A csecsenkérdés három éve létezik, de egészen a nyár közepéig közvetlenül nem hatott az orosz belpolitikára. Köztudomású, hogy Dudajevet még maga Haszbulatov segítette hatalomra: ellenlábasa, az egykori területi KB-titkár és csecsen-ingus legfelsőbb tanácsi elnök, Doku Zavgajev helyére. Dudajev elnök azonban nem érte be a moszkvai patrónusai által kínált szereppel: 1991. október 27-ére új parlamenti választást hirdet, saját magát pedig elnökké választatja. Néhány nappal később azonban az Oroszországi Népképviselők Kongresszusa érvénytelennek minősíti a szavazást. Dudajev ezzel mit sem törődik, november elején kikiáltja Csecsenföld függetlenségét, megalakul az Icskéria köztársaság. Hidegen hagyja az is, amikor november 9-én Jelcin Ruckoj alelnök nyomására rendkívüli állapotot hirdet: „Majd jóllakatjuk ezeket a kedves orosz fiúkat, s visszaküldjük őket oda, ahonnan jöttek” – kommentálta az orosz vezetők akcióját. Jelcin kénytelen visszavonulót fújni, visszavonja a rendfenntartó orosz alakulatokat, de gyakorlatilag mind a mai napig nem fogadják el érvényesnek sem a parlamenti, sem az elnökválasztás eredményét. Azzal érvelnek, hogy mivel sem az ingusok, sem a Dudajev-ellenzék nem vett részt benne, Dudajev hatalma végső soron alig 15 százalékos támogatottságon alapul. Csecsenföldön tehát nem működik legitim törvényhozó és végrehajtó szerv, az uralmat banditaalakulatok gyakorolják, ezekkel viszont le kell számolni, mert veszélyeztetik Oroszország területi egységét. A leszámoláshoz azonban a jogi keretet csak az 1993 decemberében elfogadott új orosz alkotmány teremtette meg: a 13. cikkely 5. paragrafusa értelmében tilos és törvénytelen Oroszország területi egységét sértő tevékenységet folytatni, s a 30. cikkely értelmében Oroszország elnökének fel kell hatalmaznia a kormányt, hogy „az állam rendelkezésére álló bármilyen eszközzel állítsa helyre az állambiztonságot”. Jelcin e felhatalmazást december 9-én meg is adta: az alkotmány bármilyen eszközt engedélyez, tehát akár a hadsereg bevetését is.
Dudajev viszont arra hivatkozik, hogy rá nem vonatkozik az orosz alkotmány, mivel a Csecsenföld sem a parlamenti választáson, sem az alkotmányos népszavazáson nem vett részt, neki önálló állama van, önálló törvényekkel.
A hármas csecsen ellenzék
De ne vágjunk a dolgok elébe, mert Jelcin sem egyik pillanatról a másikra jutott el a hadsereg bevetéséhez, pláne nem nyílt reguláris erők bevetéséhez.
Először Dudajev megdöntésének fondorlatosabb módjával próbálkoztak. Hármas ellenzék jött létre. Az első az előző, megdöntött rezsimet képviselő „természetes” ellenzék, élén Doku Zavgajevvel, Moszkva fő-fő csecsentanácsadójával. Az ő örökébe lépett Umar Avturhanov, aki Moszkva s főként az akkor még pozícióban lévő Haszbulatov inspirálására létrehozta a Moszkvahű Ideiglenes Tanácsot.
Az ellenzék második csoportját a „csecsen forradalom” egykori vezetői alkotják, mindenekelőtt Ruszlan Labazanov, a csecsen Robin Hoodként emlegetett huszonéves fenegyerek, akinek két felesége van, és 1991-ben épp tízéves börtönbüntetését töltötte gyilkosság miatt. A „forradalom” hírére azonban kinyitotta a börtönt, kiszabadította hatszáz társát, szabadcsapatot alakított, majd elszegődött velük együtt Dudajev testőrségébe, ő lett a parancsnok. Később megelégelte, hogy az elnök „csak a saját zsebére dolgozik”, s szembefordult vele.
Az ellenzék harmadik csoportja a legvékonyabb, a liberális demokrata ellenzék: főként azok a „szakértő értelmiségiek” tartoznak közéjük, akik már a szovjet minisztériumokban is magas funkciót töltöttek be. Különösen nagy reményeket fűznek Moszkvában is Szalambek Hadzsijev akadémikushoz, akit szeretnének Csecsenföld elnöki székében látni.
E háromféle ellenzék nem csupán politikai-ideológiai alapon áll szemben Dudajevvel, hanem területileg is más-más körzeteket ellenőriznek, pénzügyi érdekeik ütköznek vagy épp vérbosszú-ügyük van egymással szemben.
Moszkva abban reménykedett, hogy ilyen tönkretett gazdaság, ilyen kaotikus politikai struktúra mellett a lakosság föléli tartalékait, fellázad, és maga váltja le Dudajevet. Nem jött be a számítás. A nagy bazárrá és ténylegesen is kriminális struktúrává változott Csecsenföldön immár három éve átlagosan napi 5 repülőgép-rakomány érkezett vám- és adófizetés nélkül, ami nemcsak a helyi lakosságnak jelentett állandó pénzforrást, hanem a moszkvai csinovnyikoknak is, sőt egyesek szerint ebben a konfliktusban a legfelső katonai és bankkörök kerülnek szembe. Dudajev megdöntése idegen kézzel – ahogy a moszkvai szlogen hangzott – egyáltalán nem tűnt könnyű vállalkozásnak.
Moszkva-bérencek
Ilyen előzmények után jelentkezett 1994 elején Avtarhanov Moszkvában, akinek körzete már 1992 óta közvetlenül Moszkvának engedelmeskedett, és igyekezett meggyőzni az orosz vezetést, hogy mivel Dudajevet már senki sem támogatja, csak a testőrségére támaszkodhat, Oroszországnak kötelessége, hogy segítséget nyújtson az ellenzéknek. Avtorhanov akkor üres kézzel ment el Moszkvából, ám áprilisban, mikor Haszbulatov kiszabadult a börtönből, Groznijban nemzeti hősként fogadták, Jelcin megijedt, hogy Haszbulatovban konkurense támad. Felrémlett előtte az új nemzetvezér képe, akit beválasztanak a Szövetségi Tanácsba, így megint visszakerül Moszkvába, és minden kezdődik elölről. És ekkor Avtorhanov nagyon is kapóra jött. Megindult az ellenzék pénzelése: elkezdtek nyugdíjat fizetni, iskolákat beindítani, mivel a tanítókat három éve senki se fizette, a kórházakat helyreállították, be akarták bizonyítani, hogy ott, ahol az Oroszországi Föderáció igazgat, jobb élni, mint a Dudajev-ellenőrizte területen. Ez tartott kb. 1994 augusztusáig. Ekkor az orosz katonai vezetésnek lett elege ebből a lassú és iszonyú pénzeket felemésztő bizonygatásból: úgy döntötték, hogy katonai megoldáshoz folyamodnak. Az ellenzék ellentámadásokat indított Dudajev erői ellen, időnként sikerrel, részben bevonultak Groznijba is, de az ostromot nem tudták volna páncélos erő nélkül megvívni.
Így jött el november 26-a, amikor 26 orosz tank a Szövetségi Kémelhárító Szolgálat Kantermir-divíziójából verbuvált legénységével három oszlopban bevonult Groznijba. Mögötte haladtak a helyi csecsen ellenzék gyalogosai. Senki sem tanúsított ellenállást, szabadon bevonulhattak a város középpontjáig. Az ellenzék úgy vélte, győztek, a dudajevisták elmenekültek. Az oroszok otthagyták tankjaikat, végigrabolták Groznijt, megrohamozták a boltokat, raktárakat törtek fel, állítólag Gamszahurdia feleségének dúsgazdag lakását is kifosztották, s míg ők a zabrálással voltak elfoglalva, előjöttek a pincékből a dudajevisták gránátvetőkkel, elkötötték vagy egyszerűen felégették az otthagyott tankokat. Fél óra alatt megsemmisítették az egész alakulatot, a páncélos védelem nélküli ellenzéki gyalogosokat pillanatok alatt kizavarták a városból. Teljes vereséget szenvedtek.
Ráadásul az is kiderült, hogy az akcióban orosz reguláris egység vett részt, ami, akárcsak 1991-ben, felkorbácsolta a csecsen kedélyeket: az addig semleges lakosság kezdett Dudajev felé fordulni. Erre biztatta őket a Vének Tanácsa és az egyházi vezetés egyaránt.
Tábornok a tábornokkal
Bármennyire is tiltakozik az orosz vezetés, ezt a harcot most már mindenki orosz–csecsen háborúként fogja fel.
Márpedig tiltakozik: „Oroszország és Csecsenföld között nincsen konfliktus. Csak belső hatalmi harc van, amelyet törvénytelen fegyveres csoportok folytatnak az Oroszországi Föderáció e térségében” – így magyarázta meg a csecsenföldi eseményeket „az összes tömegkommunikációs eszköz figyelmébe ajánlott” nyilatkozatában a Biztonsági Tanács 1994. december 7-én. A világosság kedvéért a Szövetségi Tanács, azaz a parlament felső házának egyik tagja még hozzáfűzte az újságíróknak: „Azt nem mondtuk, hogy nem fogunk erőt alkalmazni. Csak azt mondtuk, hogy ha fogunk, akkor ezt csak az alkotmánnyal összhangban tesszük…” Egyszóval csecsen–orosz háború nincs, és punktum. Nem voltak oroszországi vadászrepülők, hisz felségjel sem volt rajtuk. Nem voltak hadifoglyok sem, csupán „ártatlan orosz fiatalokat öltöztettek át orosz katonaruhába” – miként egy magasrangú orosz tiszt ecseteli komoly képpel a Krasznaja Zvezdában. Hiába a „makacs tények”, ami van, az csak az események kibogozhatatlan láncolata. Hiába kérdezi az újságíró, „bombázzák-e ma éjszaka Groznijt”, a Szövetségi Tanács tagja a messzibe révedve csak ennyit felel: „Oroszország olyan ország, ahol semmit sem lehet pontosan megmondani”…
Dzsohar Dudajev tábornok, a szeparatista csecsen elnök is mélyen átérzi orosz kollégái szorult helyzetét. Pontosan tudja, hogy hiába tartották meg december 6-án a „döntő” tárgyalásokat Pavel Gracsov orosz védelmi miniszterrel, hiába szolgáltatta vissza „garanciák nélkül” az összes addig ejtett orosz hadifoglyot, „a politikai vita Oroszország és Csecsenföld közt még nem dőlt el”: „ebben a helyzetben nem lett volna korrekt (sic!), hogy bármilyen garanciát kérjek Gracsovtól” – nyilatkozta az érző szívű Dudajev. Egyébként sem mint esküdt ellenfelek tárgyaltak egymással, hanem „mint tábornok a tábornokkal: Gracsov nem találkozhatott velem mint az általa nemlétezőnek tekintett állam elnökével, és én sem ővele, mint annak az államnak a honvédelmi miniszterével, amelyiknek a fennhatóságát nem ismerem el”. Nagy kombinátorok ebből a körmönfont logikából, valamint abból, hogy a csecsen offenzíva katonai irányítására egészen másodvonalbelieket vezényelnek ki, megint arra következtetnek, hogy valamiféle összjáték van a két volt szovjet hadfi között… Tudni persze semmit sem lehet.
A lényeg, hogy a renitens Groznij bombázását eredetileg az új orosz alkotmány megszavazásának első évfordulójára időzítették. Igaz, az ünnepi akció megkezdése jópár órát késett, a moszkvai pletykák szerint azért, mert a támadáshoz szükséges üzemanyagot az egyik, a lőszerutánpótlást a másik repülőtérre vitték, az viszont bizonyos, hogy aznap munkaszünet volt, így aztán épp az ünnepelt alkotmány maga tette lehetetlenné, hogy az általa diktált lépéseket megtegyék. Például összehívják a Duma elnökségét…
Ki irányít?
A Duma amúgy sem jut hozzá a legelemibb információkhoz sem: több delegáció indult útnak, hogy a helyszínen tájékozódjon, illetve részt vegyen a hadifoglyok kiszabadításában, amiből egyikük-másikuk igyekezett politikai tőkét kovácsolni. Persze ez az akció is abszurd jelenetekbe torkollt: Dudajev a derék duma-képviselők képébe röhögve, mindegyik frakciónak kiutalt két-három foglyot, a hozzá közelebb tűnőknek többet is (Zsirinovszkijéknak például). Szergej Kovaljov, Oroszország emberjogi megbízottja kijelentette, hogy addig nem is tér vissza Moszkvába, amíg ki nem vonják az orosz csapatokat. Missziója azonban úgy tűnik, egyelőre eredménytelen: Jelcin elnök még csak fogadni sem hajlandó. „Gorbacsov vesztét az okozta, hogy nem volt hajlandó meghallgatni Andrej Szaharovot, Jelcin vesztét az fogja okozni, hogy nem figyel ránk, akik a politikai lelkiismeretére apellálnánk” – nyilatkozta keserűen a jeles máskéntgondolkodó.
Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy Jelcin is, Csernomirgyin miniszterelnök is csak báb ebben az akcióban: nem véletlen, hogy mindkettőjüket „eltávolították” a végső offenzíváról való döntés idejére, s a „legfőbb mozgató” személyét továbbra is homály fedi.
Annyi bizonyos, hogy a politikai döntési centruma három ember: a Biztonsági Tanács nagyhatalmú elnöke, Oleg Lobov, a Szövetségi Tanács elnöke, Sumejko, illetve Jelcin elnök kezében van, a tényleges operatív döntések azonban nyilvánvalóan az erőszakszervezetek (szilovije sztruktiri) vezetőinek kompetenciájában vannak: Jerin belügyminiszter, Gracsov honvédelmi miniszter és a Szövetségi Kémelhárító Szolgálat vezetője, Sztyepasin kompetenciájában. Most, háborús időben ilyen „stratégiai” miniszterré lépett elő Grizunov sajtóminiszter, aki közvetlen irányítás alá vette a hivatalos hírszolgáltatást.
A Kreml közvetlen csecsenföldi megbízottja a nemzetiségügyi miniszterből nagyhirtelenjében miniszterelnök-helyettessé előrukkolt Nyikolaj Jegorov viszont igazi báb. Mint kozák atamánivadék s mint a krasznodári vidék helyi közigazgatásának feje a központi akarat hű végrehajtójaként nem is olyan rég nagy gyakorlatra tett szert a török–meszhet, abház, örmény és minden más rendű-rangú menekült kitelepítésében.
Kik harcolnak?
Jelcin környezetének, az úgynevezett elnöki struktúrának nagy bánata, hogy az akció idejére nem sikerült létrehoznia saját hadseregét, az „elnöki gárdát”, pedig, miként a napokban nagy botrány közepette megszellőztetett tervezetből kiderül, igazán nagyívű szándékról volt szó. De hát most saját elnöki gárda nélkül kénytelen volt az akciót szedett-vedett, ez alkalomra verbuvált zsoldosokkal elindítani. A verbuválást a szelíd tekintetű Sztyepasin vezette KGB utódszerv végezte, amelyik már gyakorlatilag nyár közepe óta foglalkozik a Dudajev-ellenzék felfegyverzésével és kiképzésével. A Moszkvába visszamenekített hadifoglyok elbeszéléséből derült csak ki, hogy a Groznij ostromában való részvételért 6 millió rubeles zsoldot helyeztek kilátásba (kifizetés a sikeres hadművelet után!), azonkívül tiszteknek soronkívüli előléptetés, sorkatonáknak előrehozott tartalékállományba helyezés, halál esetén 150 millió rubel a hozzátartozóknak. De mint kiderült, még ilyen „kedvező” feltételek mellett is csak újoncokat és rendkívül alacsony képzettségűeket küldhették az első vonalba. Amikor persze már kénytelenek voltak az orosz felségjelzést fölfedni, a reguláris orosz csapatok bevetése is megkezdődött.
Ezzel párhuzamosan azonban Jelcin elnök sajátos módszert is kidolgozott dudajevista csapatok leszerelésére: a december 8-án elfogadott rendeletében amnesztiában részesíti vagy előre felmenti a bűnvádi eljárás alól mindazokat, akik „nem életellenes bűncselekményt követtek el és leteszik a fegyvert”, mi több, azokat is szabadlábra helyezi, akik már hasonló cselekményért büntetésüket töltik, akik ellen pedig eljárás folyik, azt felfüggeszti. Az ily módon felszabadult kontingenst a Moszkva által támogatott, antidudajevista csecsen csapatok feltöltésére szánta. (Erre a hírre azonnal lemondott viszont az igazságügy-miniszter – nem elsőként a csecsen offenzíva történetében.) A „Moszkva-bérenc” csecsen erők azonban még így is kevésnek bizonyultak: hiába indult meg három irányból is Groznij ellen az offenzíva, az ostromgyűrű nem zárult össze…
Vissza az egész?
Mostanra tehát ugyanolyan patthelyzet állt elő, mint 1991-ben – azzal a lényeges különbséggel, hogy akkor nem volt modern orosz alkotmány, a régi szovjetre hivatkozva a demokrata Jelcinnek kutyakötelessége volt a rendkívüli állapot visszavonása. Az erőviszonyok is erre intették: a függetlenség kikiáltása után Dudajevék szétverték az oroszországi KGB helyi szervezetét, fegyverraktárakat szereztek meg, a legmodernebb orosz technikával fegyverezték fel magukat, s a rendkívüli állapot hírére, miként most, azonnal fellángolt a csecsen önérzet és mindenki felsorakozott a nemzeti vezér mellett. Akkor Jelcint még kötötte a szovjet államkeret, még két hónap volt hátra a Szovjetunió tényleges felbomlásáig, s még nem volt teljhatalma például a bomló, de még létező szovjet hadsereg felett. (Kérdés persze, hogy jelenleg van-e.) Most viszont eleve más már az elnök státusa is: a tavalyi októberi „véres események” – bármennyire tragikusak voltak is –, megszüntették a szovjethatalom utolsó intézményét, a Legfelsőbb Tanácsot és a Népképviselői Kongresszust. (Érdemes visszaemlékezni rá, hogy az ugyancsak az alkotmányosságra való hivatkozással történt, mint ez a mostani háború.) Oroszország végül is ezzel vált Szovjet-Oroszországból Oroszországi Föderációvá. Valójában azonban nem lett igazi föderatív nagyhatalom, az állami irányítás modernizálása csak lehetőség maradt, az alkotmányban lefektetett elvek formájában, valójában nemzeti elvű, centralizált nagyhatalomként működött tovább. S ennek elnökeként Jelcinnek éppenséggel az ország egybentartása az elemi érdeke.
Mert ráadásul a függetlenségükben fenyegetett országok nagyon is hajlamosak az összefogásra: miként annak idején Dudajev Gamszahurdia elnöknek nyújtott menedéket, Dudajevnek most a Jelcin által fenyegetett észt Tartu kínál hasonló segítséget.
Groznij még arról is híres, hogy itt írta Mihail Bulgakov élete legelső tárcáját, A jövő perspektívái címmel és a grozniji Kommuniszt című lapban jelentette meg. A szomszédos Vlagyikavkáz színházában mutatták be (saját bevallása szerint bűnrossz) darabját az észak-kaukázusi polgárháborúról – viharos sikerrel. „Dugig volt a terem – emlékszik vissza az egyik színész –, a heves vérmérsékletű csecsen, ingus, kabardi–balkár közönség lelkesen ünnepelt, s a legpatetikusabb mondatoknál lövések dördültek el…”
- Külföld [6]