Nem először írom le és csodálkozom rá, hogy a pesti művészmozi-hálózat jóvoltából Budapesten érdekesebb a moziműsor, mint Európa legtöbb fővárosában. Tavaly néhány napig Londonban járva úgy láttam, ég és föld a különbség – Pest javára. Nem hinném el másnak, de tapasztaltam. Épp akkor zajlott, november elején a Londoni Nemzetközi Filmfesztivál, melynek programja olyan unalmas és szánalmasan szürke volt, hogy értelmét vesztette odamenni. Miért vesztegessem az időmet, amikor a Barbicanban ott a Royal Shakespeare Company, másutt egyéb csoda-színházak, azután a Tate Gallery, meg a… estig sorolható.
Különös rosszindulattal lehet csak azt állítani, hogy ősszel meg tavasszal nincsenek események Pesten. Kisgalériák, színházi kisfesztiválok, bemutatók tucatjai. Itt mégis, ellentétben Londonnal, a mozikban érdemes keresni a legérdekesebb látnivalót.
Másfél éve Bálint Istvánnal találkoztam az Örökmozgó előcsarnokában. Tom Kalin fekete-fehér nem hollywoodi filmjére, az Ájulásra érkezett, s elmesélte, hogy New Yorkban – amelyet jól ismer, s ahol majd’ húsz évig élt – nagy ritkán lehet csak látni alternatív filmeket. Feltehető, hogy Hal Hartley vagy Jon Jost munkái alig peregnek New York-i moziban. Kevés érdekesebb film létezik az övékénél: Pesten vetítik őket.
Nem tudom, Rómában vagy Amszterdamban mi a helyzet. Madridban és Barcelonában tapasztaltam, hogy nincs ilyen választék. Bécsben a Viennálé idején megpezsdül a filmélet, de a műsor mellett nem kell a Titanicnak szégyenkeznie. A Viennálé elmúltával pedig néma csend, át kell lépnie Kelet felé a Lajtán, hogy maradandó filmre bukkanjunk. Pest ma Párizzsal vetélkedik, s bizarr módon meg is fordíthatjuk: „a pesti art-kinó hálózattal csak Párizs vetélkedhet”.
Párizsban persze sokkal több mozi van, s évente talán kétszer (két és félszer) több filmet mutatnak be, a régi klasszikusok kópiájából mérhetetlenül több van, a Cinémathèque anyaga sokkal nagyobb, mint a hazai filmarchívumé.
Ha sporttudósító volnék, valahogy azt a közhelyes kifejezést használnám, hogy „fej-fej mellett”, hogy „hajszállal”, hogy „holtverseny”… Létezhet olyan hét, hogy a párizsi választék, a több mozi jóvoltából érdekesebb. Néhány példa, találomra abból, amire ott bukkanhatunk.
A franciákon kívül: Tod Browning 1932 Freaks (Szörnyek), Mr. Arcadin… André de Toth, Michael Curtiz, Preston Sturges, Siodmak összes műve. (Siodmak Csigalépcsőjét nyáron az Örökmozgóban láthattuk – jut eszembe máris). Olyan rendezők, kiknek neve nagyrészt ismeretlenül cseng itthon, hiszen Michael Curtiztól is csak a Casablancát biflázzuk folyton, mint a bukott diák. (Mondjunk mást. Gilda – fétissé vált amerikai film Rita Hayworthszel: Charles Vidor rendezte, több filmlexikon címlapjára került korabeli plakátja; itthon nemcsak plakát, kópia sincs belőle, s kazettáról sem tudok, hacsak valamely megszállott magángyűjtőnél.)
A pesti művészmoziknak hosszú évekre meglenne a programjuk, csak e félklasszikusokból is. A fenti nevek és címek mind 1940–1960 közti amerikai filmekhez vezetnek. Ez a táj, ez a korszak fehér folt a mi térképünkön. Howard Hawks, Raoul Walsh, a kései George Cukor, ebből mi kimaradtunk, nagy ritkán a TNT-mozicsatorna közepes darabjainak tengeréből kiemelkedve láthatjuk őket megkésetten, mintegy reprodukcióként – az eredetit „akkor és ott?”… akkor és itt kellett volna elfogyasztanunk.
Egy nyugati főváros óriási előnnyel indul e képzeletbeli versenyen. Hát még a párizsi Cinémathèque vagy a Beaubourg moziműsora. Tavaly ilyenkor dél-koreai filmpanoráma okozott nagy meglepetést a Pompidou Centrumban. Ezekről ott sem tudott senki. Bérlet más világokba. Indiai, japán, török, örmény, grúz, spanyol, brazil panoráma után egy újabb (mind-mind hetven-nyolcvan-száz filmmel). Aki nem érzi keserves áldozatnak, aki rászánja életének három-négy hónapját, és hozzáolvas könyveket, kicsit hozzátanul („hozzáharap megint” idézném, ha szabad), az nemcsak elmélyülhet, nemcsak kívülálló szemlélője, de szakértője, sőt – ami érdekesebb – rabja lehet idegen világok kultúrájának és mindennapi életének. A film kezdetek óta ezzel a varázzsal is bűvöli nézőjét: a hagyományos művészeti ágak csak egyvalamivel, az esztétikai értékkel.
Óriási helyzeti előnyét beszámítva sem vezet fölényesen Párizs. Pestnek sokkal kevesebb a „nyersanyaga”, mégis: Örökmozgó – Blue Box – Szindbád – Tabán – (egy új, a Cirkogejzír, elképesztően átgondolt és szellemes összeállításokkal), a Toldi – a Művész… imamalomként volna kedvem mormolni nevüket.
A két utóbbinál megállnék.
A Toldiban épp véget ért a második Titanic Fesztivál, amikor az átalakult Művész megnyílt. A Titanic-szemlének, ha Párizsban tartják, semmivel sincs több nézője, de némileg nagyobb és elemzőbb, részletesebben értékelő visszhangja támad. A fesztivál megfelel a legnevesebb kisebb szemlék – Locarno, Pesaro, San Remo, Taormina stb. – színvonalának, érdekességének. Ha pénz lenne, nyugodtan lehetne újságírókat hívni. Magyarország régebben nemegyszer került a Le Monde címoldalára a Magyar Játékfilmszemle kapcsán – részben persze politikai, nemcsak művészi okokból. A külföldi kritikusok tolongva érkeztek, s mindig meglepődtek, amikor kiderült, hogy Magyarországnak nincs nemzetközi fesztiválja: minden harmadik olasz kisvárosban rendeznek effélét, s volt a kelet-európai országban is. (Moszkva, Karlovy Vary, Várna, Belgrád, Krakkó, Lipcse, s néhányat, mint a lengyel Koszalynt, ki is felejtettem.)
Most hát a Titanickal Pestnek, Magyarországnak is van.
A Művész mozi átalakulása és megnyitása igazi ünnep. Az európai filmek számára kreált Félix-díjas opuszokat vetítették ez alkalomból. A Művész mozi eddig is indulhatott volna a legjobb európai mozik Lumière-díjáért. Mostantól a fő esélyes erre a képzelt díjra.
Enyedi Ildikó Bűvös vadásza is műsorra került végre. Nagy várakozás fogadta már Velencében is. Az eddigi külhoni és hazai visszhang némi csalódottságot tükröz. Egyrészt nagyon magasra került a mérce, másrészt mindenki elképzelt magában egy Enyedi Ildikó-filmet, s ha aztán nem azzal találkozott, tanácstalanná vált. (Hogy jobban megbarátkozzunk vele, ajánlom a nézőknek Szederkényi Júlia beszélgetését a rendezővel: az októberi Filmvilágban olvasható.)
Főként a külföldi újdonságokon lelkesedem. Igen, de csak azért, mert a magyar art-kino hálózat ebben jeleskedik. A Hunniában és a Blue Boxban fut a legtöbb magyar film, nem elég. A Woyzecket az Örökmozgó, a Balázs Béla Stúdió opuszait a Toldi vetíti. Nem eleget. Szirtes és Grunwalsky és Szőke… sorolhatnám tovább: többször kéne műsoron tartani „összes műveiket”. Hol látható Klöpfler Lakatlan embere, hol láthatóak Ács Miklós filmjei? Enyedi és Szabó Ildikó és eddigi összes munkái? Erre találták ki a kistermeket, s hál’ istennek, van belőlük számos.
Bevallom, nem ismerem a vidéki nagyvárosok helyzetét, feltehetően Szegeden, Debrecenben vagy Pécsett rosszabb a helyzet. (Bár Pécsen épp a napokban nyílt meg egy az Örökmozgóhoz és Cirkogejzírhez hasonló terem, izgalmas nyitó programmal, jó lett volna ott lenni.)
Nosztalgikus befejezés, Pécs kapcsán. Azok a régi pécsi filmszemlék! Néhány évtizede a magyar film volt itt a csoda. Most a moziműsor.
Úgy képzelem (és lehetetlen, hogy ne így legyen): az Örökmozgó, a Szindbád, a Művész, a Toldi nézőterén ott ülnek a 2000-rel kezdődő évszázad magyar rendezői, színészei, kritikusai, operatőrei, filmírói.
„Permanens forradalom” – hangzott Trockij híres elméletének két kulcsszava.
Budapesten három-négy éve kitört a permanens filmművészet.
- Kultúra [6]