Párizsban járta egykoron, 1972-ben, Bernardo Bertolucci hírhedett mozijában. Mi Budapesten akkor még kiskorúak lehettünk hozzá, csak tíz évvel később mehettünk a táncba. Amiért botrányosnak, gyalázatosnak vagy épp merészen újnak tartották, rég nem érdekes már (legalábbis a filmművészetben). Szexualitás és erőszak mozgóképi megjelenítése elért lehetőségei határára, és túl-, kilökték a tömegfilm szemétdombjára. A drasztikus jelenetek ma is sokkolóak, de már csak az ízlésünket vagy a jóérzést sértik, a dilemma, hogy akkor ez most művészet vagy rafináltan csomagolt kultúrmocsok, érvényét veszítette.
Közben pedig Bertoluccinak majd’ minden filmje határeset. Erről tanúskodnak a szélsőséges vélemények, szenvedélyes kritikák is. A határ a tiszta érzelmek és a giccs, a szépség és a szépelgés, az őszinteség és a kiszámítottság között húzódik, és ugyanez mondható el Vittorio Storaro, a rendező amúgy zseniális operatőrének képeiről is.
Hogy álfilm-e az utolsó tangó, vagy igazi, nem tudom. Hogy volt-e Bertoluccinak határozott elképzelése arról, amit közölni vagy kifejezni akart vele, nem érdekes. A filmnek több lehetséges olvasata van, és az egyik a megismerés, az emberi közeledés reménytelenségéről szól. Próbálkozhatunk ösztönösen vagy tudatosan, fogjunk neki tudományos alapossággal, vagy köpjünk dacosan a konvenciókra, éljük át vagy tagadjuk el az érzelmeket, egyre megy. Sem erőszakkal, sem önfeladással nem szabadulhatunk a sorsunktól, a ránk mért magánytól.
Vélekedjünk bárhogy Bertolucciról, nem lehet elvitatnunk tőle mesterségbeli tudását, dramaturgiai érzékét és kivételes atmoszférateremtő erejét. Filmjei szépek, mívesen megmunkáltak, és sohasem unalmasak. Most fejezte be keleti trilógiáját (Az utolsó császár, Oltalmazó ég, Kis Buddha), s visszatérve Európába, talán elkészíti azt a művet, amelyet sokan és régóta várunk tőle. Eddigi munkássága alapján minden adottsága megvan hozzá.
Örökmozgó, október 28., péntek, 22.30
(Bp. VII., Erzsébet krt. 39.)
- Rábeszélő [6]