Tankönyvet írni nehéz dolog – tankönyvet bírálni viszont nagyon is könnyű. Ezért nem vállalkozom itt Salamon Konrád negyedikes gimnazisták számára írt történelemtankönyvének részletes bírálatára. Egyetlen kérdés foglalkoztat: vajon miért nevezi a szerző következetesen „proletárdiktatúrá”-nak a kommunista államokat e könyvben? Salamont senki sem vádolhatja azzal, hogy rokonszenvezik a kommunizmussal, és nyilván maga is tisztában van vele, hogy ez az elnevezés megtévesztő. Olyasmit sugall ugyanis, hogy egy ilyen rendszerben a szegényeké, a munkásoké a hatalom, a többség uralkodik a kisebbség felett. Ha tovább ízlelgetjük a fogalmat, felidézheti mindazokat a tanokat, melyek szerint lényegileg minden kormányzat diktatúra, minden állam elnyomó gépezet, csak az a kérdés, hogy ki kit nyom el, ha pedig így áll a helyzet, akkor az emberi jogokra való hivatkozás pusztán üres fecsegés… stb. stb. Sajnos nem minden szó ártatlan és semleges eszköze a gondolatok kifejezésének, egyes szavakat bizonyos ideológiák kisajátítottak, másokat pedig kifejezetten maguk hoztak létre, hogy sajátos és meghatározott tartalmakat sugalljanak velük. Tankönyvekben csak akkor használhatunk olyan szavakat, mint „élettér”, „nagy proletár kulturális forradalom” vagy „proletárdiktatúra”, ha azt is közöljük a diákokkal, minek az elfedésére, leplezésére használták ezeket a szavakat, és felhívjuk a figyelmüket arra, hogy pusztán névadással is lehet hazudni.
Salamon Konrád sajátos fogalomhasználata a rendszerváltás utáni magyar történetírás alapproblémáját idézi fel számomra: tudunk-e új történelemkönyvet írni a régi alapfogalmakkal? Nem arra van-e elsősorban szükség, hogy valamennyi régi fogalmat újradefiniáljuk? Hiába vetettük el a kommunista ideológiát, ha hűek maradtunk nyelvezetéhez, ahhoz, amit az újabb (?) filozófia diskurzusnak, magyarosabban beszédmódnak nevez. A régi elnevezések és a régi fogalmak továbbra is a régi világképet tükrözik. Szilárdan tartja magát például a történelem ősi, „ötfelvonásos” modellje – még akkor is, ha az utolsó felvonásról azóta kiderült, hogy rövidke és sikertelen közjáték volt csupán. Az ősközösséget, a rabszolgatartó társadalmat és a feudalizmust azonban a történészek egy része továbbra is ugyanúgy emlegeti, mint húsz évvel ezelőtt, mint a világtörténelem nagy korszakait, azonosítva ezeket az őskorral, ókorral és középkorral. Egyre többen látják be, hogy a saját, szűkebb szakterületükön ezekkel a fogalmakkal nem sokat tudnak kezdeni, a történelem azonban napjainkra olyannyira specializálódott, hogy művelői egyszerűen nem szereznek tudomást egymás legújabb eredményeiről és problémáiról. Az ókorkutatók elismerik, hogy a „klasszikus”-nak tekintett athéni és római állam a szabad köznép munkáján alapult, a rabszolgaság távolról sem volt olyan fontos, ahogy ezt a régi tankönyvekben olvashatjuk. Már csak azért sem jellemezhetünk rabszolgatartással valamely történelmi kort, mert ez az intézmény szinte végigkísérte a világtörténelmet, Oroszországban (jobbágyság néven) és az Egyesült Államokban például csak a múlt század hatvanas éveiben számolták fel, hogy aztán a huszadik század munkatáboraiban újra felélesszék. Ez a tény azonban egyáltalán nem vált nyilvánvalóvá, a tankönyvekben és a köztudatban az ókor és a rabszolgaság változatlanul összetartozó fogalmak.
Még zavarosabb a helyzet a „feudalizmus” fogalmával. Ezt leginkább egy széttaposott, régi papucshoz hasonlíthatjuk, amely az állandó használat következtében olyannyira kitágult, hogy immár bármelyik lábra felhúzható, sőt, ha nagyon akarjuk, néhány kézre is. A történelmi szakirodalomban hol a jobbágyrendszert nevezik így, hol a földesúri-uradalmi rendszert (a kettő nem azonos egymással!), hol a rendi társadalmat, hol a kiváltságok rendszerét. Legtágabb értelemben a parasztság kizsákmányolásán alapuló rendszereket szokták „lefeudálisozni”, pedig az ókori keleti államoktól a kolhozrendszerig valamennyi emberi társadalom ilyen volt (eltekintve a fejlett kapitalista társadalomtól). Ráadásul elterjedt a magyar szakirodalomban a „feudális abszolutizmus”, ez a fogalmi torzszülött, amelyet fából való vaskarikának kell tartanunk, hiszen abszolút monarchia csak az eredeti értelemben vett feudalizmus felszámolása után alakulhatott ki. A középkor szakértői egymás után ismerik el ugyanis, hogy ez a fogalom csak a legszűkebb értelemben használható, olyan társadalmi-politikai kapcsolatrendszerre, amelyben egy szabad ember földbirtok fejében katonai szolgálattal tartozik egy másik embernek. Ilyen kapcsolatrendszer pedig nagyon kevés helyen alakult ki: néhány nyugat-európai országban és Japánban. Ha a feudalizmust ennél tágabb értelemben akarjuk használni, akkor, ahogy Engel Pál megfogalmazta Beilleszkedés Európába… című könyvében, „nehezen kerülhető el a fogalom cseppfolyósodása, mert merőben különböző kultúrájú társadalmi rendszerek mosódnak egybe egyetlen és korántsem legfontosabb vonásuk alapján”. A fogalom „cseppfolyósodását” mi sem bizonyítja jobban annál, hogy középkorszakértőink szerint hazánkban nem volt feudalizmus, az újkorral foglalkozó szakemberek szerint pedig 1848-ban számolták fel a „feudális intézményeket”…
Mert a „feudalizmus”-t természetesen a „polgári forradalmak” zárják le, hogyan is történhetne másképpen? A Magyar Nagylexikon második kötetében, amely a rendszerváltás után jelent meg, az 1640 és 1660 közötti angliai eseményeket változatlanul az „angol polgári forradalom” címszava alatt találjuk meg. A szócikk természetesen semmivel sem támasztja alá ezt az elnevezést, hiszen Angliát 1660 után ugyanazok a társadalmi rétegek kormányozták, mint 1640 előtt. Az angol politikai rendszer csak egy újabb, az 1688–89-es forradalom utáni évtizedekben kezdett átalakulni, a társadalmi rendszer pedig csak az ipari forradalom megindulásával. A brit történészek közül senki sem tartja „polgári” átalakulásnak az 1640 és 1660 közötti eseményeket, a magyar történészeket azonban még nem sikerült meggyőzniük.
Az utóbbi évtizedekben világszerte politikai-ideológiai eseményként értelmezték a nagy forradalmakat. Ez nem jelenti azt, hogy semmiféle társadalmi konfliktusra nem került sor a kirobbanásuk idején, ezek azonban nem bizonyultak döntő jelentőségű, mindent meghatározó tényezőknek. A legfontosabb jelenség minden nagy forradalom esetében az volt, hogy az állam valamilyen okból (pénzügyi válság, háború stb.) összeomlott, hatalmi vákuum keletkezett, és megindult a harc ennek betöltéséért. Itt lenne az ideje végképp megszabadulni olyan voluntarisztikus elképzelésektől, hogy a forradalmak azért robbannak ki, mert bizonyos társadalmi csoportok erre törekszenek. Az „osztályharc”-ból kiinduló értelmezéssel egyetlen forradalom kirobbanását, menetét és eredményeit sem lehetett kielégítően megmagyarázni. Azzal pedig, hogy egy-egy jelzőt illesztünk a forradalmak elé, semmit sem oldottunk meg. „A forradalom,” írta François Furet, „a gyorsan változó politikai eseményeknek alávetve, természetétől fogva fluktuál. Heterogén mozgalom, különböző frakciók hozták létre, amelyek céljai eltérőek, sőt ellentmondásosak is lehetnek.”
A fentebb felvázolt, modernebb történelemszemlélet már több szakkönyvben és monográfiában is megjelenik, a történelem tankönyveit azonban még nem sikerült áthatnia. A középiskolai diákok ma is rabszolgatartó társadalomról, feudalizmusról, osztályharcról, polgári forradalmakról és – mint láttuk – proletárdiktatúráról tanulnak. Ezeket a fogalmakat magolják be a felvételi vizsgára; ha történelem szakra jelentkeznek pár évig tanulnak valamit, ami jó esetben modernebb szemléletet képvisel, majd maguk is tanárok lesznek, és tanítják a történelmet – ugyanezekből a tankönyvekből… A kör bezárult.
A kép természetesen nem ilyen sötét. Az egyetemi oktatók egy része, az ismeretterjesztő lapok, a történelemtanárok országos szervezetei, egyes könyvkiadók, általános és középiskolai történelemtanárok mindent megtesznek a modernebb szemlélet térhódításáért. Figyelmük azonban – érthető módon – a magyar történelem egyes vitatott kérdései és speciális problémái felé irányul. A kihívás azonban ennél jóval nagyobb: a magyar történelem a világtörténelem szerves része, és nem újíthatjuk meg, ha nem vizsgáljuk felül a világtörténelemről alkotott valamennyi fogalmunkat, ha nem változtatjuk meg a történelem oktatásának kulturális nyelvezetét.
- Szemle [6]