„Amikor a heccek Pesten még megvoltak (Széchenyi István Naplója), atyám megkérdezett egy nemesembert, aki éppen kijött onnan. – »És hát honnan az úr? – A viadalbúl. – És mitsoda újság vagyon ottand? – Más éppen nints, hanem hogy a borjút meg ette a Cleopatra.«”
Más éppen nincs. Magyarországon nem nagyon van semmi. Magyarország se nagyon. Ami van és ami nincs, az pedig meglehetősen rossz. Magyarország fáradt, fárasztó és trabantszagú. Lehámlottak a falak, túl sokan szoronganak a trolin, túl zajosan terítik a műtrágyát. Így élnek a magyarok, így élünk. Én ebben nem vagyok biztos. A heccek még megvoltak.
Magyarország szép ország, a hegyek laposak, a nagy vizei nagynak inkább kicsik, bár ahhoz elég nagyok, hogy meg lehessen fulladni. Ha már végképpen elegünk van.
Már végképp elegünk lett Magyarországból, ezekből az állapotokból elegünk lett. Ráadásul a futball is milyen gyér, állandóan kikapnak a fiúk, szóval, elég. Csak mégis, hogy pont itt elég.
Magyarországon szokások alakultak ki. Például szokásban van az olvasás. A népek olvasnak a földalattin, még a mozgólépcsőn is, de még a könyvtárakban is. Mondjuk utaznak a metrón, és ott nem unatkoznak, hanem olvasnak. Kicsit ráz a szerelvény, zötyög a magyar, rázkódnak a betűk. A rázkódás bele van számítva az irodalomba. Megvették a könyvet, beteszik a polcra, vesznek polcot, a polcra felrakják a könyvet, onnan leveszik, olvassák, visszateszik, és így. Szép szokások. Nyilván lakásuk is van, ha vásárolják a polcokat. Vettek egy polcot, vesznek köré lakást is. Nem hiszem, hogy ezt meg tudnák úszni. Vagy igen? Vagy inkább nem?
Egyes magyar írók, ha írnak valamit, irodalmi estélyeken felolvassák, amit írtak, ide más magyarok eláramlanak, meghallgatják a felolvasást, majd haza. Metrón, trabanton. Ilyen szokások.
A magyarok aztán, egyszer csak mintha már nagyon kezdték volna unni a rendszert, és úgy látszik, leszavazták. Ezek szerint tényleg nem szeretnek unatkozni. Elegük szokott lenni. Ez így látszik.
Egy idő óta lehet banánt is kapni. Világpiaci áron, de a magyarok inkább a világpiaci árát, mint magát a banánt unják. Hogy Magyarország olyan olcsó hely, ahol minden pocsék drága. (Minden kurva drága, csak még a gyermekruha drágább, ez egy földalattin hallott magyar mondat.) Drágább, mint volt, a kelleténél, az elképzelhetőnél, és pocsék olcsó. Nagyon olcsó ország, csak a lakosságnak drága, hát ezt unják a magyarok, és még lehetne sorolni, mi mindent.
Én Magyarországon születtem, itt élek, (és) (mert) mindenki nem mehet el, állítólag. Nem mentek ki ’46-ban, nem mentünk ki ’56-ban, az anyám benne lett volna, az apám nem: a praktikus meg a hazafias. Nem maradtam kint én sem, benne lettem volna, de nem, pedig. Pedig itt rossz, sajnos, ott viszont jobb, és a jobb az jó, a rossz pedig rosszabb, máshol van nyugat, nyugat csak máshol lehet, nem helyes választás volt, hanem természetes. Nem is szomorú, inkább gyakorlatias: az irodalom miatt. Most megpróbálunk jól elbújni e mögé a szép nyelvújítási szó mögé. Fátyol, legyező.
Én Magyarországon élek a nyelvi anyag miatt, és ez a hazafiság. Az a hazafiság, hogy a magyarok a lelket, anyag, nem anyag, rezgés és pára, szépen kibocsátják magukból, ékes magyar nyelven bocsátják ki, azt én megfigyelem, tetszik nekem, ha tetszik, hát ez a hazafiság, amiből élek. Ebből élek, ez áramlik át, és megül bennem ami meg, mint csapban a vízkő, ez lesz kipiszkálva, kioperálva, szerkezetek, irodalom. Kis zavar. Szóval, bizonytalankodunk. Mert igazából nem lehet tudni, hogy miért. Tényleg kell-e ez, jó-e valakinek az a hazafiság. Noha nélküle nem ér fabatkát semmi se, még ha nem is tudjuk, mi az a fabatka. A helyzet kicsit veszélyes, de élvezetes. Kijönni a viadalbúl. Ezt szívből dedikálom.
Dedikáláskor pedig belefirkálunk egy könyvbe. Valakinek beírsz. Bele, azzal a kaján hátsó gondolattal, hogy szegény, ha szorul, se tudja majd eladni az antikváriumban, mert röstelli. Ott álldogál az a valaki, a legbarátibb testtartással. Dedikáláskor nem szokott eszembe jutni semmi. Semmi anyag. Ő ácsorog, én ülök, és ez még a jobbik eset. Tornyosul. Általában be szoktak hajolni, nem politikai megfontolásból, a könyv fölé. A könyvem! Vagyis az övé, megvéve, megvette, de mégiscsak én írtam, és most tovább írnám, viszont ha így tekintget, akkor nem jut eszembe semmi. A legnagyobb részvétel ez a tekintgetés, megvette, idehozza, hajol, el kell hogy öntsön a szeretet. Nem lehet neki megmondani, hogy ne tekintgessen. Nyilván érdekli, amit írok, a tekintgetéséből pedig arra lehet következtetni, még az is érdekli: hogyan. Ez nem veszélyes? Nem boldogító? Ki nem jön ettől zavarba? Tehát.
Könyv, mely szórakoztatva tanít, az életre nevel. Ezt a könyvet minden anyának el kell olvastatnia a lányával. És fordítva, és megint elölről.
Cleopatra volt pedig a tizennyolcadik század végi pesti állatviadalokon szereplő leopárd neve.
- Kultúra [6]