A 35 éves színésznő (Merlin Színház), jazzénekesnő, Téli Márta – az egyetlen hazai, aki a nyolcvanas évek második felében elvégezte a világ első számú jazzmuzsikus-képző főiskoláját, a bostoni Berklee-t –, önerősen (az Amstel szponzori támogatásával) bár, de végre elkészíthette első CD-jét, melynek a Quiet Motion (Szelíd mozdulat) címet adta. A magánéletben rendkívül jókedvű, csilingelően nevetgélő (a CD is így kezdődik) Márta egyéniségével ellentétes repertoárt állított össze. Sok szomorkás hangvételű ballada került lemezére, no meg újabb meglepetésemre két brazilos lüktetésű bossa nova is, Luis Bonfa Gentle Rainje és Antonio Carlos Jobim No More Bluesa. Szerintem az albumnak három csúcspontja is van. A bevezető Bill Evans-téma, az Interplay, melyben Márta „scat”-elése és a két gitáros közötti „interplay” ritkán hallható színvonalúra sikeredett; a bluesból indító You Dont’t Know What Love is; valamint a „pure blues” Cry Me a River, amelyekben annyi év után ismét felfedeztem Fekete Istvánt, aki hiába szerénykedik, nagyon tud trombitálni. A muzsikusok közül Berkes Balázst, a Jazz Főiskola bőgőprofesszorát nem kell különösebben bemutatni. Juhász Gábor egyre inkább megerősít abban a hitemben, hogy a jelenlegi mezőny legvirtuózabb gitárosa. Ugyanakkor Gyárfás „Gyafi” István az eredeti értelemben vett igazi jazzgitáros, akit a sajtó méltánytalanul hanyagol. A csapat legfiatalabb muzsikusa a mindössze 16 és fél éves dobos, Borlai Gergő. Róla még sokat fogunk hallani.
Ha a Down Beat kritikusa lennék, három és fél pontot adnék a CD-re (a jónál egy kicsit jobb). Siessenek megvenni, mert csak ezret nyomtak belőle!
- Rábeszélő [6]