Azt hallottam, hogy az első régészéti kiállítását tízéves gyerekként rendezte meg a tanár úr.
Igen, a barátommal a kőhalmi vár sziklái közt nagyon szép neolitikus cserépanyagot bányásztunk ki, és azt mutattam be.
Kőhalom Erdélyben van, de nem tudom, pontosan hol.
Brassó és Segesvár között körülbelül félúton van Homorod–Kőhalom állomás, ott kell leszállni a vonatról, onnan vagy hat kilométert kell megtenni gyalog, szekéren, újabban autóval, úgy érünk Kőhalom községbe. Hatalmas sziklatömbön áll ott egy gyönyörű Árpád-kori vár, amelyet az Anjouk idején átépítettek, ide jártunk mi, gyerekek, olvasgatni a régi rabok falba karcolt írásait, kopogtatni a falakat, hogy nincs-e kincs valahol. Persze ahol kongott a fal, oda nem kincset rejtettek, hanem általános gyakorlat szerint nagy edényeket építettek be, hogy az épületnek jobb legyen az akusztikája. A Kőhalmon talált cserepeket különben már Budapesten állítottam ki, az Izabella utcai lakásunkban, mert kilencéves voltam, amikor a románok kiutasítottak minket Erdélyből. Az egész gyűjteményt elrendeztem egy széken, és hogy teljes legyen a bemutatás, egy lapon megrajzoltam a honfoglalást, kicsit a Feszty-körkép és Munkácsy hatását mutató stílusban. Az egészet letakartam egy kendővel, és tíz fillér belépődíjért mutogattam… így indult a múzeumrendezői pályám.
Úgy látszik, akkor még egyformán erős volt a képzőművészet és a régészet iránti vonzalma.
Hosszú története van annak, ahogy ez a kétféle érdeklődés szétvált bennem. Én először a Képzőművészeti Főiskolát végeztem el, ahol olyan csodálatos mestereim voltak, mint Rudnay Gyula, Csók István, Réti István, Lyka Károly. Életem nagy élményét köszönhetem nekik, és remélem, hogy tanításuk, emberségük a mai napig bennem él. A főiskola végeztével ösztöndíjasként Olaszországba, Párizsba, Londonba utazhattam, olyan kísérőlevelekkel, amelyek segítségével a Louvre-ban megmutattak nekem zárt anyagokat is, mindent, amit csak kértem. Én Leonardo rajzait akartam látni. Páncéldobozban hozták ki nekem egy szobácskába, ahol négy asztalnál négyen ültünk, a katedrán meg a felügyelő, itt tették elém azokat a feledhetetlen ezüstrajzokat. Visszaemlékszem például az egyikre: egy emberi kart ábrázolt redőzött ujjú ruhában, az valahogy olyan szép volt, hogy tényleg csak imádkozni lehetett előtte… Te, László Gyula, mondtam magamnak, mit keresel akkor te a művészetben? És ahogy hazajöttem, vagy másfél mázsa rajzomat elégettem a fürdőszobában. Befűtöttem velük, és amikor már elég meleg volt, tusoltam. Aztán tovább fűtöttem, és megint tusoltam. A mai napig nem sajnálom, elégettem őket, hát istenem.
Ezek után kezdett régészetet tanulni?
Mégpedig kitűnő professzoroktól, mégis be kell vallanom, hogy unatkoztam. Nem azt kaptam, amit vártam: hogy megelevenedik előttem az emberi élet. Tudtam én, hogy egy régész tárgyakkal foglalkozik, de hát a honfoglaló magyarok élete nemcsak kengyelekből, szablyákból meg pártadíszekből állt, hisz ők is napi tizenhat-tizennyolc órát dolgoztak, tapasztalataik voltak az itteni életről, hittek a másvilágban, iskolák nélkül is tanították a gyerekeiket, és eltemették a halottaikat, úgy, hogy vissza ne járjanak… És elhatároztam, hogy én nemcsak a fejedelmi leletekkel, az aranykincsekkel, a szépséggel foglalkozom, hanem a szegény ember életének nyomaival is. Kaptam erre ösztökélést Györffy István néprajzos professzoromtól és Veres Péter barátomtól is, de a legfontosabb mégiscsak az a gyerekkori élményem volt, hogy Kőhalmon se édesapámat, aki tanító volt és csodálatos pedagógus, se édesanyámat nem fogadta be a városi intelligencia, mivel parasztivadékok voltak. Édesanyám egyszer karonfogva sétált a főszolgabírónéval, akivel jóban voltak, arra jött a járásbíró, „kezét csókolom” köszönt a főszolgabírónénak, édesanyámnak meg „jó napot”! Ezt nem felejtettem el, és a mai napig sem szeretem a nadrágosokat.
Hogyhogy a nadrágosokat?
Ezt tényleg meg kell magyarázni. Tudniillik nálunk otthon a székelyek halinaposztóból készült, a lábra feszesen idomuló harisnyában jártak, és csak az úriemberek hordtak nadrágot. Hát hiába, én nem szeretem őket, az úri svihákokat.
Hol végzett először ásatást?
Alighanem Kiskőrös–Vágóhídnál, ahol egy avar fejedelmi temetőt tártunk fel. Élt ott egy vadőr, Gyökér Józsefnek hívták, aki járva a vidéket kiváló régészeti érzékkel bukkant rá régi temetőkre. Erre az avar temetőre is, és megtalálta egy körülbelül nyolcéves gyerek sírját, tele arannyal, függőkkel…
De ha egy amatőr beleás a sírba, könnyen tönkreteheti a leletet.
Bizony, mert nemcsak a leletek a fontosak, hanem a csontváz helyzete, a tárgyak elhelyezkedése is. Csakhogy ez a Gyökér József nagyszerű ember volt, az emléke legyen áldott… olyan leírást adott a kislány sírjáról, hogy annak alapján rajzot készíthettem, amit közöltem is később. Mindig elküldtem neki a tanulmányaimat, egyszer azonban, amikor hosszabb ideig nem jelent meg semmi publikációm, kaptam tőle egy levelezőlapot, máig őrzöm, azt írta, hogy ha nem becsülöm annyira, hogy elküldjem neki a könyveimet, ő felhagy a régészettel, aztán lássam, mire megyek nélküle. Én pedig nagyon sokra becsültem őt, a segítségét. Na most a leletek elhelyezkedéséről. Én fedeztem fel például, hogy a honfoglaló magyarok öregebbjeinek sírjában a szablyát a jobb oldalra fektették, pedig a bal oldalon viselték. Véletlen nincs a temetkezésnél, mert a halottat meg kell tisztelni, a visszajáró halottól meg félni kell, tehát a legnagyobb gondossággal temettek. A magyarázathoz a közép-ázsiai tatárok vidékén jutottam, ott láttam, hogy a mai napig úgy temetkeznek, hogy amit életükben jobb kézzel használtak, azt a bal kezük ügyébe teszik, vagyis megfordítva temetnek, mert a világképük szerint a másvilágon minden ellenkező irányúvá változik. A fák lefelé nőnek, a nap is lent süt; ha idefönn sok a hal, akkor ott kevés… És úgy látszik, a régi magyarok öregjeinek is ilyen világképük volt, aminek nyomára bukkantam a magyar néphitben is: a boszorkányok egyik legsúlyosabb bűne az volt, ha fordítva, hátulról kezdve mondták a Miatyánkot. A gyerekjátékaink is sok ősvallási elemet őriztek meg, maga is biztosan ismeri ezt: szita, szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda…
Sose tűnt fel.
Na látja! A másvilág felé intézett kérelmek, imádságok, varázslatok mind fordítottak voltak, és erre ebből az egyszerű jelből, a szablya ellenkező oldalra helyezéséből lehetett következtetni. A fordított másvilági élet elképzeléséből következett az is, hogy Árpád magyarjainak temetőiben középre temették a leggazdagabbat, tőle balra a férfiakat, jobbra a nőket, egyre szegényedő módban. Hogy ki a leggazdagabb, azt a sírban található nyílcsúcsok számából lehet tudni, mert a nyíl nemcsak harci eszköz volt, hanem méltóságot kifejező jelkép is. Ennek Székelyföldön mai napig nyoma van: a közbirtokossági erdők felosztásánál kinek-kinek ahány nyíl jár, annyi részt kap az erdőből, csak ma már papírszelet jelképezi a nyilakat. De a műveletet nyílhúzásnak mondják most is. A férfiakat pedig azért temetik balra, holott nekik jobboldalt volna a helyük, mert a másvilágon is együtt van a nagycsalád, de fordítva, ugyanúgy, mint minden a másvilágon.
A nagycsalád a többgenerációs családot jelenti?
Igen, azt a sajátos társadalmi képződményt, amiben a magyarság élt: nagyapák, apák és gyermekek együtt laktak és gazdálkodtak. A székelyeknél, göcsejieknél, szerémségieknél legalábbis az emléke most is megvan. Ilyeneket nem vettek észre a régészek, mert ők csak tárgyakat kerestek. Azok is fontosak, de engem mindig az érdekelt a régészetben, amit nem tudunk. Mert a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. A tárgytörténethez az is hozzátartozik, hogy kik csinálták, kik és hogyan használták, mire használták azokat a tárgyakat.
Mint azt a bizonyos nyerget.
Mikor A honfoglaló magyar nép életét írtam, ami 1944-ben jelent meg, a régi sírleírásokban olyasmiket találtam, hogy a fejnél két kengyel. Mi a csudát keres a fejnél két kengyel? Nyilván nyergen van, és az öreg magyar fejét ugyanúgy nyeregre fektették, mint ahogy kint a pusztán éjszaka meghált. De milyen lehetett az a nyereg? Szerencsére, mert a szerencse meg a véletlen is fontos a kutatómunkában, Gallus Sándor barátom kiásta egy magyar előkelő nő sírját Koroncon, s mivel én voltam a honfoglaláskor szakértője, ideadta nekem a sírt, hogy dolgozzam fel. Abban a sírban apró veretek voltak, azok között helyezkedett el a két kengyel. Aztán láttam a soltszentimrei nyereg maradványait, ahol a nyeregkápára, a nyeregdeszkákra csontlemezeket tettek díszítésül. Ez segített abban, hogy nagyjából el tudjam képzelni, milyen lehetett a nyergük. Azóta már sok nyerget találtak, de addig még egyet sem. Olyan, amilyet még a múlt században is készítettek a magyar nyergesek. Tiszafüreden még élt egy öreg nyerges, Kuli Mihálynak hívták, szívesen fogadott, elmagyarázott mindent, megmutatta a műhelyt, és kitanított arra is, hogy az az igazi nyereg, amelyikben egyetlen vasszeg nincsen. Hanem úgy erősítik össze a két nyeregdeszkát és a kápákat, hogy átfúrják, és a fiatal állatok hasából vágott szíjat nedvesen áthúzzák ezeken. Na, kitanultam a nyeregkészítés csínját-bínját, meg is vásároltam az egész műhelyt a Néprajzi Múzeum számára, és a nyeregkönyvemben le is írtam a készítés menetét. Ilyen módon sikerült a honfoglalás kori nyergesek életét megközelítenem, kezdve attól, hogy az erdőben kiválasztották a nyeregnek való fát, kivágták, hazavitték, aztán három évig kellett szárítani, és akkor nekikezdeni, szóval így megelevenedett a nyergesek élete. Hát így közeledtem, sajnos csak közeledtem az egykori élet felé. Aztán ’49 után a magyar kormány kirendelt Kolozsvárról, hiszen magyar állampolgár voltam. ’49-ben jöttünk ki, és egy ideig múzeumrendezésből éltem.
Vagyis nem kapta meg a Nemzeti Múzeum igazgatását, sem az egyetemi katedrát. Miért?
„Megfúrtak”, ugye így kell mondani? Pénzt kellett keresnem, hogy ne nélkülözzünk, és akkor fedeztem fel a diafilmet. Vállaltam, hogy megrajzolom a honfoglaló magyar nép életét. De a rajzokban nem lehettek fehér foltok, mert erről nem tudjuk, hogyan is volt, a rajzoknak teljes életet kell sugallani, a környezetet, az állatvilágot, a mesterségeket, mindent, úgyhogy ez a sorozat kényszerített rá, hogy a könyvem után ismét átgondoljam, hogyan is volt mindez, hogyan éltek, hogyan gondolkoztak a világról, a másvilágról. 50 rajzot csináltam, ami ki is jött diafilmen, később könyvet szerettem volna belőle, de egy Aradi Nóra nevű nő volt akkor a muzeológia főfelügyelője a minisztériumban, aki azt mondta, hogy ilyen soviniszta, nacionalista dolgot nem ad ki. Na, öt vagy hat ilyen diafilmet csináltam, a Honfoglalók, aztán Rege a csodaszarvasról, Láthatatlan ember, Csongor és Tünde, Lehel, Botond, és ezekkel kerestem annyit, hogy a megélhetés biztosítva volt. És arra kényszerített ez a rajzsorozat, hogy elképzeljem, kikutassam, mi volt a teljesség, így változott jóra a gonoszság. ’57-ben aztán visszakaptam a katedrámat, bár addig is előadtam az egyetemen, kénytelenek voltak szerződtetni, mert nem volt más, aki előadjon.
Eddig csak érintettük a világ eseményeit, és úgy nézett ki, mintha a tanár úr derékig avar sírokban állt volna végig, és nyergeket, csontokat meg egyebeket piszkált volna ki belőlük. Holott közben volt két világháború, menekülések, nélkülözés, voltak az ötvenes évek… Ha erről röviden beszélne, hogy elhelyezzük ezt a régészettel és művészettel foglalkozó életet a korban.
Erre nehéz felelnem. 1928-ban érettségiztem és 1928-ban olvastam el A Karamazov testvéreket. Mi a fontosabb? Nyilván A Karamazov testvérek. Nagyjából tudom, hogy mikor doktoráltam, mikor helyeztek ide vagy oda, de én a lényeget, ha az életemről van szó, nem okmányokban, kitüntetésekben és elhanyagolásban látom, hanem ott, hogy abban az időben mi történt velem. Kolozsvárott például Szabédi László a fő élményem, az ő csodálatos embersége. Budapesten sem az, hogy egyetemre kerültem, hanem ott fogtam kezet Európa egyik legnagyobb lángelméjével, Werner Heisenberggel. Én egy XX. századi magyar ember vagyok, aki végigéltem mindazt, amit a magyar nép végigélt. Nem mentem el, itthon maradtam, jóban-rosszban. De ebben nincsen semmi különös. Ezenkívül meg kell nézni valamelyik lexikont.
Azt nem írta meg egy lexikon sem, hogy 1956. október 23-án kigyulladt a Nemzeti Múzeum, és a tanár úr golyózáporban futott oltani.
Természetesen, hát a Nemzeti Múzeum a magyar nemzet nagy értéke.
Jut erről eszembe, hogy a tanár úr olyasmit mondott egyszer, hogy a legnagyobb becsvágya az, hogy még életében elfelejtsék.
Pontosan ezt mondtam. Ami jó abból, amit csináltam, az menjen át a magyar köztudatba, és nem fontos, hogy ki csinálta. Ami pedig esendő, az úgyis elesik.
És miért olyan szomorú vagy komoly minden önarcképén?
Ezt a barátaim, sőt a családom is kifogásolta. Pedig hát én alapjában véve vidám természetű ember vagyok, nagyon szeretem az anekdotázást, ebben is a régi erdélyiek örököse vagyok. Én se tudtam rájönni, miért komorak a képeim. A választ Szabédi László adta meg nekem, akinek a Telehold kötetében van egy bevezető verse, amiben magát ajánlja: „A verseim egy búba merült költőt mutatnak / Vígan élt ő, de csak búvában sikerült a rímelés / Ezért lett költő.” Ha másvalakit rajzolok, akkor meg elszomorodok, hogy miért nem vagyok én ő is.
Tanár úrnak gazdag élete volt… Talán nem is volt olyan nap, amikor ne tett volna valamit.
Hát kinek nem volt az? Mindenkinek. Abban igaza van, hogy tényleg mindennap csináltam valamit. Amikor az életemről gondolkoztam, azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy én hogy tanultam meg annak a szónak a jelentését, hogy magyar. Amikor bántottak érte, amikor bajom lett belőle, elcsaptak érte. De hogyan vagyok magyar? Ez nagyon mélyre markoló és egyszerűen meg nem válaszolható kérdés. A minapjában tette föl nekem egy újságíró. Mondom, miért, Beethoven az magyar? Már hogy lett volna magyar. Érzi maga Beethoven zenéjét? Hogyne. Hát akkor magyar, így akartam volna rávezetni, hogy a magyar nemcsak azt jelenti, hogy rovásírás meg ősmagyarság, hanem jelenti Európát is. Mert Európában gondolkodunk, akár akarjuk, akár nem. Például a gondolatvezetésünk, a gondolathídunk, az érvelésünk az görög. Azután meg a múltból élünk; a szavaink nem most születtek, nem kortársaink, hanem öt-tízezer évesek. Ilyen bonyolult kérdés az, hogy mi a magyar. Nem is mernék erre válaszolni, hiszen hirtelenjében csak Kolozsváron képzelem el magam a főtéren vasárnap, amikor összegyűltek a legények és leányok, és messziről megmondom, hogy azok udvarhelyiek, azok csíkiak, azok székiek, azok marostordaiak, azok kalotaszegiek… Ez mind magyar. És árnyalatában mindegyik más. Ha meg kijövünk ide, itt az alföldiek, a szerémségiek, a göcsejiek, a palócok, a kunok, a jászok, ezek mind magyarok. Most melyik az igazi. Mindegyik. Úgyhogy mindenki érezze magát annak, ami, és azt el kell fogadni.
Ezek után kérdezem, mi a véleménye a tanár úrnak a mostani magyarkodásról.
Én illetéktelennek érzem magam a mostani dolgokról nyilatkozni, mert úgy vagyok, hogy mindennap elolvasom az újságot, meghallgatom a híreket, és öt perc múlva fogalmam sincs arról, amit mondtak. Én csak a valóságot tudom érzékelni. A többi lehullik rólam, hál’ istennek.
Tanár úr gyönyörűen beszél magyarul, de még a tudományos dolgozatait is úgy írja meg, hogy élvezet olvasni.
Tisztelem, szeretem, boldog vagyok, hogy ezen a nyelven beszélhetek és írhatok. A szép beszéd egyrészt családi örökség, másrészt a költőinknek köszönhetem, akiket szenvedélyesen olvasok. Harmadrészt pedig László Gyulának, aki nem én vagyok, hanem az unokaöcsém, aki odahaza, Erdélyben a kétkezi munka mellett maradt. Én a tanulmányaim nagy részét, ha nem is felolvasom neki, mielőtt közreadom, de elgondolom, hogy Gyulacska a hátam mögött áll, és mit szól hozzá, érti-e vagy nem.
- Kultúra [6]