Háború az őserdőben
Mivel a háborúban az első áldozat mindig az igazság, senki sem tudja pontosan, hogy melyik fél kezdte a legújabb – egyelőre alacsony intenzitású – határháborút Peru és Ecuador között. Annyi azonban biztosnak látszik, hogy gyors rendezésre nincs kilátás, mivel ezt nem is akarja senki. Ecuadorban folyik az általános mozgósítás, Fujimori perui elnök engesztelhetetlennek mutatkozik, a szenvedélyek mindkét országban magasra csaptak: úgy látszik, Dél-Amerika szintetikus nemzeteinek nem kell leckét venniük a Balkántól nacionalizmusból.
A vita egy hetvennyolc kilométer hosszú földsáv hovatartozásáról folyik, ahová először nagy körülményesen oda kell szállítani a katonákat, hogy harcolni tudjanak egymás ellen. Vegytiszta agyrém még akkor is, ha a környéken valóban urán- és aranylelőhelyek vannak, amiről a szakértők körében koránt sincs egyetértés.
Persze nacionalista konfliktusokban részben (gyakorta javarészt) szimbolikus javak birtoklásáért tusakodnak, és a perui–ecuadori határvita rendkívül gazdag szimbólumokban. Nem csoda, hiszen már több mint ötven éve tart.
1942-ben egy véres háborút követően Ecuadornak Peru javára le kellett mondania korábbi területe feléről. Brutális területrablás, hogyne. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Ecuador elveszett fele csak elméletileg volt Ecuador, és perui szemszögből – ugyancsak elméletileg – csaknem zavartalan neolitikus idill uralkodott ezen a főleg indián törzsek által ritkásan belakott őserdei területen. A két ország közötti határvonalat az Egyesült Államok, Brazília, Chile és Argentína által szponzorált riói egyezmény határozta meg – meglehetősen pontatlanul. Ebben gyökeredzik a mostani konfliktus. A riói jegyzőkönyv Perunak ítélt minden olyan folyót, amely keleti és déli irányba folyik. Ez a definíció nem vette számításba, hogy amerikai térképészek öt év múlva a levegőből felfedezik a Cenepa folyót. Ez a felfedezés produkálta azt a százötven négyzetkilométeres földsávot, amely miatt a két ország immáron harmadszor ugrik egymás torkának.
1981-ben azért került sor fegyveres összecsapásokra Peru és Ecuador között, mert az ecuadoriak felségjogukat demonstrálandó egy kis garnizont létesítettek a sávban. Mint mindig, akkor is a peruiak győztek: a garnizont az ecuadoriaknak fel kellett számolni. Persze igen hamar visszaszivárogtak, és 1991 óta van is ehhez jogalapjuk. Ekkor Fujimori, az újonnan megválasztott perui elnök kezdeményezésére a két ország barátsági egyezményt kötött, melyben érdekes kompromisszum fogalmazódott meg: Peru vállalta, hogy a jövőben tűrni fogja az ecuadori „őrposztokat”, Ecuador pedig kötelezte magát a határvonal elismerésére.
Ennek fényében egyes megfigyelők úgy vélik, hogy a konfliktus tévedésből robbant ki. Talán az egyik fél katonái áttévedtek a másik területére: a dzsungelben nem nehéz eltévedni. Csak éppen ezúttal a dolog nem maradt meg a sportos lövöldözésnél.
Nem, mert – ha az ecuadoriaknak hiszünk – az újraválasztása miatt aggódó Fujimori perui elnöknek szüksége van a sikerre, és egyébként is feladatot kell adnia a „Fényes Ösvény” nevű gerillamozgalmat nemrégiben sikeresen felszámoló és most tétlenségtől szenvedő katonáinak. Nem, mert – ha a peruiaknak hiszünk – Duran Ballén ecuadori elnök el akarta terelni a figyelmet saját politikai nehézségeiről. Annyi kétségtelen, hogy ez a kis háború mindkét elnöknek jót tett: a nemzetük egy emberként áll mögöttük, a hurrápatriotizmusnak egyformán groteszk jeleit mutatva.
Peruban azért van kivétel is: Mario Vargas Llosa világhírű író, akit Fujimori ütött el Peru elnöki székétől, egy cikkben a háborút fölöslegesnek, Fujimori magatartását pedig kifejezetten butának és tisztességtelennek minősítette. Arról persze szó sincs, hogy Vargas Llosa akár csak egy talpalatnyi perui földről is le akarna mondani. Számára az Ecuadortól 1942-ben elvett terület már csak azért is a legperubb Peru, mert ott játszódik „A zöld ház” című regénye. (Kritikájának fontos eleme, hogy Fujimori diplomatái nem képviselik elég hatékonyan a perui igazságot.) Mégis áruló lett belőle. A cikk külföldön való megjelenése után (Peruban a cenzúra áldozatául esett) a perui író- és művészszövetség, melynek képviselői két héttel ezelőtt a televízió kamerái előtt elégettek egy ecuadori zászlót, visszavonták a Nobel Bizottságnak Vargas Llosa kitüntetésére tett javaslatukat.
FÁK-csúcs Alma-Atában
A nemzetközi sajtóra nem gyakorolt nagy hatást a tizenkét exszovjet köztársaság vezetőinek alma-atai konferenciája. A tudósítások azt emelik ki, hogy a találkozón nem történt áttörés, sem biztonsági, sem gazdasági területen nem sikerült konszenzust teremteni: a közös nevező üres szavakból áll.
A csúcstalálkozón elfogadott deklarációk díszpéldánya a Kazahsztán által javasolt és minden tagállam által jóváhagyott „Memorandum a békéről és stabilitásról”. Jelenthet valamit, hogy ezt a dokumentumot Oroszország helyett Kazahsztán javasolta, de végül is tudott volt, hogy a kazah elit oroszbarát, és szoros együttműködésre törekszik Moszkvával. (Amit valószínűleg bölcsen is tesz, hiszen az orosz nacionalisták Szolzsenyicintől Zsirinovszkijig Dél-Szibériának tekintik Észak-Kazahsztánt.) Ráadásul semmi sem utal arra, hogy a „Memorandum” az oroszok trójai falova lenne. Ellenkezőleg: a szöveg az elmúlt három évben elfogadott FÁK-dokumentumokhoz hasonlóan megerősíti a tagállamok szuverenitásának és területi sérthetetlenségének elvét. Arra is felhívja a tagállamokat, hogy akadályozzák meg azoknak az egyéneknek és szervezeteknek a tevékenységét, amelyek más tagállamok szuverenitásának és területi integritásának megsértésére törekednek. Ezenkívül a tagállamok arra kötelezik magukat benne, hogy nem gyakorolnak egymásra katonai és gazdasági nyomást, illetve nem csatlakoznak olyan katonai szövetséghez, amely valamelyik tagállam ellen irányul. (Az International Herald Tribune szerint lehet, hogy a kazahok így kérik Moszkvát az Észak-Kazahsztán Oroszországhoz való csatolását követelő orosz nacionalisták lecsöndesítésére. A lap ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ugyanezt a pontot a rossz emberi jogi bizonyítvánnyal rendelkező tagállamok, például Üzbegisztán, arra használhatja fel, hogy végképp elhallgattassa Moszkvában és más FÁK-országokban élő ellenzékét.) A dokumentum annyira fennkölt, hogy az ukránok is aláírták („nem árt ezeket az elveket friss emlékezetben tartani”), pedig ők azzal a feltett szándékkal utaztak Alma-Atába, hogy csak gazdaságpolitikai kérdésekről tárgyalnak, biztonságpolitikaiakról nem. Végül pedig megjegyzendő, hogy a „Memorandum”-ot eredetileg jogerős egyezménynek szánták, de csak memorandum lett belőle.
Az persze világos, hogy az oroszok a FÁK-ból hátországul szolgáló erdőt szeretnének kialakítani. Ez a célja a közös légvédelemre és a közös határvédelemre tett javaslatoknak. Gracsov szerint a közös légvédelem nem jelentene még ugyan egyesített fegyveres erőket, de első lépés lehetne ebbe az irányba. Csakhogy ezek a javaslatok Ukrajna, Azerbajdzsán és néhány más tagállam ellenállásába ütköznek.
Még kevésbé hozott kézzelfogható eredményeket a csúcstalálkozó gazdaságpolitikai szempontból. Szándéknyilatkozatok persze elhangzottak, de – ahogy az ukrán Kucsma fogalmazott – „a FÁK eddigi tapasztalata azt mutatja, hogy egyetlen meghozott döntés sem működik”. 1995-nek Jelcin szerint is azért kellene áttörést hoznia a gyakorlati együttműködés területén, mert „sok együttműködési megállapodásunk van ugyan, de ezek nem valósulnak meg, és eddig nem hoztak konkrét eredményeket”.
Az eredmények elmaradása nemcsak a posztszovjet trehányság és lomhaság következménye. Az oroszok, a kazahok és talán a beloruszok gyors politikai, katonai és gazdasági reintegrációra törekednek (ennek jele januárban megkötött vámuniójuk is), egy Eurázsiai Unióra a régi Szovjetunió helyett. Ebből viszont Ukrajna és néhány más tagállam akkor sem kér, ha egy ilyen fejlemény funkcionálisabbá teszi a FÁK-at. Mindaddig, amíg az oroszok nem akarják a reintegrációt katonai értelemben vett visszahódításként értelmezni (vagy ha akarják is, de nem képesek felfogásukat megfelelő erővel alátámasztani), a FÁK „formátlan szervezet” marad, amelynek az emiatt egyáltalán nem kétségbeesett Kucsma véleménye szerint „nincs jövője”.
Támadás a nemzet becsülete ellen
A költségvetésből támogatott neves amerikai kulturális intézmény, a Smithsonian Intézet az atombomba ledobásának ötvenedik évfordulója alkalmából kiállítást tervezett a Nemzeti Légiforgalmi és Űrkutatási Múzeumban. A kiállítás forgatókönyve idő előtt nyilvánosságra került, és olyan példátlanul heves, a társadalmat – legalábbis a társadalom érzelmileg érdekelt részét – megosztó vitát robbantott ki, hogy a Smithsonian Intézet a kiállítás koncepciójának újragondolására kényszerült.
Az intranzigens konzervatív ideológusok – kommentátorok, politikusok – felháborodását az okozta, hogy a kiállítás – legalábbis ennek a tábornak a véleménye szerint – úgy akarta Japánt ábrázolni, mint a rasszista és imperialista Amerika eddig még kellőképpen el nem siratott áldozatát. Vagyis a tervezett kiállítás „támadás a nemzet becsülete és értékei ellen”, a veteránok által hozott áldozatok semmibevétele, ráadásul annak az eszement Amerika-ellenességnek a megtestesülése, amely az egyetemeken dívik, vagyis ott, ahol „a baloldal a sebeit nyalogatja, értelmet próbál adni jelentéktelenségének” – és rágalmazza Amerikát.
Ez így persze túlzás, de az is nehezen védelmezhető, amit a Smithsonian Intézet valószínűleg valóban akart: a megbékélés nevében és az atombomba okozta mérhetetlen szenvedésbe belegondolva a második világháború csendes-óceáni hadszínteréről alkotott eddig „egyoldalú” amerikai képet sajátosan posztmodern technikával helyreigazítani. „A legtöbb amerikai számára – hangzott volna az egyik magyarázó szöveg – ez a háború bosszúhadjárat volt (Pearl Harborért). A legtöbb japán számára viszont egyedi kultúrájának védelme a nyugati imperializmussal szemben.” Joggal kérdezhette meg egy vitriolos tollú konzervatív publicista: És az nem számít, hogy a „japánok unikális kultúrájukat a szurony hegyén akarták a mandzsúriaiak, a kínaiak, a délkelet-ázsiaiak és a filippínók mellére tűzni?” De sok volt ez a „kiegyensúlyozottság” a fősodorbeli Amerikának is. Arról nem is beszélve, hogy sértette a veteránok érzékenységét, akik komolyan veendő nyomásgyakorló csoportokkal rendelkeznek. A kiállítás gazdáinak meg kellett hajolniuk a közvélemény előtt.
A Smithsonian Intézet meghátrálása sem nyugtatta meg a kedélyeket: most a baloldaliak elégedetlenek, akik politikailag lehetnek jelentéktelenek, de az amerikai írástudók körében korántsem alkotnak törpe kisebbséget.
N. L.
- Extra Hungariam [8]