Jugoszlávia elleni, mindössze tíz napig tartó háború után a szerbek, elsősorban a dobrovoljácok és a telepesek súlyos helyzetbe kerültek. A katonai közigazgatás bevezetésével hamarosan elkezdődött az üldözés, mindenekelőtt az ideiglenes táborok létrehozása: „Mindazon szerb, boszniai, montenegrói és cigány nemzetiségű személyek, továbbá a zsidók, akik 1918. október 31. előtt nem rendelkeztek községi illetőséggel Nagy-Magyarország területén (Horvátország nélkül)… kötelesek három napon belül elhagyni az állam területét, az 1941. év április 28-án 0 órától kezdődően.”
A szerbek egy részét Péterváradon át Szerbiába dobták át, a másik részét Mitrovicán keresztül Horvátországba. A külügyminisztérium egy feljegyzése szerint a német nagykövetség jelentette, hogy június elejéig 35 000 személyt dobtak át Szerbiába. Ekkor a németek tiltani kezdték a Szerbiába való további telepítést; de az folytatódott Horvátországban. Ezeket a szerencsétlen szerbeket a Duna és a Dráva, illetve a magyar határ átlépése után egyszerűen leöldösték, a „szerencsésebbek” Jasenovácra kerültek, ahol a halálgyárban fejezték be életüket. 1941. június végéig körülbelül 42 ezer szerbet dobtak át Horvátországba.
Internáltak mindenkit, akire rá lehetett fogni, hogy bevándorolt, dobrovoljác, csetnik, optáns, gyakorlatilag internálható volt minden szerb.
Bács–Bodrog vármegye főispánjának egy jelentéséből kitűnik, hogy Magyarország területén számos tábor volt, amelyekbe szerbek tízezreit zsúfolták össze. Ez a jelentés csak a topolyai, a szabadkai, a zombori, a barcsi, a nagykanizsai, a kistarcsai, a sárvári táborokat sorolja fel, és ezután a sokat jelentő stb. következik. Nem tudható, hogy mennyi ember ment át ezeken a hadifogolytáborokon, továbbá a kisegítő, mozgó, gyűjtő-, rendező- és koncentrációs táborokon, hogy ne is említsem azokat a táborokat, amelyekben a hírhedt kényszermunka-zászlóaljak voltak. Az összegyűjtött adatok alapján 15 hadifogolytábor volt, és további 40 civileknek.
Az internálás előtti állapot a szerb településeken
A magyar hadsereg bácskai bevonulása után mindennaposak lettek a katonaság és a csendőrség házkutatásai a dobrovoljácok és az optánsok házaiban, fegyverek után kutatva. A házbelieket kikergették az udvarra, felsorakoztatták őket, és a legkegyetlenebb módon bántalmazták.
Állítólagos csetnikek után nyomozva a mi házunkat sem kerülték el. Családunkban nem volt felnőtt férfi, a legidősebb bátyám mindössze tizenhárom éves volt, én pedig csak nyolc. Egy alkalommal a házkutatás után a mama észrevette, hogy ellopták a gyemerdánját (az eljegyzési ezüstövét) – egyetlen emléktárgyát, ami korán elhunyt apánk után megmaradt. Anyánk, nem gondolva a veszélyre, amelynek, mint minden szerb, ki volt téve, heves természetű montenegrói lévén, futásnak eredt – én pedig a nyomában – a szerb olvasókör felé, ahová összeterelték mindazokat, akik „gyanúsak” voltak. Ott azonnal felismerte a katonát, aki ellopta az övet. Habozás nélkül nekirontott, és megpróbálta kirángatni a zubbonya alól. A katona káromkodva védekezett, és igyekezett ellökni magától. Szerencsére a mama épp egy fiatal, szőke hajú tiszt előtt esett a sárba. Hogy nem minden ember egyforma, megszállóként sem, bizonyítja ennek a magyar fiatalembernek a viselkedése, aki bizonyára ismerte a rendelkezést, hogy minden lopás szigorúan büntetendő. Ahelyett, hogy elővette volna a pisztolyát, és ott helyben agyonlőtte volna anyánkat, ahogy akkoriban történni szokott – különösen, hogy anyánk mindenki szeme láttára rátámadt egy magyar katonára –, odalépett hozzá, felsegítette a sárból, odahívta a tolmácsot, és megkérdezte, hogy mit akart az ő katonájától. A tolmács – egy falunkbeli becsületes magyar ember – elmagyarázta a tisztnek, hogy mit jelent az ezüstöv egy szegény montenegrói nőnek, hogy ez a legnagyobb és legjelentősebb ajándék, amelyet a montenegrói férfi eljegyzéskor a lánynak ad. A fiatal tiszt azonnal megparancsolta, hogy a katona adja vissza az övet, amelyet az bocsánatkérés kíséretében át is adott, a tiszt pedig mindenki szeme láttára pofon vágta a tolvajt. Így történt, hogy mi heten, félárva gyerekek, nem maradtunk teljesen árván.
1941. június 14-én az utcánkat megszállta a hadsereg és a kakastollas csendőrség. Megparancsolták, hogy öt percen belül hagyjuk el a házat. Csak a legszükségesebbet vihettük magunkkal. A mama és két idősebb nővérem hamarjában batyuba kötötték a legfontosabb holmikat, és felöltöztették a fiatalabb testvéreket. Én a gyerekekkel játszottam valahol, és csak a kiáltozásra jöttem elő. Mezítláb voltam, csak egy kis trikó meg gatya volt rajtam. Többszöri próbálkozásra sem engedtek be a házba. Mindenfelől sírás hallatszott; legjobban mi, gyerekek sírtunk, mert éhesek voltunk, és az ebéd ott főtt a tűzhelyen.
A csendőrök összeterelték a dobrovoljác és optáns családokat az iskola udvarára, ahol névsorolvasást tartottak, aztán menetoszlopokba sorakoztattak fel bennünket, és kikísértek a vasútállomásra. Ott sok szomszédunkkal és falunkbelivel találkoztunk: bunyevácokkal, magyarokkal és svábokkal is, akik odadugtak nekünk egy-egy kenyeret, szappant és más szükséges holmit. Egy bunyevác asszony, látva hogy szinte teljesen ruhátlan vagyok, gyorsan levette egyik szoknyáját, rám borította, és még a cipőjét is a lábamra adta.
A vasútállomáson marhavagonokba zsúfoltak be bennünket, sokszor száz személyt is egybe. Mi gyerekek csendesek voltunk, anyánk szoknyájába kapaszkodtunk, nem értettük, hogy mi ez, és miért történik mindez.
Házainkba, rögtön a mi kiűzetésünk után, Erdélyből és Bukovinából idehozott csángókat telepítettek be. A csángók a mi még meleg otthonainkba költöztek be, bebútorozott házainkba, tele istállókkal, sertés- és baromfiólakkal, sok tűzhelyen még főtt az ebéd. Megkapták az internált szerbek valamennyi földjét is.
Lezárt vagonokban utaztunk Bajáig, ahol a szerelvény több órán át várakozott. Némelyik szerencsésebb vagonba jó emberek vizet adtak be. Június 15-én késő este érkeztünk meg Barcsra. Az internáltakat először családonként felsorakoztatták. Ezután következett a holmik részletes átkutatása, és az emberek megmotozása. Elvettek minden olyan tárgyat, amely alkalmas lett volna bármiféle testi sértés előidézésére. Az emberek ottmaradtak kanalak, villák, kések, ollók, borotvák nélkül.
A barcsi tábor
Barcs közvetlenül a horvát–magyar határon fekszik, a Dráva mellett. A tábor 1941. június 15-én alakult, amikor a bajmoki, misicevói, rastinjei és santici szerbeket odahurcolták. A megérkezés után elkülönítették a nőtlen fiatalembereket, és egy különálló „legényépületbe” kísérték őket. Minden eshetőségre erős őrséget állítottak melléjük. A többiek a hétemeletes malomban nyertek elhelyezést. Valamivel később csatlakoztak hozzánk Mali Beograd, Karkatur, Karagyorgyevó, Radivojevity, Novi Zsednik, Rogatica és Hajdukovó lakosai, akik április 14-től az apatini táborban voltak. Minden család kapott a puszta padlón egy két méter hosszú és három méter széles területet. Ettől kezdve ez volt a lakóhelyünk, ahol egymás mellett lefekhettünk, és elhelyezhettük a cókmókjainkat.
Noha a tábor körzetében volt ivásra alkalmas vizű kút, a táborlakóknak a Dráva vizét kellett inniuk. Ezt használták mosakodásra is.
A táborparancsnok, a személyzet, valamint a legtöbb katona irgalmatlan volt a táborlakókkal szemben, különösen ételosztáskor. Minden ok nélkül rátámadtak a gyermeküket karjukon hordó anyákra, öregasszonyokra és nőkre, kirángatták őket a sorból, és addig verték, amíg a földre nem estek, vagy el nem menekültek. Támadásaik különös célpontjai voltak a „legényépület” lakói. Lépten-nyomon és a legkisebb apróságért verték és megalázták őket. A táborlakók többnyire répa- vagy krumplilevest kaptak, amely rosszabb volt a mosogatóvíznél. A kenyérfejadag mindössze 100 gramm volt, vasárnap 125 gramm személyenként, egész napra.
Az éhség akkora volt, hogy mi, gyerekek, átbújva a konyha melletti szögesdrót alatt, a hulladékok között, a szemétben turkáltunk, hátha találunk egy-egy krumplit, kenyérdarabot vagy legalább krumplihéjat. Igazi ünnepnek számított, ha valaki akár csak egy fél krumplira bukkant, amit azonnal megsütöttünk. A legnagyobb ünnep azonban az volt, amikor a táborigazgató felesége a parancsnoki épület erkélyén állva néha almát vagy más gyümölcsöt dobált le nekünk, gyerekeknek. Az idősebbeknek és erősebbeknek sikerült több darabot is felkapkodni, miközben a kisebbek sírtak fájdalmukban, mert a tülekedésben letaposták őket, de főleg azért, mert nem sikerült legalább egy almát megkaparintaniuk.
Az egyik ilyen alkalommal sikerült két almát szereznem öcséim számára, akik közül az egyik kettő, a másik négyéves volt. Mivel nem tudtam az almákat elrejteni, a táborigazgató egyik helyettese és az „alattomos nagyapó”-nak nevezett konyhafőnök rám támadtak. Először egy nagy korbáccsal vertek, majd amikor a fájdalomtól a földre estem, elkezdtek rugdosni, és a végén rám is tapostak. Csak este tértem magamhoz. A rettenetes gerinc- és derékfájdalmaktól mozdulni sem tudtam. A táborban nem volt orvos, csak néha látogatott meg Popovity Lázár, a lippói szerb pap, akit gyanú alapján szintén a táborba zártak. Több hét elteltével és Gligor bácsi segítségével, akiről köztudott volt, hogy ért az állatok csontjának gyógyításához, kezdtem el újra járni, de teljesen elferdült gerinccel és rettenetes deréktáji fájdalmakkal. Ennek az embertelen verésnek és az orvosi segítség hiányának a következtében életre szólóan súlyos rokkant lettem, S betű alakban elferdült a gerincem, emiatt a bal vállam elsatnyult és felemelkedett, a bal kezem pedig szinte mozgásképtelenné vált. A fájdalmak a derekamban, a bal vállamban és a bal lábamban azóta is állandóan visszatérnek, s most, ötvenedik életévem múltán, a rendszeres orvosi kezelés ellenére, egyre erősebbek és elviselhetetlenebbek.
Egy alkalommal, „felépülésem” után, a két kisöcsémmel sétálgattam, amikor egy idősebb katona valamit odakiáltott nekünk. Kezének, vagy jobban mondva ujjának a mozdulatából megértettem: hív bennünket, hogy menjünk a szögesdróthoz. Egy bokorra mutatott, amelynek alján megpillantottam egy bögrét tejeskávéval, mellette fehér papíron egy szelet kenyeret. Amikor látta, hogy észrevettük, megfordult, és elindult az ellenkező irányba. A két kisöcsém végtelenül boldog volt, amikor elosztottam nekik a kenyeret, és felváltva szürcsölhették az igazi tehéntejből készült valódi tejeskávét. A bögrét titokban, nehogy valaki észrevegye, visszacsempésztem a bokor aljába abban a reményben, hogy a „jó bácsi” talán megismétli jótettét.
Másnap ugyanabban az időben, öcséimet egy kissé hátrahagyva, lassan, óvatosan közelítettem a szögesdróthoz, illetve a bokorhoz. Amikor meglátott, a „jó bácsi” rám mosolygott, majd folytatta sétáját a tábor körül. Nagy boldogságunkra, a bokorban megint ott volt a bögre a tejeskávéval meg a puha kenyérrel, amely a későbbiekben néha még zsírral is meg volt kenve. Istennek hála, ez több héten át tartott. Azután a „jó bácsi” nem sétált többé a szögesdrót mögött, és a bokorban sem volt már tejeskávé meg zsíros kenyér.
A telepesek 1941. december elejéig voltak Barcson. Ekkor több mint 1300 táborlakót átvittek Nagykanizsára, a többieket pedig a sárvári központi táborba.
Sárvár – a halál és a kínzások tábora
A háború idején az egykori selyemgyár épületében először a menekült lengyel katonák számára működött gyűjtőtábor. 1941. április 12-től jugoszláv hadifoglyok voltak benne, majd június 14-től az internált szerbek tábora lett.
Noha pontos számadattal nem rendelkezünk, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a négy év folyamán legkevesebb tizenhárom–tizenötezren sínylődtek itt hosszabb vagy rövidebb ideig. A foglyok között volt 1500 anya, 4500 tizennyolc év alatti, köztük több száz, három év alatti gyerek, sok csecsemő és öreg. Később Szabadkáról és Zomborból Sárvárra szállították át a fogvatartottak legnagyobb részét, majd 1942 folyamán körülbelül 2000 szlovént és burgenlandi horvátot is. Amikor 1941 júniusában megérkeztek Sárvárra az első internáltak, a táborban mindössze néhány lengyel tartózkodott. Köztük volt három orvos is. Amikor megtudták, hogy a táborba szerb telepeseket hoznak, elhatározták, maradnak még egy ideig, hogy orvosi segítséget nyújthassanak a táborlakóknak.
A tábor körletében kilenc egykori gyári csarnok volt, ezekben helyezték el az internáltakat. A csarnokok betonfalakból épültek, ablakaik a tetőn voltak, a világítást felülről kapták. A barakkok mindkét oldalán háromemeletes faágyak sorakoztak, jobban mondva ketrecek, amelyekbe a táborlakóknak be kellett bújniuk, mert mindegyikük számára mindössze negyven centi szélességű hely volt kijelölve.
Habár a szerb internáltak a korábbi táborokban és a zsúfolt vagonokban pokoli kínokon estek át, ennek a tábornak az embertelen körülményei tovább növelték szenvedéseiket. Az életkörülményeket súlyosbította a gyenge élelmezés. Többnyire répa- és káposztalevest adtak, valamint olyan élelmiszereket, amelyek már a raktárakban megromlottak. Heti 5 dekagramm cukor, havi 4 kilogramm liszt volt a fejadag. A nedves és piszkos barakkokban, a gyenge élelmezés mellett, állandóak voltak a fertőző megbetegedések: tífusz, vérhas, tuberkulózis. Ezekben több mint 1500-an haltak meg, főleg gyerekek és öregek. Nem volt olyan család, amely ne gyászolt volna valakit, de volt több olyan is, amelyben minden gyerek meghalt, sőt néha az egész család.
Joggal nevezték a sárvári tábort, akárcsak a hasonló táborok többségét, gyerektemetőnek. A barakkok emeletes ágyain szinte állandóan égtek a gyertyák.
1941 decemberében és 1942 januárjában, februárjában volt a legrosszabb a helyzet. A kiéhezett gyerekek megrohanták az élelmet hozó kocsikat, kikapkodták a krumplit, nem törődve a korbácsütésekkel. A legiszonyatosabb jelenetek a tábor szemétdombján játszódtak le. A gyerekek gyűjtötték a krumplihéjat, és megsütötték a meggyújtott csutkák tüzénél, a száraz kenyérhéjakat vizesfazékba tették, és így főztek kását.
Tilos volt, hogy bárki a tábor szögesdrótjához közelítsen, de az őrök sem voltak egyformák. A gyerekek nagyon gyorsan és alaposan megtanulták, hogyan viselkedik egy-egy őr, amikor ők megpróbálnak közel menni a dróthoz, hogy a helybéli lakosoktól ajándékot fogadjanak el: egy darab kenyeret, szalonnát, gyümölcsöt… Éberen figyelték az őrségváltást, és türelmetlenül várták, mikor jelenik meg a „jó bácsi”, aki az ilyen pillanatokban elfordította a fejét, és úgy tett, mintha nem látna semmit.
A táborparancsnokság irodájában dolgozott egy sárvári lány, akinek a nevét a táborlakók közül senki sem tudta. Mindannyian jól emlékszünk rá, hogy reggelenként egy fiú, valószínűleg az öccse, reggelit hozott neki a városból. Kis kék kannában volt a tej, tejeskávé vagy tea, fehér papírba göngyölve a kenyér, és még valami. Minden reggel öt táborlakó gyerek állt a lány ablaka alatti árokban, és várta, mikor érkezik meg a reggeli. Mihelyt megjött, a lány kinyitotta az ablakot, és az egészet odaadta valamelyik gyereknek.
Egy nap, ötük közül az egyik kislány nem jött el. Amikor a lány kinyitotta az ablakot, hogy odaadja neki a reggelijét, mert aznap ez a bizonyos kislány volt soron, meglepődött, hogy nincs ott. A gyerekek kézzel-lábbal valahogy megmagyarázták, hogy a kis Nada meghalt. A lány néhány pillanatig hallgatott, majd otthagyta a kis kék kannát meg a fehér papírt az ablakban, és elment. A gyerekek is hallgattak egy ideig, majd szótlanul átsomfordáltak a halottasházba. Odamentek a halott Nada mozdulatlan testéhez, és csendesen nézték. Merengésükből hangos zokogás rázta fel őket. Hátrafordultak, és megpillantották a lányt a táborparancsnokság irodájából. Alig hallhatóan mondta nekik: „…azért továbbra is gyertek el a reggeliért”.