Romániában ezen az őszön a „stabilitás” volt a kulcsszó. Sokak szerint azonban e mesterséges stabilitás semmi jóval nem kecsegtet: a helyzet olyannyira „megdermedt”, hogy a közeljövőben minden lényeges változás kizárt, legyen akár jó, akár rossz. A kormánypárt (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja – PDSR) évekre előre biztosította a hatalmát, s csupán az maradt kérdés, milyen arányban osztozik a „koalíciós koncon” a jobb- és baloldali szélsőség: a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR), a Nagy-Románia Párt (PRM) és a Szocialista Munkapárt (PSM). Növekszik a munkanélküliség, zuhan az életszínvonal, lassul a privatizáció, az ellenzéki jóslat azonban („a gazdasági csőd társadalmi robbanáshoz vezet”) aligha fog beválni: az elégedetlenség inkább apátiához, semmint agresszív tömegakciókhoz vezet.
Korunk hőse: a megyei titkár
„Oda jutottunk, hogy a reményt a volt megyei első titkárok képviselik. A kormánypárt már nem eléggé hiteles, az ellenzék nevetségessé tette magát. A fiatal nemzedék előbb-utóbb a nacionálkommunista Flacara-kör képviselője és a szent vasgárdista jelölt között lesz kénytelen választani” – kommentálta a brailai őszi időszakos helyhatósági választást fordulóját a Dilema c. független lap. A szocialista munkapárti polgármesterjelölt valóban ijesztő fölénnyel (58%) nyert, miközben a kormánypárti jelölt 14%-kal, az ellenzéki Demokratikus Konvenció jelöltje pedig 11%-kal kullogott utána. Korunk új hőse tehát a volt megyei párttitkár, aki 1989. decemberében belekeveredett az „eseményekbe”, emiatt 1 évet fogságban töltött, ami csak tovább növelte nimbuszát. A brailai eset ráadásul nem kivétel, nem a véletlen műve: hasonló eredménnyel – volt első titkárok győzelmével – zárult az onesti, a slatinai és a scorteni polgármester-választás is. Egyesek szerint e választások eredményét a volt nómenklaturisták és családtagjaik, barátaik döntötték el, hiszen olyan alacsony volt a részvétel a szavazásokon. Csak hát a távolmaradás maga is állásfoglalás, különösen az után, hogy mindenütt zajos kampányt folytatott mind a kormánypárt, mind az ellenzék.
Az ok inkább a jelenlegi pártokkal szembeni általános bizalmatlanságban keresendő, amit a helyi politikai életben legfőképp a kormánypárt idézett elő sajátos „korrupcióellenes hadjáratával” (számos ellenzéki polgármestert váltottak le az utóbbi időben – többnyire minden bizonyítás nélkül). A helyhatóságok mesterségesen létrehozott „stabilitása” mögött tehát hihetetlen mennyiségű feldolgozatlan konfliktus rejlik.
A „nemzeti viszály” pártjai
Hasonlóan sok szőnyeg alá söpört viszály, súrlódás húzódik a kormány sokat emlegetett stabilitása mögött is: a PDSR és a kormányra emelt szélsőség, a PUNR között egyre nő a felszültség… A köztudatban a kormánypárt, a PDSR a volt nómenklaturisták posztkommunista baloldali, pszeudoszocdem pártja, az egységpárt, a PUNR pedig sovén, primitív, szélsőséges nacionalista párt. Valójában ezeket a pártokat nem elvek, ideológiák tartják egybe – illetve választják el egymástól –, hanem a „főnök” iránti hűség, amely – gyakran törzsi, „családi” alapon működő személyes bizalomra, kölcsönös támogatásra, ill. zsarolásra épülő kapcsolatot takar. A PDSR-t Iliescu tartja össze. A PUNR-nak nincs igazi Iliescuja, Funart a többi vezető legfeljebb csak elviseli, vagy épp leváltásán töri a fejét, s nem győznek elhatárolódni a főnök kínos nyilatkozataitól. A párt a szakadás szélén áll (az egyik lap szerint a „Nemzeti Viszály Pártja” lenne a legmegfelelőbb elnevezés), egyik szenátora, Salagean pedig már meg is kezdte Erdélyben egy új mozgalom titkos fiókszerveinek létrehozását („Máramarosi Liga, Bihari Liga stb, melyek Román Liga néven fognak egyesülni”). Ez a sajátos erdélyi nacionalista mozgalom a feltételezések szerint nem a magyarokkal, hanem Bukaresttel – a kompromittált mozgalmista Funar-féle vezetéssel szemben jön létre, határozott elitista programmal. „A pártok regionalizálódása történelmi veszély. A Liga egyenesen az ország föderalizálását kívánja” – állítja a szenátus alelnöke.
A PDSR-en, a kormánypárton belüli csend is mesterséges: több klikk, „döntési centrum” között folyik a hatalmi harc. „1990-ben a kormány volt erős, a párt gyenge. Most a másik szélsőségbe estünk: a párt a kormány minden struktúráját ellenőrizni próbálja” – jellemezte egy november közepén tartott sajtókonferencián Nastase pártelnök a kialakult helyzetet.
A hetek botránya
A koalíció „szakítószilárdságának” próbája az ősz legnagyobb politikai botránya volt. Szeptember 23-án, közvetlenül Iliescu amerikai látogatása előtt 7 román képviselő és szenátor Adrian Motiu, a Román Nemzeti Egységpárt szenátorának kezdeményezésére tiltakozó levelet küldött Jesse Helms szenátornak, illetve az amerikai szenátusnak Alfred Moses bukaresti nagykövet kinevezése ellen. A botrány azért robbant ki, mert a tiltakozó levél születésekor a román kormány már hivatalosan elfogadta a nagykövet személyét (aki egyébként azóta is hivatalában van), a kezdeményező Egységpárt pedig már jó pár hete a kormánykoalíció tagja volt.
A levél érvelése röviden: „Alfred Moses közeli kapcsolatban állt a Ceausescu házaspárral. A 70-es, 80-as években a kongresszus bizottságaiban bagatellizálta a tragikus romániai helyzetet. Kinevezése veszélybe sodorja a két ország jó kapcsolatát, és felerősíti a szélsőségességet.”
A kormány természetesen elítélte ezt a szokatlan kezdeményezést. A kormány egységpárti tagjai is. Nastase, a PDSR-vezér szerint ez nem az első felelőtlen politikai gesztusa Funaréknak, amióta bekerültek a kormánykoalícióba. C. V. Tudor, a Romania Mare elnöke is elítélte a „hetek” levelét, mivel épp amerikai látogatásakor kompromittálta Iliescu elnököt. Ez persze egyszerű üzenet Iliescunak: „ha kell, mi sokkal mérsékeltebbek is tudunk lenni, mint az Egységpárt, amelyet partnerként vállalsz”. Mindez persze alaptalan kombinációnak bizonyulhat, ha a másik meghökkentő hipotézis igazolódik be, amire az amerikai kormánypolitikus Schifter utal egy interjúban: az incidens nem a román belpolitika botránya, hanem az amerikaié; azaz a Funar-párti szenátorok ceruzáját Washingtonból irányították.
Erkölcsi bizonyítvány – Amerikából
Az ősz legtanulságosabb története azonban mégiscsak az, miként stabilizálódott Iliescu elnök helyzete. 1989. decembere után az amerikai és nyugati politikai elit nem tartotta szalonképesnek az Iliescu-rendszert. Az idő múltával azonban változott az álláspontja: Románia ugyan nem lett demokratikusabb, a stabilitást viszont garantálta. Elfogadta a Nemzetközi Valutaalap (FMI) gazdasági stabilizálási tanácsait, beléphetett az Európa Tanácsba, megkapta az amerikai kereskedelmi kedvezményt, maga Iliescu „jó benyomást keltett” Strasbourgban, még Majorhoz, sőt magához Clintonhoz is bejutott – jóllehet a „kiskapun”, nem hivatalos meghívottként. Eddig rendjén is volna. Újabb jelek azonban arra vallanak, hogy egyes amerikai politikusok és lobbysták már-már átesnek a ló másik oldalára: mintha a „megátalkodott balkáni suhanc” valójában szép, jólnevelt és okos lenne, csupán a hazug ellenzékiek és a magyarok rágalmazták az ártatlan gyereket állítólagos emberjogi és kisebbségügyi jogsértésekkel.
Szavahihető források szerint Richard Schifter, a Nemzetbiztonsági Tanács Közép- és Kelet-Európa Osztályának igazgatója már a Román Nemzeti Egységpárt kormányba kerülésekor közölte, hogy az amerikai kormányt már nem foglalkoztatja a szélsőséges pártok „koalícióképessé” nyilvánítása. Elégedettek a kormány gazdasági sikereivel és stabilizálási törekvéseikkel: Iliescu és a kormánypárt meggyőzte őket arról, hogy sikeresebben tudnák fékezni és ellenőrizni a szélsőségeseket, ha azok a hatalmon belül lennének. Ezt a „békát” még csak-csak lenyelte a román ellenzék, ám Schifter Szabad Európa Rádiónak adott interjúja túllépett a „tűréshatáron” (az interjú egy részletét l. keretben): „a nyílt beismerés, hogy Washington immár hivatalosan is szalonképes tárgyalópartnernek tekinti az Iliescu elnök vezette Romániát, óriási felzúdulást keltett” – jelentette ki a román ellenzéki értelmiség tekintélyes lapjában, a 22-ben Andrei Cornea, a leghiggadtabb politikai elemző: csak Jalta és Ceausescu támogatása volt ehhez fogható. „180 fokos fordulat történt – írja egy másik kommentátor ugyanott. Miután Romániát befogadták az Európa Tanácsba, Iliescu elégedetten jelentette ki, hogy a Nyugat beismerte: tévedett, amikor a veszteseket (az ellenzéket) támogatta. Iliescu tudta, amit tudott. Bebizonyította, hogy ő az egyetlen partner. Az ellenzék – Schifter »történelmi« interjúja után – át kellene hogy értékelje a stratégiáját (ha egyáltalán volt stratégiája). Ez a fordulat anélkül következett be, hogy Romániában bármi is változott volna. Sőt, a hatalom mind intoleránsabb. (…) Ami valóban változott, az a nyugati hatalmak stratégiai érdeke.”
Latin sziget a szláv tengerben
Az eddig is közismert volt, hogy Schifter támogatja Romániát – nem csupán azért, mert Romániában született s máig kiválóan tud románul, hanem azért is, mivel ő az Amerikában működő, egyébként igen erős román lobby egyik kulcsfigurája –, a SZER-interjú mégis nagy meglepetést keltett. Az amerikai politika átértékelődésének persze nemcsak a Schifter-interjú az egyedüli jele, s az is valószínű, hogy már nem is csak a diszkréten, a háttérből működő román lobby egy-egy akciójának következménye (a román lobbysták között egyébként jócskán vannak a Ceausescu-korszakban a Securitate által megzsarolt vagy megvásárolt politikusok, újságírók is). A Washington Times Stephan Halper írását közli abból az apropóból, hogy az USA Stratégiai Légvédelmi Parancsnokságának helyettes vezetője látogatást tett Constantában. „A Pentagon főszerepet játszik a Washington–Románia-kapcsolatokban. Constanta, a modern kikötő, hasznos lehet Amerika és a NATO érdekeinek. A szakemberek már három éve tanulmányozzák egy constantai katonai bázis megteremtésének lehetőségét. A Fehér Ház még nem döntött: mindenesetre Constanta képviseli szimbolikusan a különbséget a békepartnerség és a teljes NATO-tagság közt. A Fehér Ház egyetlen alapkérdésben halogatja a döntést: támogassák-e a közép-európai demokráciákat, vagy elfogadják Moszkva nagyhatalmi hegemón igényeit.” A fenti írást L. Turcu (volt Secu-tiszt, szakember e témában) így kommentálja a Romania Liberában: „Az 1989 utáni hatalom átvette a volt diktatúra dezinformációs fegyvertárát, a dezinformálás szakembereit. Jó példa erre Halper cikke, a Washington Timesban. Halper a State Department volt alkalmazottja: véleményei »véletlenül« teljesen egybeesnek a hivatalos bukaresti propaganda álláspontjával. Washington azonban nem sokat tud arról, milyen is valójában ez a latin sziget a szláv tengerben. Halper szerint Romániának nincsenek regionális biztonsági szerződései, ezért Amerikától reméli biztonságának garantálását: cserébe felajánlotta a constantai kikötőt.”
A „Nyugat árulása”?
Lehet, hogy a román ellenzék reagálása hisztérikus, túlméretezett volt, esetleg túlértékelték az amerikai politika egyik befolyásos szárnyának üzenetét. Az is lehetséges, hogy téved az ellenzék, amikor a „Nyugat árulásáról” beszél, és úgy ítéli meg, hogy elvesztette legfőbb hivatkozási alapját, a Nyugat támogatását. A román belpolitika jelenlegi látszatstabilitásához azonban az efféle „tévhitek” is hozzátartoznak. Tény például, hogy a szélsőségek előretörése, hivatalos politikai tényezővé tétele kísértetiesen egybeesik a demokratikus ellenzék (és az RMDSZ) elbizonytalanodásával. Az azonban nem bizonyítható, hogy mindez közvetlenül következik az „új schifterista politikából”. Nem feltétlenül kell Washington kezét látni az olyan kísértetiesen egybeeső tényekben sem, mint hogy szigorodott a román államfő „rágalmazásáért” (azaz bírálatáért), valamint a román nemzet lejáratásáért járó büntetés, többéves börtönbüntetés terhe mellett tiltották be az idegen zászlók kitűzését és himnuszok éneklését, letartóztatták a Kolozs megyei RMDSZ alelnökét (az ásatások elleni tüntetés miatt) és így tovább. Az elnöki hatalom erősödése azonban – vélik sokan a román ellenzékben – nem független a „stabilizálás” jutalmaként járó külső legitimitás elnyerésétől.
(Kolozsvár)
- Külföld [7]