N. L. [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Spanyolország: a GAL-ügy

Az Antiterrorista Felszabadító Csoportok nevű szervezet (spanyol betűszóval: GAL) először emberrablással hívta fel magára a figyelmet 1983 végén. De ez csak a kezdete volt annak a véres kampánynak, amely összesen 29 halálos és számos sebesült áldozatot követelt a francia Baszkföldön. A GAL célpontja az ETA volt, a baszk szeparatista terrorszervezet, amely már Franco idejében is Dél-Franciaországból szervezte a spanyol állam elleni merényleteit. A terrorakciók 1987-ben értek véget, amikor az új jobboldali francia kormány, szakítva szocialista elődjének gyakorlatával, kezdte kiadni a letartóztatott ETA-tagokat a spanyol hatóságoknak.

1991-ben Baltasar Garzon spanyol bíró egyenként 108 év börtönbüntetésre ítélte José Amedo rendőr alkapitányt és Michel Dominguez rendőrfelügyelőt. A két rendőr hat gyilkossági kísérletben találtatott bűnösnek, valamint abban, hogy egy illegális szervezet – a GAL – tagjai voltak. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a két viszonylag alacsony rangú rendőrnek állami megbízói és állami finanszírozói voltak. De a szocialista belügyminiszter megtagadta a vallomástételt, és az ügyész sem törte össze magát buzgalmában. Így a bíró a kicsiket „felakasztatta” ugyan, de a nagyokat kénytelen volt futni hagyni.

Ezzel három évre elaludt a GAL-ügy. A két elítélt szállodai körülmények között töltötte börtönbüntetését, a spanyol belügyminisztérium pedig – mint később kiderült – mintegy havi négyezer dolláros apanázzsal édesítette meg kényszerű tétlenségüket. Amedo és Dominguez nyilván arra számított, hogy igen hamar kegyelemben részesülnek. De a kegyelem késett, mivel a hatóságok a közfelháborodástól félve nem merték megkockáztatni. Távozott a belügyminisztériumból egyik fő jóakarójuk, a belbiztonsági államtitkár. Új ember került a belügyminisztérium élére, aki megvonta tőlük apanázsukat. A két volt rendőr nyilván elárulva érezte magát: ezért dönthettek úgy valamivel karácsony előtt, hogy kipakolnak Garzon bírónak.

Vallomásuk szerint (amely annak ellenére jutott a Mundo nevű napilap tudomására, hogy a bíró titkosnak minősítette) a GAL – de legalábbis az első emberrablás – spanyol Baszkföld szocialista pártvezérének ötlete volt. A kivitelezésben el nem évülő érdemeket szerzett Francisco Alvarez, Bilbao rendőrfőnöke és Miguel Planchuelo, a bilbaói terrorizmus elleni brigád parancsnoka. Barrionuevo, az akkori szocialista belügyminiszter és Sancristobal, Baszkföld szocialista kormányzója részletekbe menően be volt avatva az ügybe. A GAL-t a belügyminisztérium titkos pénzalapjából finanszírozták.

A vallomások alapján Garzon bíró őrizetbe vetette Planchuelót, Alvarezt és Sancristobalt. Az utóbbi úr letartóztatása meglehetős szenzáció, ugyanis időközben a spanyol állambiztonsági szervek vezérigazgatója lett. A múlt héten börtönbe került a volt belbiztonsági államtitkár személyi titkára is. Az ő bűne szimpla sikkasztás: a titkos pénzalapból vett magának két szép lakást Miamiban.

Nem mondhatni, hogy Gonzalez szocialista kormánya higgadtan reagál a történtekre. Támadják a bírót, kétségbe vonják indítékai tisztaságát. Rágalmazási pereket indítottak a vallomást tevő elítéltek és egy parlamenti képviselő ellen. Gonzalez nem válaszol az üggyel kapcsolatos interpellációkra a parlamentben, egyébként pedig tagadja, hogy a kormánynak valami köze lett volna a GAL-hoz. A spanyolok 52 százaléka szerint Gonzalez hazudik.

Az elítélt rendőrök vallomása akkora lavinát indított el, amely maga alá temetheti a Gonzalez-kormányt. A spanyol tőzsde nyugtalan, a pezeta árfolyama zuhan (ami fenyegeti az európai valutarendszert), a jobboldali ellenzék előrehozott választásokat követel.

Planchuelo pedig a múlt szerdán azzal fenyegetőzött, hogy ha nem engedik ki azonnal a börtönből, ő aztán tényleg elmondja az igazat.

A német Zöldek

Különböző környezetvédő, alternatív, feminista és szélsőbaloldali csoportocskák tizenöt évvel ezelőtt pártot alakítottak Nyugat-Németországban. Pártot, amelyet antipártnak gondoltak el. A Zöldek megalakulásukkor nem törekedtek a hagyományos értelemben vett politikai sikerre, sőt, valójában a természet védelmére sem. A környezetvédelmi bajok inkább csak ürügyül szolgáltak a gyűlölt kapitalista rendszer támadására. Na meg reménysugárul: ha már sem a munkásosztály, sem a diákság nem döntötte meg a kapitalizmust, majdcsak elvégzi a munkát Gaia, az Anyabolygó.

Azóta sok szennyezett víz folyt le a Rajnán. A sikert elvből elutasító antipárt sikeres párttá nőtte ki magát, amely előkelő helyet vívott ki magának a német pártrendszerben. A legutóbbi Bundestagválasztások eredményeként a Zöldeké a harmadik legnagyobb Bundestag-frakció: méretük alkalmassá teszi őket arra, hogy átvegyék az FDP funkcióját, és többségteremtő kispártként a mérleg nyelvének szerepét játsszák a két nagy néppárt között. De az igazi vívmány az, hogy immáron az általuk képviselt elvek is egyre kevésbé zárják ki az ilyen szerepvállalást. A Zöldek sokat tanultak (azokat pedig, akik nem akartak és nem tudtak tanulni, kiközösítették): többek között megtanulták méltányolni azt a rendszert – a kapitalista liberális demokráciát –, amelynek közelgő pusztulását tizenöt évvel ezelőtt kissé elhamarkodottan beharangozták. Ideológiailag a Zöldek a kereszténydemokrata politikusok és a konzervatív politikai kommentátorok szemében is szalonképessé váltak. Sőt, stratégiai gondolatkísérletekben koalícióképesekké is.

Kétségkívül vannak olyan jelek, amelyek a Zöldek és a CDU közötti viszony enyhüléséről tanúskodnak. A zöld Antje Vollmer a CDU (valamint a CSU és az FDP) támogatásával lett a Bundestag alelnöke. (Ez persze taktikai sakklépés volt. Ugyanakkor a kereszténydemokrata honatyáknak nem is esett nagyon nehezükre Vollmerre szavazni: „elvégre a Vollmer mégiscsak teológiából doktorált, és nem a Tőke harmadik kötetéből”, mint némely befolyásos szociáldemokrata.) Önkormányzati szinten több helyütt kereszténydemokrata–zöldpárti koalíció ragadta ki a szociáldemokraták kezéből a hatalmat. És nemcsak kis falvakban, hanem olyan jelentékeny városokban is, mint a Ruhr-vidéki Mülheim vagy Gladbeck. Az utóbbi időkben befolyásos zöld körökben divatossá vált az „egyforma távolságtartás” fogalma. Mégis: a Zöldek nem annyira a keresztény pártokhoz közelednek, hanem inkább a szociáldemokratáktól távolodnak. És nem is feltétlenül jószántukból: a szociáldemokrata–zöld többség megszerzésének reménye a keletnémet utódpárt parlamenti pártként való konszolidálódása miatt elillant, a szociáldemokraták a nagykoalícióra spekulálnak, a Zöldeknek marad az ellenzéki szerep. Vagyis elmarad a véres könnyek között kiküzdött ideológiai tiszteletreméltóság bére: a hatalomból való részesedés. Ez pedig azzal a veszéllyel járhat, hogy a párt visszaesik régi, „rendszerellenzéki” szerepébe.

Hosszú távon persze elképzelhető, hogy a Zöldek valóban nyitnak a CDU felé. Vannak érintkezési pontok a zöldpárti és a kereszténydemokrata társadalmi-politikai vízió között. Igaz, inkább csak az ideológiai mélyrétegekben, és a zöldpárti ideológusok még csak nem is nagyon szeretik, ha erre emlékeztetik őket. A konkrét programok, különösen a szövetségi vagy tartományi nagypolitika szintjén, egyelőre összeegyeztethetetlenek.

Haider, a mozgalmár


Az Osztrák Szabadságpártot vasárnap óta a linzi rendkívüli pártkongresszus határozatának megfelelően „A Szabadságpártiak” névvel kell illetni. A párt nevének eddigi rövidítéséből, az FPÖ-ből csak egy árva F maradt meg, hogy így is megkülönböztesse magát az olyan közönséges hárombetűs régi pártoktól, mint az SPÖ (szociáldemokraták) vagy az ÖVP (néppártiak).

Persze többről van szó, mint reklámtechnikai megfontolásokból végrehajtott egyszerű névváltoztatásról. Valójában az történt, hogy Jörg Haider, Európa Berlusconi mellett legeredményesebb jobboldali populista politikusa megszabadította magát attól a párttól, amelynek révén eddigi sikereit elérte. A hetyke nevű új párt ugyanis már nem az FPÖ lesz új néven. Tulajdonképpen nem is párt lesz, hanem egy létrehozandó „polgári mozgalom” tagja. A szabadságpártiaknak nem lesz sem elnökük, sem elnökségük: a párt irányvonalát a „Mandátummal Rendelkező Szabadságpártiak Klubja” – elsősorban a parlamenti frakció – fogja meghatározni. A párt operatív vezetését pedig alapjában véve egy reklámiroda veszi át, amelynek fő feladata a „Bündnis Bürger 98” (Szövetség Polgárok 98) nevű polgári mozgalom szervezése, és ezért – Goethe nyelvét végképp kerékbe törve, de szexi rövidítést lehetővé téve – „Büro Bündnis Bürger 98”-nak hívnak. A mozgalom résztvevőinek akkor is joguk lesz a választások előtt a jelöltállításba minden szinten beleszólni, ha a pártnak nem tagjai.

Haider ambícióit aligha elégíti ki saját pártjának radikális átalakítása. Ő Ausztriát akarja fenekestül felforgatni, a második osztrák köztársaságot akarja megbuktatni. Új alkotmányos rendet akar, harmadik osztrák köztársaságot. A linzi pártkongresszuson kifejtett elképzelései nem nevezhetők szélsőjobboldali elképzeléseknek. Minél több bázisdemokráciát akar, gyakori népszavazásokat, ily módon kívánja korlátozni a pártok és a parlament szerepét. Megszavaztatta a kongresszussal, hogy szabadságpárti politikusok politikai munkájukért nem húzhatnak havi 60 ezer shilling nettó fizetésnél többet (nagyon kevesen lehetnek, akik ennél lényegesen többet tudnának keresni). Kijelentette, hogy az ideológiáknak már nincs jelentőségük, a politikai munkát az olyan mélyebb polgári értékeknek kell meghatározniuk, mint a „becsületesség, tisztességtudás, szorgalom és rend”. Egy párthatározat külön aláhúzta, hogy a Szabadság Pártja elkötelezett híve a demokráciának és az erőszakmentességnek.

Haider jó eredményt akar elérni az 1998-as parlamenti választáson. De ez önmagában kevés. Arra is szüksége van, hogy a keresztény-konzervatív néppárti vezetők legalább egy részének szemében koalícióképes legyen. Éppen ezért Haider már egy ideje felhagyott azzal, hogy a hitleri munkaügyi politikát dicsérje, és tartózkodik más bántóan szélsőjobboldali tézisek képviseletétől is. A Junge Freiheit, egy intellektuálisan szélsőjobboldali német lap éppen ezért már csalódott is Haiderben és az osztrák szabadságpártiakban. Attól tartanak, hogy a szabadságpárti politikát „tartalmi esetlegesség” fogja jellemezni.

A legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint Haider pártja már megelőzi az Osztrák Néppártot. A néppárti szociáldemokrata nagykoalíció küszködik: nem biztos, hogy kihúzza 1998-ig. Jörg Haider, ez a tehetséges és gátlástalan politikai kaméleon feltartóztathatatlannak látszik.

• Extra Hungariam