Aligha vitatható, hogy a hónap novellistája Darvasi László. Már termékenysége is mellbevágó: egy-egy elbeszélés a Holmiban, illetve a Jelenkorban, két novella a Nappali házban, továbbá hat kispróza az Alföldben A legújabb rövid történetek ciklusból. Ily mérvű íráskedv bizonyára unikális jelenség jelenkori irodalmunkban. Szóval Darvasi a legkevésbé sem szenved anyaghiányban, mindig akad egy elbeszélésre méltónak ítélt története, mindig talál egy plasztikusnak vélt szituációt, egy megfestésre érdemes emberi arcot. Képzelőereje sem hagyja cserben, ötlettára kimeríthetetlennek látszik, mondatai mindig épek, a jelzők pontosak, a kompozíció tiszta, a szerkezet szilárd – a legjobb karban tartott novellaírói műhely ez. Nemzedékében jelenleg Darvasi a novellista; és hogy mennyire fontos esztétikai tény ez, azt Bodor Béla remekül jellemezte a Kritika szeptemberi számában: „Ritka, ünnepi alkalom, amikor egy nemzet vagy egy régió irodalmában felbukkan egy novellista. A magyar irodalomban mindig akadtak írók, akik jó novellákat írtak, Móricztól Kosztolányiig, Dérytől Sarkadiig. A novellista azonban más. A novellista, írhat akárhány regényt, drámát, esszét vagy akár költeményt, mégis novellista marad… Ilyen pedig a fiatalabb nemzedék írói közt az utóbbi időben nem volt. Most van.”
Van hát novellistánk, a kérdés már csak az: Milyen? A veinhageni rózsabokrok elbeszélései után Darvasi írói világa határozottan leegyszerűsödött. Pontosabban: az októberben közreadott elbeszélésekben jóval kevesebb a csinált, a keresett elem: az ábrázolásban megjelenő anyag földhözragadtabb; a szemlélet kevésbé absztrakt, mondhatni „kisrealista”; olajvázlatok helyett most acélmetszeteket látunk. A korábbi novellák olykor meseszerű környezete eltűnt, helyébe nyomult az ízes, szagos, vaskosabb valóság; míg régebben sokszor kontúrtalannak vagy elnagyoltnak érezhettük a megjelenített novellavilág helyrajzát, most pontosan tudjuk, hogy Magyarország mely vidékén járunk. Egyszerűbb, vonalasabb lett a cselekményvezetés is, most egyetlen, ám fölöttébb nagy horderejű mozzanat sűrűsödik drámai maggá, mely néha robban, néha hosszú parázslás után kioltódik, de mindig rendelkezik annyi helyzeti energiával, hogy fenyegetően magában hordja az explózió lehetőségét. Utóbbira jó példa a Holmiban közölt Megbocsátás. Tarlósi, a nyomozó főhadnagy egykedvűen, immár tucatszor hallgatja végig az asszony vallomását, aki egy éjjel leszúrta a férjét, miután az kijelentette, „hogy soha az életben nem akar többé baszni”. Se az asszonnyal, se mással. „Így döntött.” Tarlósit, mint besavanyodott rendőrtisztet ez a legkevésbé sem érdekli. Csupán azért ingerült, mert elromlott a két nappal korábban vásárolt öngyújtója. (A tűzszerszámot a főhadnagy régi jó ismerőse, a kihallgatására váró Kucsela fogja megjavítani.) Mindenki apatikus, és a fogcsikorgatásig feszült egyszerre. Végül minden állati egykedvűségbe süpped. Nem történik semmi; az öngyújtó megjavul, a kihallgatás véget ér. Kisülés helyett csupán kialszik a szituáció. Nincs csattanó, ám ez a csend fölöttébb beszédes. Kissé célratörőbben, keskenyebb sávon, de hasonló pályát fut be a Veisz, a béna (Nappali ház). Unalmas, poros hétvége, Veisz és felesége vendéget várnak. Veisz, a béna, s a szép, gondosan felöltözött Veiszné, akinek „könnyű mandulaillata van”. A vendég megérkezik, „telt, vörös arcú fiatalember, fekete haja csillog a zselétől”. A hirdetésre jelentkezett. Ebédelnek, aztán Veiszné visszavonul a hálószobába. A fiatalember előre kéri a pénzt Veisztől, majd követi az asszonyt a hálószobába. Veisz a tolókocsijából a nyitott ajtón át ellenőrzi, elég alaposan hágja-e meg feleségét a vendég. Elégedett lehet, hisz miután a fiatalember távozik, izgatottan gurul oda a zongorájához. „Veisz végigfuttatja ujjait a billentyűkön.” Néha feljegyez valamit a kottalapra. Satíroz, újraír. „Veisz, a béna végre dolgozhat.”
Látjuk, az alaphelyzetek még most is kissé extrémek, ám korántsem oly elrugaszkodottak, mint a régebbi elbeszélésekben. És jóval csendesebb a hangszerelés is. Darvasi megelégszik néhány találó jelzővel, sokatmondó hasonlattal. Mondatai tiszták, sallangtól mentesek. Remek a ritmusérzéke, pontosan hallja prózája belső ritmusát. És a külsőt is: Darvasi szuverén módon birtokolja a bekezdések nyitásának-zárásának művészetét. Sokszor mégis az a gyanúm, hogy a „szakma” ilyen fokú ismerete hátrányára válik Darvasinak. Valószínűleg nem sok javítással, könnyű csuklóval ír. Úgy alkot, akár a közmondásos költő: dalol, mint ágon a pacsirta. Olajozottan, már-már futószalagon gördülnek elő a novellák, és szinte mindegyikükben ott kísért a felületesség. Nem mindig lehet eldönteni, hogy csak egy vasárnapi mellékletbe szánt tárcát vagy valóban átgondolt és belső művészi okokból ily mértékig lecsupaszított elbeszélést olvasunk. Magyarán: olykor Darvasi László kezdi el a szöveget, ám néha tárcaíró alteregója, Szív Ernő, a „vidéki hírlapíró” ragadja magához a tollat. A két Én, a két művészi gondolkodás közti feszültség, sőt harc ott van majdnem minden novellában. Ha a szövegből hiányzik a valódi költészet (Megbocsátás), akkor ideiglenesen Szív Ernő nyer csatát. Más esetekben (Exhumálás; – megjelent a Nappali házban) Darvasi László diadalmaskodik. Néha pedig (Koller, a férj – Jelenkor) eldöntetlen a küzdelem.
Talán kevesebbet kellene írni. Pontosabban: talán publikálni lehetne kevesebbet. Ám itt is a két Én kezd harcot: a „vidéki hírlapíró” nyilvánvalóan mindent meg akar jelentetni, míg a másik tán jobban ismeri a helyes mértéket. Nem tudom. De mégis úgy érzem, Darvasi még mindig hatalmas és művészileg rendkívül becsületes és termékeny küzdelmet vív a saját világa megalkotásáért. Remélem, sikerülni fog neki.
- Rábeszélő [6]