November végén – legalábbis technikai értelemben – kisebbségbe került John Major brit miniszterelnök konzervatív pártja. Az amúgy is csupán tíz-egynéhány mandátumos többségtől a kormánypártnak úgy sikerült megszabadulnia, hogy a frakció kizárt tagjai sorából nyolc képviselőt, akikhez azután – tiltakozásképpen – egy kilencedik is csatlakozott. A Major-kormányt azonban egyelőre nem fenyegeti a bukás veszélye, mivel egyrészt számíthat az Ulsteri Unionisták kilenc tagjának támogatására, másrészt a kizárt képviselők sem vállalják minden egyes újabb szavazásnál a konfrontációt. Bár mintha kezdenék egyre jobban megízlelni az ellenállás és az együttes fellépés örömét…
Ec, pec, kimehecc…
Az egész dolog Európával kezdődött. A brit alsóháznak november végén kellett megszavaznia az Európai Uniónak nyújtandó költségvetési támogatás felemelését. Erre John Major annak idején még Maastrichtban szilárd ígéretet tett. A brit hozzájárulás eszerint az évezred végére negyedmilliárd fonttal növekednék. A konzervatív párt úgynevezett „euroszkeptikus” képviselői azonban nem voltak hajlandók megszavazni az emelést, már csak azért sem, mert a voksolás előtt néhány nappal látott napvilágot az a jelentés, amelyet az Európai Unió saját auditáló bizottsága állított össze, és amelyből fehéren-feketén kiderült: évente több milliárd font úszik el az unió pénzéből, a nagyvonalú költekezés, illetve a mezőgazdasági ártámogatásokkal való visszaélések miatt. John Major azonban a szavazást előzetesen „bizalmi” kérdésnek minősítette, majd a törvényjavaslat második olvasata ellen szavazó konzervatív képviselőket száműzette a frakcióból. (A nyolcakhoz szolidaritásból csatlakozó Sir Richard Bodyt ugyancsak euroszkeptikusként tartják számon.)
Parlamenti áramütés
Néhány nappal később az alsóháznak egy másik költségvetési kérdésről kellett szavaznia, amely a brit lakosságot talán még közvetlenebbül érintette, mint az euro-hozzájárulás. A pénzügyminiszter jóvá akarta hagyatni a háztartási energiahordozókra kirótt általános forgalmi adó további emelését. Már korábban nagy vita dúlt arról, hogy a lépés miként érinti majd az alacsony jövedelmű családokat, illetve a nyugdíjasokat, és a kormány kidolgozta a kompenzáció elveit is. Az eurorebellisek többsége azonban néhány másik, az áfaemelést hevesen ellenző képviselővel – no meg az ellenzékkel – összefogva megbuktatta a javaslatot. A pénzügyminiszter bejelentette, hogy eláll az emelés tervétől, és a költségvetésben keletkező hiányt a „bűnös cikkekre”, az alkoholra, a cigarettára és a benzinre kivetett magasabb adóval pótolja. (A benzinármelést egyébként végül nem sikerült keresztülvinnie.)
Kicsi a bors…
Az eurorebellisek álláspontja ettől kezdve minden újabb vitában nagy nyilvánosságot kapott: a sajtó hozzájuk fordult, valahányszor John Major arról dörgött, hogy még jó ideig kell vezekelniük, mielőtt visszatérhetnek a frakció kebelébe, vagy amikor megindult a párt központi gépezete, hogy a renitens képviselőket helyi pártszervezetük ne indíthassa majd újra. A közhangulatot azonban jól jellemzi, hogy egy kivétellel mind a kilenc képviselőt támogatják választókörzetük konzervatív szavazói.
Szinte már nem is keltett különösebb meglepetést, amikor ugyanezek a képviselők tiltakoztak azellen, hogy Nagy-Britannia „felségvizein” mostantól spanyol halászhajók is megjelenhetnek, és lehalászhatják a délnyugati partszakasz értékes halállományát. Sokaknak pedig eszébe jutott Norvégia döntése: ahogy természeti kincsei – a hal és az olaj –, továbbá történelmi vívmányai – a szuverén állami lét – védelmében úgy döntött, hogy nem csatlakozik az Európai Unióhoz.
Őfelsége népfelsége
A rebellisek hűvös nyugalommal fogadták mind a fenyegetéseket, mind pedig a karácsonyi–újévi időszakban elhangzott békítő gesztusokat. Állították, hogy nem csupán a konzervatív képviselők jelentős számú csoportja, de a konzervatív szavazók jó része, illetve a brit közvélemény nagyobbik fele is az ő oldalukon van. A pártfrakcióba való visszatérés feltételéül pedig azt szabták, hogy a miniszterelnök tegyen határozott ígéretet arra: az európai integráció újabb szakaszának bevezetése előtt – vagy legalább utána – népszavazást ír ki a kérdésről.
John Major, aki éveken át erőteljesen ellenezte, hogy Európa kérdésében referendumot tartsanak Nagy-Britanniában, egyre jobban megingott. Korábban még többszörös áttétellel fogalmazott: „amennyiben feltétlenül indokolt, nem kizárt, hogy a kormány hajlandó megfontolni egy esetleges népszavazás kiírásának lehetőségét”; a napokban tett kijelentése már jóval enyhébb, bár ez is megszorításokkal van körülbástyázva: amennyiben szó lehet népszavazásról, ez csak abban a valószínűtlen esetben következhet be, ha a ’96-os kormányközi konferencia az unió jövőjéről olyan döntéseket hoz, amelyek a brit alkotmányosságot érintik. Nagy-Britanniának ugyan nincs írott alkotmánya, de azért mindenki érzékeli, hogy itt a szuverén törvényhozás bizonyos alapkérdéseiről van szó. A gazdasági integráció tekintetében pedig a közös valutáról…
Közös lónak…
Az üzleti élet képviselői természetesen szorgalmazzák a közös valuta megszületését, és egyebek között azzal érvelnek, hogy ha valaki ma 1000 fonttal a zsebében nekivág az unió országainak, és minden államban átváltja pénzét a honos valutára, a végén csak 500 fontja marad. A pénz persze nem tűnik el, hanem kezelési költség és átváltási jutalék fejében a láthatatlan jövedelmeket gyarapítja. A közös valutától a brit lakosság nagyobbik fele mindenesetre idegenkedik.
De egyébként is rosszallással nézi a brüsszeli eurokratákat, akiket gyakran az a vád ér, hogy képtelen rendeletek kiagyalásával múlatják az időt. Másfél évvel ezelőtt az angolok azt sem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, amikor kiderült: Brüsszel ki akarja tiltani a piacról a „görbe” uborkát, mondván: az ilyen uborka szállítása körülményes, elvégre senki sem tudhatja, hogy hány darab fér belőle a rekeszbe… Az újságok felkapták a hírt, de azt már nem tették hozzá, hogy továbbra is eladható az „elhajló” uborka, csak éppen másodosztályúnak kell minősíteni.
Nagy felháborodást keltett, amikor – több súlyos autóbusz-balesetet követően – az illetékes közlekedési államtitkár közölte: Anglián kívül csak három másik ország támogatja, hogy a buszok utasai számára is tegyék kötelezővé a biztonsági öv használatát, vagyis – hiába a jó szándék – a szigetországban továbbra is piacra kerülnének biztonsági öv nélkül gyártott buszok. A brüsszeli cáfolat híre már kevesebbekhez jutott el.
Az is tény, hogy a brit lakosság immár természetesnek veszi az unióbeli tagsággal járó előnyöket, azt például, hogy Nagy-Britannia az idén 350 millió font támogatást kap a vidéki régiók fejlesztésére és az ottani munkanélküliség leküzdésére. Örül annak, hogy ma már jelentős mennyiségben hozhat be cigarettát, bort és sört, olyannyira, hogy élénk bevásárlóturizmus bontakozott ki a csatorna két oldalán a brit dohány- és sörgyárak, illetve italmérések őszinte bánatára…
A tradícióikra büszke angolok tűnődő szomorúsággal vették tudomásul, hogy az egyik vidéki magángazdaság pacalüzemét be kellett zárni, mert több ezer fontba került volna, hogy az unión belül előírt egészségügyi normáknak megfelelően modernizálják a mészárszéket. Miért nem inkább azzal foglalkoznak – mondták –, hogy a kontinens több országában ma is lehet „ketrecmódszerrel” borjakat nevelni. Az alig néhány hetes állatokat a csatornán való átszállítás után ketrecbe zárják: sötétben, mesterségesen táplálják őket, annyi helyük sincs, hogy mozduljanak, mert húsuk csak így lesz porhanyós, mire elérik a féléves kort. Ekkor vágják le őket, majd importáruként visszakerülnek a szigetországba. Az elmúlt hetekben az angliai állatvédők sorozatos – olykor brutálissá fajult – demonstrációkkal tiltakoztak a gyakorlat ellen.
Ki vagy be…
Ami a népszavazás kérdését illeti, nem csupán a kormánypárt vajúdik ezen. Sokan emlékeznek még az 1975-ös – az akkori munkáspárti kabinet által meghirdetett – népszavazásra, amelynek azt kellett eldöntenie, hogy Nagy-Britannia tagja maradjon-e a Közös Piacnak. A kormányon belül olyan nagy ellentétek voltak, hogy hét minisztert Harold Wilson felmentett a pártfegyelem alól, ők a kampány során, szabadon hirdethették kiváláspárti nézeteiket. Az angolok kétharmada akkor a maradás mellett döntött.
A liberális demokraták ma is azt vallják: az 1996-os – Maastricht 2-ként is emlegetett – kormányközi konferencia több olyan fontos fejleményt hozhat magával – európai szuperállam és összeurópai kormányzat, központi bank, illetve közös valuta megteremtése –, amely csakis népszavazás útján nyerhet legitimációt. (A referendum érdekében Sir John Goldsmith, az Európai Parlament milliomos képviselőtagja pártot kíván alapítani Angliában, amelynek programja kizárólag az Európával kapcsolatos fenntartások nyilvánosságra hozatala köré épülne…)
A munkáspárt is kerülgeti a népszavazás kérdését. Tony Blair, a nemrégiben megválasztott pártvezér meglebegtette ugyan, hogy adott esetben jogosultnak látja a referendum kiírását, de egyelőre sem Major, sem Blair nem tett határozott, egyértelmű ígéretet. Pedig egyes érdekcsoportok már fogalmazzák a majdani eldöntendő kérdést: „Akarja-e, hogy a brit parlament által gyakorolt jogok közül még több annak a soknyelvű juntának a kezére kerüljön, amely egy idegen fővárosban székel?” – kérdezi a „Független Nagy-Britanniáért” mozgalom vezetője.
Közvélemény-kutatók állítják, hogy a kérdésfeltevés mikéntje döntő. 1975-ben nyolc százalékpontnyi különbség adódott attól függően, hogy azt kérdezték: „Bent maradjon-e az Egyesült Királyság a Közös Piacban?”, avagy „Kilépjen-e az Egyesült Királyság a Közös Piacból?” A közvélemény hajlik az „igenlésre” – szólt a kutatók véleménye, és miután mindenki tudja, hogy a kérdés mire is vonatkozik, elég, ha a cédulán csak ez áll: IN/OUT.
Bárcsak 1996-ban is ilyen egyszerű lenne…
(London)
- Külföld [6]