A Hafner Zoltán szöveggondozásában megjelent és jól tájékoztató jegyzeteivel ellátott kötet az eddigi legteljesebb gyűjtemény Pilinszky interjúiból. Az első dátuma 1965, az utolsó 1981-ben készült. Egymás után sorakoznak a kérdések és a válaszok, hosszabb, pályakép jellegű beszélgetések, alkalmi megnyilatkozásokkal váltakoznak, cserélődnek a riporterek és a helyszínek, az egyiket a rádióban sugározzák, a másikat a televízióban – Pilinszky azonban soha nem változik. És hát – szellemi értelemben – nincs szó itt semmiféle párbeszédről. A kérdezők küszködnek, néha vitába szállnak Pilinszkyvel, esetenként fontoskodnak, netán tudálékoskodnak, máskor beletörődőek, és csak hívószavakat dobnak a beszélgetés sodrába, mindhiába: valódi dialógusra nem képesek megnyerni a költőt. Pilinszkyt soha, semmivel nem lehet eltéríteni a maga monomániáitól. Udvarias persze, a legritkább esetben mond ellent, és intoleránsnak vagy lekezelőnek sem mondható – csak egyszerűen figyelmen kívül hagyja azokat a kérdéseket, melyeket már semmiképpen sem tud rácsatlakoztatni a saját gondolatmenetére. És ha – a csekély számú „viták” egyikében úgy látszik is, hogy meggyőzték, később kiderül: csak azért tette le a fegyvert, hogy minél gyorsabban túljusson a magánbeszédét megakasztani látszó rögöcskén. A Cs. Szabó Lászlóval folytatott egyik beszélgetésben kifejti, hogy szerinte Assisi Szent Ferenc volt az utolsó keresztény költő. Cs. Szabó erre – a maga filológiai műveltségének birtokában – még sok mást is felsorol, akik Assisi után keresztény költőként működtek, Pilinszky – mi mást is tehetne? – kapitulál: hát igen, úgy látszik, voltak még mások is… Mindez a legcsekélyebb mértékben sem zavarja abban, hogy évekkel később; és utána még többször is megismételje tézisét Assisi Szent Ferencről. És ez így van jól, Pilinszky vaskövetkezetességgel, tartott ki gondolati látomásai mellett.
Csakis önmagával folytatott párbeszédet. Így a könyv nem más, mint fontos filológiai adalék a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötethez, amely – alcíme ellenére – szintén nem „egy párbeszéd regénye”. Pilinszky itt termékenyen félreértette önmagát, úgy vélte, a dialógusnak éppen az lehet az alapja, ha a beszélgetőpartnerek mintegy szellemi vérszerződés szerint élnek: „ekkor derült ki, hogy gondolataink nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek. Így született meg bennem annak az egyetlen tanulmánykötetnek a gondolata, aminek megírására képes vagyok, BESZÉLGETÉSEK SHERYL SUTTONNAL.” Ha interjút adott, mindig Sheryllel, a színes bőrű amerikai színésznővel beszélgetett akkor is, mikor még nem is ismerte a lányt. Sheryllel, vagyis önmagával. Még pontosabban: kettejük közös médiuma szólt a lány és a magyar költő ajkain. Pilinszky mindig is erre az unióra vágyott, médiumnak lenni, a személyest feloldani a másikban, aki önmagunk számára személytelen, ám mégis mi magunk, tehát a legmélyebben személyes. Ám ez a varázslat csak egyszer és egyetlen emberrel sikerülhet. Pilinszky megkettőzte magát Sheryl Suttonban, ám ezt nem tehette meg más beszélgetőpartnereivel. Így vált monológgá a most kiadott beszélgetések könyve.
Persze korunk egyik koncentráltabb, leglényegretörőbb magyar magánbeszéde ez. Személyes, pontosabban intim, még pontosabban privát megnyilatkozásokat mindhiába keresnénk benne. Egy-két alaptény a gyermekkorból, néhány háborús emlék, futó találkozások – Pilinszky magánélete mintha véget ért volna az ötvenes évek eleje tájékán. Pedig ballonkabátos, kisfiús-kamaszos, örökké cigarettázó, mutáló hangú, Hajós utcai szobája mélyén gubbasztó alakjának volt egy rendkívül kontúros rajzú mitológiája. Mitológiája és nem legendáriuma. Önmagát is magánmitológiája szerint formálta meg a József Attila-i program ellenében. Korábban így szólt az élet summája: „születtem, elvegyültem és kiváltam”. Pilinszky előbb kivált, hogy aztán teljes erővel az elvegyülésre törekedjen; a pálya rendkívüli és konzervatívabb kritikusai számára érthetetlen fordulata (Szálkák, 1971) ezt készítette elő, hogy a „végkifejlet” után eljusson a teljes költői elnémuláshoz. Az egész világot saját mitológiája, saját szótára szerint alakította. Alkalmi beszélgetőtársai, ars poeticájának állócsillagai így lesznek a szótár címszavaivá, elvegyülnek ebben a mitológiában, és „elnémíthatatlan csenddé” válnak a Pilinszky-féle arcképcsarnokban. Sheryl Sutton, Dosztojevszkij, Simone Weil, Robert Wilson – léteztek valóban, vagy Pilinszky teremtette őket? A költő roppant erővel lirizálta alakjukat, beiktatta őket költői szótára elemi jelentésű címszavai közé, a „hamunéma”, a „világárva”, a „plakátmagány”, a „szent” és a „fegyenc” társaságába. Médiumok lettek, hogy Pilinszky, a médium megszólalhasson. Mindez újabb érv a párbeszéd lehetetlensége ellen.
Maga Pilinszky és kritikusai ugyancsak szakadatlanul felemlegetik versei nyelvi szegénységét, kopárságát, végsőkig lecsupaszított csendjét. Ugyanez a szikárság, gondolati szegénység jellemzi interjúit. A szegénység persze itt is erény: megszállott koncentráltság, elmozdíthatatlan figyelem. Örökké ugyanazt a néhány fogalmat járja körül a Pilinszky-féle szótárból: a színház jelenlétvesztése; a mozdulatlan elkötelezettség (immobile engagement); a szépség labirintusa; az unalmon túli unalom a remekművekben; a művészet, mely megkísérli jóvátenni a jóvátehetetlent; a szent, az öngyilkos és a bűnöző; az avantgarde-ista mint a pillanat balekja; a nagy művek, melyek éjjel is tovább íródnak. Mindezeket az alapfogalmakat – és persze másokat is – soha nem fárad el még alaposabban megvizsgálni, minden beszélgetés kiváló ürügy arra, hogy ismét és ismét nekirugaszkodjon monomániái világosabb kifejtésének. Nincs itt szó természetesen filozófiákról avagy esztétikáról, megint és minden kérlelhetetlenül lirizálódik, költészetének középpontja felé tart. Gondolkodásának kulcsfogalmai részévé válnak a Pilinszky-féle költői szótárnak. Valódi súlyukat és távlataikat itt nyerik el.
Pilinszky egyik legmélyebben átélt fogalma szerint minden remekmű alján ott áll egy vasgolyó. „Minden nagy mű mélyén Ő gurul, láthatóan vagy láthatatlanul, dübörögve, de többnyire csendben.” Korunk magyar irodalmában Pilinszky életműve jelenti ezt a vasgolyót. Dübörgése néha felerősödik, olykor elhalkul. Egy mozdulatlan dráma főhőse. Elnémíthatatlan csend.
- Kultúra [6]