához” vezethet. A kommunizmus bukása mindegyik kelet-közép-európai országban törvényszerű volt. Mára viszont kiderült, hogy a diktatúrát megbuktató társadalmak közül nem mindegyik képes politikailag és pszichológiailag integrálódni a nyugati struktúrákba, illetve e struktúrák – köztük a NATO – nem mindegyiket akarják vagy tudják befogadni. Az új belső limesek, úgy látszik, épp e törésvonal mentén jelennek meg.

Ebben az új helyzetben a magyar külpolitika elsőrendű feladata az, hogy megszüntesse a NATO-tagság körüli kétértelműségeket. Világosan ki kell mondanunk, hogy a csatlakozás első számú stratégiai célunk. A magyar külügyminiszternek nem arról kellene beszélnie, hogy a NATO-csatlakozás távlati cél, és a honvédelmi miniszternek sem kellene mindjárt referendumot emlegetnie, amikor mindez szóba kerül. Ha Havel két-három havonta ki tudja mondani, hogy most kell fölvenni bennünket a NATO-ba, ha ugyanezt a lengyelek pártállásra való tekintet nélkül rendre meg tudják tenni, ha immár az osztrákok sem a semlegességben, hanem inkább a NATO-ban bíznak, akkor a magyar politikai elitnek is lépnie kell.

Gömöri Endre: Egyetértek azzal, hogy Magyarország számára a lényeg nem az Európai Unió, hanem a NATO-tagság. De szeretném leszögezni: akármit mond akármelyik magyar külügyminiszter, ebben az ügyben nincs döntési pozíciónk. A NATO azt az államot integrálja, amelyiknek a felvétele a mindenkori vezetés által kidolgozott érdekrendszernek megfelel. Ha aktív lépéseket nem is tehet a kormány, mégis terheli mulasztás. Egyike voltam például azoknak, akik a megelőző kormány időszakában támadták az AWACS-ügyben tanúsított ostoba magatartást. Vagy egy mostani ügy: Magyarország nem vett részt a lengyelországi NATO-hadgyakorlatokon, amit a Honvédelmi Minisztérium és a televízió azzal magyarázott, hogy nem volt rá pénz. Holott Lengyelországba, amely a NATO szempontjából abszolút primer helyzetben van, még azok az országok is elküldték a kontingenseiket, amelyek a Molnár Gusztáv által említett belső demarkációs vonaltól keletre esnek. Ezt én nemcsak rövidlátásnak, hanem kisszerű magatartásnak tekintem.

Wachsler Tamás: Valóban rengeteg helyzetet kihagytunk. Létrehozhattuk volna például itt Magyarországon a békefenntartó erők kiképzőközpontját. Az eredeti nagyívű elképzelés azonban gyorsan elolvadt: nem egy zászlóaljat, hanem csak egy századot vezényelnének ide, nem külföldieket, hanem csak magyarokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Ennyit a vicc kedvéért, az viszont komoly veszély, hogy a pótköltségvetés az első igazi „integrációs” terv maradékát is „kinyírja”. Bizonyos szempontból a helyzet rosszabb, mint mondjuk fél évvel ezelőtt: nem a kormányváltás miatt rosszabb, hanem az elmaradt, visszavont lépések miatt.

Vásárhelyi Miklós: Mindenekelőtt azt nem szabad elfelejtenünk, hogy kis ország vagyunk, nem vár ránk jelentős szerep a nemzetközi politikában. Ebből az evidenciából szerintem az következik, hogy a magyar külpolitikának nagyon mértéktartónak és visszafogottnak kell lennie. Azok a kísérletek, amelyeket az előző kormány tett nyilván jóhiszeműen, hogy látványos külpolitikai eredményeket érjen el, kudarcot vallottak. Sőt, olykor ellenérzést váltottak ki. Ha túl akarunk jutni a holtponton, nagyon hasznos lenne kimondani, hogy a jelenlegi koalíció ne törekedjen ilyen eredményekre, hanem a kis lépések politikáját kövesse, de ne történjék meg az sem, amit plasztikusan igazolt Wachsler Tamás is, hogy a kis lépések is elmaradnak, miközben óriási nagy álmok, elképzelések tovább dagadnak.

Molnár Gusztáv: Nem vagyunk döntési helyzetben, ez igaz, de nem hiszem, hogy a kis lépések taktikája, a tipegő külpolitika pótolhatná a politikai stratégiát. Egy kis államnak is lehet külpolitikai stratégiája. Ami persze csak akkor ér valamit, ha összhangban van valamilyen nagy politikai stratégiával, esetünkben az euroatlanti szövetségi rendszer részét képező, közös európai kül- és védelmi politikával.

Általában négy érvet szokás említeni, miért nem kellene most felajánlani a lengyeleknek, a cseheknek, a magyaroknak a teljes jogú tagságot. Az első érv az, hogy ebben a pillanatban a NATO maga is „identitászavarokkal” küzd, a második érv az, hogy a NATO nem akar belekeveredni regionális, etnikai és más, teljesen kiszámíthatatlan konfliktusokba, a harmadik a „kompatibilitás-hiány”, a negyedik és legsúlyosabb: Oroszország makacs tiltakozása… Vegyük sorra ezeket az érveket.

Mustó István: A NATO-nak jelen pillanatban nincs kialakult koncepciója, ellenségképét elvesztette. Amíg nem konszolidálja saját magát, addig a bővítés inkább felhígításhoz vezetne, semmint koncepcióváltáshoz. Kétséges, lenne-e politikai haszna ebből a NATO-nak, hátrányai viszont nyilvánvalóan jócskán lennének. NATO-körökben sokan úgy gondolják, ha a szövetség most újradefiniálná magát, ami együtt járna Lengyelország, Csehország és Magyarország felvételével, abban a pillanatban elvesztené azt az eszközt, amivel sakkban tartja az orosz törekvéseket.

Gömöri Endre: Valahol mélyen az oroszok is érzik, hogy voltaképp továbbra is ellenük folyik ez a meccs. A NATO azért nem definiálja magát újra, mert nem akarja nyíltan megmondani, hogy az egyetlen potenciális „veszély” Oroszország. A volt szovjet birodalom helyén történt reintegráció folyamatát, véleményem szerint, gyakorlatilag legitimáltnak lehet tekinteni. Brzezinski ugyan azt mondja, hogy Ukrajna az „ugrópont”: ha az oroszok hozzányúlnak Ukrajnához, akkor mindennek vége. Lehet, hogy az oroszok hozzányúlnak Ukrajnához, mégsem fog történni semmi.

Vásárhelyi Miklós: A mi NATO-val kapcsolatos kétértelmű magatartásunk egyenes következménye annak a hallatlan bizonytalanságnak, ami a NATO legjelentősebb országaiban uralkodik. Kézenfekvő, hogy a szovjet birodalom felbomlásával és különösen a kelet-európai országoknak a szovjet impériumból való kiszakadásával új helyzet állott elő. A NATO eredeti rendeltetése az volt, hogy megvédje a kommunisták és a Szovjetunió által el nem foglalt területeket a szovjet veszélytől. Ez a veszély eltűnt. A NATO szerepét azonban rendkívül nehéz újrafogalmazni: ők azt mondják, hogy a NATO-nak az általános biztonsági organizáció kiindulópontjának, az európai stabilitás eszközének kell lennie, de ezt csak nyilatkozzak, és nem történik semmi.

Mennyire érdemes komolyan venni a másik két érvet, amelyek a regionális konfliktusokkal és a kompatibilitással kapcsolatosak?

Mustó István: A NATO valóban fél a regionális konfliktusoktól. Érzi azt is, hogy tanácstalan olyan válságok ügyében, mint pl. Bosznia, amelyek nem kezelhetők a jelenlegi keretek közt. Ha viszont a NATO kizárólag csak tanácstalan szemlélőként szerepel a konfliktuszónákban, óhatatlanul papírtigrisnek fogják nézni.

Wachsler Tamás: Ebből azonban szerintem nem következik, hogy mindenképpen le kellene venni a napirendről a visegrádiak NATO-tagságát. Regionális konfliktusok eddig is voltak, és vannak is a NATO-országok körében, vegyük például a görög–török viszályt, ezek kiterjedését azonban jórészt épp azért tudták megakadályozni, mert a szembenállók a szövetség tagjai voltak. Ez az egyik. A másik: a NATO-országok hadseregei – igaz, nem a NATO képviseletében – ott állomásoznak Boszniában, a Baranya-háromszögben stb. A negatív következmények tehát így is beszivárognak a NATO-övezetbe – független attól, tagországokról van-e szó vagy sem. A kellemetlen következmények viszont csökkenthetők, ha ezek az országok egy szövetségi rendszeren belül találnak fórumot a konfliktuskezelésre,

Mustó István: Magyar részről hangsúlyozottan fölmerül a kompatibilitás költségeinek kérdése. A NATO nem ingyenes társaság, ahova az ember belép, és akkor valaki majd megvédi, ha megtámadják, hanem infrastruktúrát igényel, felszerelést, haditechnológiát, támaszpontok létesítését, hozzájárulást a NATO közös költségeihez. Ennek nagyságrendjét tudomásom szerint Magyarországon még nem mérték fel, pedig az infrastruktúra fejlesztése egyszerűen alapkövetelménye annak, hogy egy ország megfeleljen a NATO-tagság általános kritériumainak. A magyar gazdaság azonban megítélésem szerint nincs erre felkészülve.

Wachsler Tamás: Az tény, hogy a költségvetés jelenlegi 70 milliárdos honvédelmi tételéből nem tudjuk fedezni a csatlakozás költségeit. Úgy gondolom azonban, hogy nem kellene túllihegni a kompatibilitási programot. Nem lehet megspórolni bizonyos alapfeltételek teljesítését, de az együttműködéshez szükséges maximális szintet elég 10-15 év alatt megteremteni. Én tehát a „pénzügyi” érvet sem tartom perdöntőnek.

Mit kezdhetünk a legsúlyosabb szemponttal, Oroszország makacs és kitartó tiltakozásával?

Mustó István: Oroszország nagyhatalomnak tartja magát, és részben most már az amerikaiak és az európaiak is nagyhatalomként kezelik, érdekeit komolyan fontolóra veszik. Az ok világos: Oroszország ma is nukleáris hatalom, a volt Szovjetunió területén kitörni készül a „káoszvulkán”. Ezt mind Európa, mind Amerika szeretné elkerülni, ezért először valamiképp rendezni szeretné az oroszokkal fennálló kapcsolatokat, gazdaságilag és politikailag stabilizálni a térséget, és csak ezután meghúzni a NATO határait.

Wachsler Tamás: Oroszország szerepét illetően általában nem belső stratégiai érdekekre szoktak hivatkozni, hanem egyfajta belpolitikai erőegyensúly szükségességére. Ha létezik egyáltalán orosz külpolitikai konszenzus, akkor az nem más, mint hogy a NATO ne közelítsen az orosz határokhoz vagy a FÁK határaihoz, mert ezzel a szélsőségesek, a Zsirinovszkijok meg Ruckojok malmára hajtaná a vizet. Szerintem a dolog pont fordítva van. Épp az hajtja a malmukra a vizet, ha a NATO olyan üzenetet sugároz feléjük, hogy van keresnivalójuk Közép-Európában: tálcán kínálja számukra azt a gondolatmenetet, hogy igenis vannak érdekövezetek, és Közép-Európa Oroszország érdekövezete. Két évvel ezelőtt, amikor még nem volt kérdés, provokálja-e avagy sem Oroszországot a mi tagfelvételünk, sokkal könnyebben elfogadták volna, de most egyre szűkülnek a lehetőségek. Minél tovább hezitál a NATO, annál nehezebb lesz lenyeletni ezt a békát az oroszokkal. Ha béka ez egyáltalán…

Molnár Gusztáv: Mustó Istvánt és Wachsler Tamást hallgatva az az érzésem, mintha nem érzékelnék eléggé, hogy teljesen új helyzet alakult ki. Oroszország végrehajtotta a reintegrációt, amire az előbb Gömöri Endre is utalt, s épp ez az, ami nagy lehetőség a mi számunkra, mert felébresztette baljós szendergéséből a Nyugatot. Ha Oroszország csendben marad, a németek hiába mondogatnák napestig, mennyire fontos a NATO és az EU kiterjesztése, senki sem törődne velük. A formálódó „új Kelet” láttán azonban a visegrádiakat is magában foglaló „új Nyugat” megteremtése immár közös német–amerikai, vagyis transzatlanti érdek. Oroszország reintegrációja felgyorsította, de távolról sem tette ellenőrizhetetlenné az eseményeket. Ezt úgy értem, hogy a szelektív és időben előrehozott NATO-kiterjesztésre csakis az Oroszországgal való stratégiai megállapodás keretében kerülhet sor. Ami természetesen nagyon kemény kérdéseket fog fölvetni: hol fognak húzódni az új biztonságpolitikai határok, mi lesz azokkal a kelet-európai államokkal, amelyek kívül maradnak a kiterjesztésen, tehát mi lesz Románia, Bulgária és a Balkán sorsa?

Vásárhelyi Miklós: Akárhogy is nézzük, Oroszország a FÁK-kal együtt a világ második katonai nagyhatalma, ezt tudomásul kell venni. Ez a nagyhatalom a NATO-bővítéssel kapcsolatban valóban nem mondott még semmit, ami számunkra biztató lehetne, miközben egyre erőteljesebben hangoztatják, hogy messzemenően bele akarnak szólni abba, ami ebben a zónában történik. Ha mindezt egybevesszük, be kell látnunk: elég kevés a mi NATO-közeledésünk valószínűsége és lehetősége.

Gömöri Endre: Szeretnék itt egy nagyon konkrét és aktuális adalékot hozzáfűzni külpolitikai magatartásunk és stílusunk dilemmáihoz. A magyar külpolitika most újabb próbatétel előtt áll: két hónapon át a Helsinki-konferencia vendéglátói leszünk. Érdemes felidézni, hogy az orosz politika a NATO-kiterjesztés preferenciájával szemben épp az ún. Helsinki-folyamatot, az összeurópai biztonság folyamatát igyekszik erősíteni, ami szerves folytatása a brezsnyevi szovjet koncepciónak. Emlékezhetünk rá, micsoda ádáz küzdelmet folytatott az akkori Moszkva katonai hatalmának csúcspontján a Helsinki-megállapodásokért, amelyeket teljes joggal úgy értelmezett, és azzal a céllal forszírozott, hogy a jaltai szituációt konszolidálja és legitimálja. Most is folyik egy rejtett küzdelem: egyik oldalon a NATO-kiterjesztés koncepciója, másik oldalon a reintegrálódó Oroszországot erősítő Helsinki-vonal. Magyarország – már említett pozicionális gyengeségénél fogva – rendkívül kényes helyzetben lesz ezen az értekezleten: rendkívül kifinomult és nagyon gondos magatartási normákra lesz szükség, a hangvétel, a stílus, a szóhasználat a legapróbb részletekig kidolgozott finomságaira ahhoz, hogy megtartsuk az egyensúlyt, nehogy átbillenjünk egy posztbrezsnyeviánus pozícióba, nehogy teret nyerjen a helsinki folyamat túlidealizálása.

Ebben is nyilván lényeges szerepe lenne a kelet-közép-európai országok közötti politikai egyeztetésnek. Mennyiben teszi ezt lehetővé vagy épp lehetetlenné, hogy ezek az országok egymással is versengenek a csatlakozásért?

Gömöri Endre: A magyar geopolitikai helyzet egy érdekes új vonására érdemes odafigyelni. Azon a demarkációs vonalon belül, amelyik teljesen jogos elgondolásaink szerint valahol a keleti lengyel, szlovák és magyar határon húzódik, most kialakult még egy, második demarkációs vonal. Lengyelország abszolút értelemben kitüntetett helyzetben van – ráadásul a lengyel lobby Amerikában nagyságrenddel erősebb és hatékonyabb, mint a többieké –, de bizonyos értelemben kitüntetett helyzetben van Csehország is, amelyik egy kézmozdulattal, mindenféle nosztalgiák és rövid lejáratú történelmi hagyomány sutba dobásával megszabadult Szlovákiától, és ezzel a Lengyelország utáni második legerősebb pozícióba manőverezte magát. Ráadásul jobban is adták el magukat a Nyugatnak.

Mustó István: Ez utóbbinál véleményem szerint van egy fontosabb szempont. Mind Lengyelország, mind Csehország közvetlen szomszédságban van Németországgal, s mint pufferzóna egyrészt a németek közvetlen érdekszférájához tartozik, másrészt a NATO is rajta keresztül szeretné ellenőrizni azokat a kiszámíthatatlan folyamatokat, amelyek a jelenlegi FÁK-országok területén történhetnek a közeljövőben. Itt Magyarország stratégiai vagy geopolitikai helyzete sokkal kevésbé érdekes.

Wachsler Tamás: Szerintem, ha mondjuk Lengyelországot fölveszik a NATO-ba, akkor besodródik Magyarország is.

Molnár Gusztáv: Én nem vagyok ilyen optimista, ezért vélem úgy, hogy nagyon sürget az idő. Egyértelmű, hogy Lengyelország elsőbbséget élvez, de rendkívül súlyosnak ítélném Magyarország jövője szempontjából, ha most Lengyelországot külön integrálnák, mert ki tudja, hogy mikor és hogyan kerül újra napirendre a kiterjesztés. Az oroszok most esetleg hajlandóak a kompromisszumra, mert legitimitáskényszerben vannak: el akarják ismertetni a Nyugattal, amit a FÁK keretében már megvalósítottak, továbbá, beleszólási jogot követelnek maguknak Délkelet-Európa ügyeibe. Ha ezt megkapják, még egyszer aligha egyezkednek. Tehát most kell lépni, most kell érvelni amellett, hogy a lengyelekkel együtt kezeljenek bennünket, még akkor is, ha elismerjük a prioritásukat.

Bár a lépcsőzetesség elve még érvényben van a hivatalos NATO-politikában, érdemes elméletileg végiggondolni, milyen következményekhez vezet az, ha az említett belső demarkációs vonaltól keletre eső országok egyelőre nem kerülnek be a NATO-ba. Egyáltalán: milyen következményekhez vezet ez a választóvonal?

Molnár Gusztáv: Oroszország szempontjából Románia geostratégiai helyzete egészen más, mint például Magyarországé. Illuzórikusnak tartom azt az elképzelést, hogy Románia csatlakozhat a NATO-hoz. Ebből sok feszültség fog generálódni, ez kétségtelen. A román politikai elit számára tulajdonképpen nem az a legfőbb szempont, hogy bekerülnek-e a NATO-ba vagy sem, hanem az, hogy bármi áron elérjék, hogy a közép-európai államokkal azonos geopolitikai helyzetben legyenek. És pontosan ez az, amit – saját társadalmi-politikai adottságaik és Oroszország miatt! – nem érhetnek el.

Mustó István: Gyakran hangoztatott magyar fenntartás az, hogy ha Magyarországot Románia, Szlovákia vagy Ukrajna nélkül vennék fel a NATO-ba, s ezek az országok más biztonságpolitikát folytatnának, akkor a magyar tagság kiélezné a szomszédos országokkal való viszonyt. Románia veszélyesnek találná a magyar NATO-tagságot önmagára nézve, s ezt a helyzetet ki tudná aknázni saját belpolitikai céljaira. Ez árnyékot vethetne Magyarországra, akár a kisebbségek helyzetét, akár a gazdasági és politikai kapcsolatokat tekintjük.

Gömöri Endre: Van egy óriási és tragikus magyar dilemma, amit szerintem Molnár Gusztávnak különösen mélyen át kell éreznie, nevezetesen a demarkációs vonal és a magyar kisebbségek helyzetének összefüggése. Mert azt nem lehet tagadni, hogy – ha megvalósul ez a szerintem minden szempontból jogos és racionális elképzelés, hogy az említett határon húzódjék az új demarkációs vonal, akkor – a legnagyobb magyar kisebbség más helyzetbe kerül, és ez befolyásolhatja a magyar belpolitikát is.

Molnár Gusztáv: Én nem tekintem olyan katasztrofálisnak az erdélyi magyarság szempontjából azt a lehetőséget, hogy a geopolitikai választóvonal Magyarország és Románia között fog húzódni. Egy geopolitikai szempontból megerősödött Magyarország mint anyaország a létfontosságú gazdasági és kulturális területeken sokkal többet „ér” majd az erdélyi magyarság számára, mint egy bizonytalan helyzetű, Romániával örökös perpatvarban álló Magyarország. A magyar–román határnak a NATO-tagsággal együtt járó végleges „megpecsételődése” csak azokat fogja zavarni, akik egy szimbolikus álomvilágban élnek, vagy az ilyen álomvilágban élő emberekkel manipulálnak.

Ha nem jön össze a NATO-tagság, ki szavatol a biztonságunkért?

Mustó István: Én úgy látom, a magyar biztonságpolitikai koncepció optimális esetben három pilléren nyugszik. Az első pillér a fokozatos NATO-integráció, miközben a NATO is megoldja problémáit az oroszokkal és a térség egyéb országaival.

A második pillér az európai gazdasági integráció. Ennek nem feltétele a mi NATO-tagságunk. Szerintem ugyanis a legjobb biztonsági garancia az, ha a Nyugat a saját maga tőkéjének érdekeit védi ebben az országban: akkor akár van NATO-garancia, akár nincs, a magyar gazdaságot és a magyar politikát nem fenyegeti veszély kívülről.

Harmadik pillér a bilaterális rendezés a szomszédos országokkal. Nem tudom azonban, hogy az olyan alapszerződés nyújtja-e ehhez a legjobb kereteket, mint amilyen megkötésével most Romániával és Szlovákiával törekszünk. Én azt hiszem, a „kis lépések” jóval hatékonyabbak, ahogy ez annak idején Willy Brandt Kelet-politikájában is megmutatkozott. Az alapszerződések csak akkor „kelnek életre” és töltődnek meg tartalommal, ha az árucsere, személyforgalom, információáramlás, a gazdasági és kulturális kapcsolatok terén kicsi lépések kísérik. Vagyis ha az alapszerződés tartalmát a gyakorlat már aláírása előtt megteremti.

Vásárhelyi Miklós: A magyar közvéleményben elterjedt egyfajta paktománia: iszonyatos törekvés van arra, hogy különböző nemzetközi szervezetekhez csatlakozzunk, amiben persze többnyire egyoldalú szerelem fejeződik ki. Én szkeptikus vagyok bizonyos nemzetközi szervezetekkel és paktumokkal szemben. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem kell megpróbálnunk különféle európai szervezetekhez csatlakozni, de óvnék attól, hogy ehhez túlzott reményeket fűzzünk. A NATO-hoz való közeledésünk szerintem elég távoli célkitűzés, gondoljunk arra, hogy még a társult tagság elnyerése is milyen rendkívül nehezen ment. A NATO-közgyűlésen gyakran részt vettünk, mi is elmondjuk a magunkét, ők is, de szavazati jogunk nincs. A magyar politikai élet szinte pártkülönbség nélkül úgy érzi, hogy a biztonságunk nem garantált. Ha reálisan mérjük fel a helyzetet, akkor egyedül az kecsegtet némi sikerrel, ha érdekeltté tudjuk tenni a nyugati országokat az itteni szerepvállalásban. Egyelőre abszolúte csatát vesztettünk. Nemcsak mi, hanem egész Európa.

• Külföld [7]